Pocsainé Tövissi Timea református lelkipásztor élete kötődik Erdélyhez, Tiszáninnenhez, Dunántúlhoz és Kárpátaljához. Örömmel teli, megtért lélek, akit tiszta szívvel áldott meg Isten. Számára nem fogalom csupán a hűség és felelősségvállalás, hanem megélt valóság. A háború kirobbanása óta nem szedte fel sátorfáját, nem húzta át a bőröndjét a határon, hanem ott maradt, ahova Isten rendelte, és ott Isten Lelke meg is erősítette. Minden nehézség ellenére mosolygós maradt arca. Erős hittel vallott Isten jelenlétéről, vezetettségről, orvosi csodáról, iszákosmentő misszióról, háborúról, maradásról, kihívásról és helytállásról.
Erdélyi lányként hogyan kerültél Dunántúlra?
Marosvásárhelyen születtem, és tizenkilenc évig éltem ott. A szüleim a romániai rendszerváltást követő nagy elvándorlási hullám idején kiköltöztek Dunántúlra.
Mégsem Pápán kezdted el a teológiát.
Nem, mert nekem nagyon megtetszett Sárospatak.
Hogyan találkoztál a pataki teológiával, ha Erdélyben éltél?
Érettségi évében lekéstem a felvételit, mert nem tudtam, hova szeretnék továbbtanulni. Érettségi után egy pataki teológus csoportot fogadtunk Marosvásárhelyen, és két lány teológa aludt nálunk. Képzeld el, én addig nem tudtam, hogy nőként lehet valaki lelkész! Ez számomra teljesen homályos volt, mert én addig csak férfi lelkipásztorokat láttam. Annyira tetszett nekem a teológák viselkedése, meg ahogy ők Istenről beszéltek, hogy éreztem, ilyen szeretnék lenni. Úgy gondolom, akkor hit nélkül indultam el. Egész pontosan hittem én Istenben, de még nem úgy, mint ma. Szóval megtetszett, és Patakon kezdtem el ősszel a teológiát.
Ettől kezdve a családod Erdélyben, te pedig Tiszáninnenen éltél?
Nem teljesen, mert a szüleim ekkor költöztek ki Dunántúlra. Az öcsémmel együtt Kapuvárra költöztek. Folyamatosan kérleltek, hogy ha ők átköltöztek Magyarországra, akkor ne legyek az ország túlfelében, hanem menjek át Pápára tanulni, mivel az csak hatvan kilométerre van Kapuvártól.
A szüleid honnét tudtak a pápai teológiáról?
Kapuvárra költözve a szüleim bekapcsolódtak a református gyülekezet életébe, és mivel a kapuvári reformátusok Sopronhoz tartoznak, a soproni lelkipásztor, dr. Vladár Gábor pedig akkor a pápai teológia dékánja volt, így nem volt nehéz információhoz jutniuk. Szóval így kerültem én harmadévtől Pápára. S képzeld, semmi nem lett szorosabb a szüleim és köztem, mert nem jártam haza hetente, mivel addigra annyira megszoktam a független kollégiumi életet, a barátok társaságát.
Lelkipásztorként nem egyszerű dolog házastársnak megfelelő személlyel szerelmi szálat fűzni. Hol ismerted meg férjedet, Pocsai Sándort?
Teológus időkből ismertük már egymást, majd később egy közös barátunk hívott meg mindkettőnket az esküvőjére, ahol egymást választottuk. Én akkor segédlelkész voltam a Bakonyban, Rédén, és volt egy nyertes pályázatom, amivel mentem volna Németországba. Ő meg azt mondta, hogy szeretne összeházasodni, és megkérte a kezemet. Korábban többször beszéltünk már arról, hogy ő csak Kárpátalján tudja elképzelni az életét velem, úgyhogy ezzel a feltétellel együtt kért feleségül tizenhat évvel ezelőtt.
Ha az ország túlfelét nehezen viselték a szüleid, akkor mit szóltak ahhoz, amikor Kárpátaljára mentél férjhez?
Nem volt könnyen megemészthető helyzet a számukra. Nem értettek egyet. Nekem sem volt egyszerű megszokni, mert ez nagyon más világ. Határontúli lét, de teljesen különbözik az erdélyitől. Illetve nekem itt senkim nem volt a férjemen kívül, és tulajdonképpen a nulláról kellett az életet kezdeni. Meg kellett béküljek azzal, hogy itt élek, hiszen jöttem én a szerelmem miatt, de az igéből gyakran kaptam olyan biztatást, hogy innét el kell mennem, sőt voltak meghívásaink olyan helyekre, ahova mehettünk volna szolgálni. Az első két évben volt ezért belső harcom, és voltak apró konfliktusok közöttünk, mert azt mondta a férjem, hogy neki nem mondta Isten, hogy el kell mennie erről a földről, én pedig azt mondtam, hogy nem jól hallgatod Istent.
Akkor végül is a szerelem miatt nyugati helyett keleti irányt vett az életed.
Így van. Amikor pedig a nagypapimat (szerk.megjegyzés: második lelkészképesítő vizsga) csináltam, már volt egy gyermekem. Minden sűrű és gyors lett. Miután összeházasodtunk, egy-két hónapra rá teherbe estem, és akkor derült ki, hogy ez egy csoda. Az orvos ugyanis közölte, hogy mivel kétszarvú méhem van, nem is eshetnék csak úgy teherbe.
Mégis három lányt szülhettél Isten kegyelméből!
Az „orvosilag lehetetlen” kategóriáját háromszorosan felülírtuk: Sára 15 éves, Katalin 12 éves és Naomi 8 éves. Nem voltak egyszerű élethelyzetek, nehéz terhességeim voltak sok gubanccal, de mindegyik egészségesen megszületett császármetszéssel. A második gyermeknél az orvos szeretett volna meddővé tenni, azonban én nem egyeztem bele huszonkilenc évesen, ezután közölte, hogy harmadik gyermekkel nem fogad. Tudomásul vettem, és a harmadikkal kerestem egy olyan orvost, aki nem pánikol, hanem hisz, és tudja, hogy Isten kezében vagyunk. Ő volt Dr. Adorján Gusztáv, a tiszáninneni egyházkerület főgondnoka, aki sajnos tavaly covidban elhunyt.
Kárpát-medence szerte sokfelé éltél. Mi miatt fontos számodra egy-egy tájegység?
Mindenhol más volt az ott élő emberek között lenni. Nyilván Erdély a szülőhazám, hosszú éveken keresztül honvágy volt bennem utána. Érzem a levegőjét, ízét máig is. A pataki lét meghatározó volt, mert az addig otthon féltve és szigorúan tartott leány előtt kinyílt a világ, de mégis egyfajta burokban történt, mert nagyon jó lelkisége volt a városnak és a református iskolának egyaránt. Szerettem azt a közeget, sok barátom van onnét. A pápai évek voltak a lázadó éveim, akkor törtem ki úgy igazán, és azt tettem, amit még tinédzserként kellett volna. Kellett az az időszak a maga mélységeivel, hogy meglássam, milyen kincset kínál fel utána Isten nekem. Kárpátalján az Úr megváltoztatott és átformált, egy teljesen más ember vagyok már. Másképpen élem az Istennel való kapcsolatomat. A Lélek jelenlétében vagyok ma már.
Kicsit visszakanyarodnék Kárpátaljára kerülésedhez. Mi változott meg, amikor elfogadtad, hogy a férjed népe a te néped?
Elkezdtem nyitni az emberek felé. Addig elég zárkózott voltam, de ahogy közeledtem feléjük, sokféle dolog beindult. Baba-mama kör, anyákkal való foglalkozás, családlátogatás. Korábban eljártam vasárnap a templomba, otthon neveltem a gyermeket, de tulajdonképpen, én voltam a láthatatlan lelkészné. Aztán a gyakorlatban tapasztalatot szerezve itt tanultam meg a Theo-logiát, az Istenről való beszédet.
Kiknek beszélsz Istenről?
Itt Csongoron van a Bethesda Szenvedélybetegeket Mentő Misszió, és én ott dolgozom többnyire. Amikor legelőször kellett prédikálnom zöldfülű lelkészként egy alkoholista csapatnak, az meredek volt. Bennem egy olyan kép volt, hogy aki evangélizál, az már hatvan felett van és elismert prédikátor. Mondtam is apósomnak (szerk. megjegyzés: Nt. Id. Pocsai Sándor), aki a gyülekezet és misszió vezetője, hogy nem tudom, miként kell prédikálnom nekik. Mire ő azt válaszolta, hogy „hát, az elég baj, mert itt minden nap azt kell tenned; s mit tanultál akkor a teológián”?
Apósod ahhoz a korosztályhoz tartozik, akik tulajdonképpen úgy voltak teológusok, hogy nem járhattak teológiára, csak titokban tanították őket az idősebb lelkipásztorok. Mégis hatalmas ébredést adott Isten Kárpátaljára abban az időben. Az ő szájából többszörösen elgondolkodtató a kérdés, hogy mit tanulsz a teológián, ha nem az evangélizálást.
Igen, igen. Ő a mélyvízben tanulta meg a szolgálatot.
Ha már a múltidézésnél tartunk, hadd kérdezzem meg, hogy rád milyen hatással volt az, hogy Kárpátalján a nőket eltiltották az önálló lelkipásztori szolgálattól?
Amikor idekerültem, pont akkor volt az egyházszakadás Kárpátalján. Én pedig idekerültem nőként, ahol nő nem lehet önálló lelkipásztor. Akkor úgy éreztem, teljesen felesleges volt teológiát tanulnom. Azonban apósom maximálisan támogatott mindenben, és mint a gyülekezet lelkipásztora azt mondta: az, hogy nő vagy, soha nem lesz akadálya a szolgálatnak, annyit szolgálsz, amennyit szeretnél. És tényleg így volt, szószékre mehettem, tizenegy napon keresztül minden este evangelizáltam mint missziói lelkipásztor. De nem mindenki szíve és gondolkodása tudott női lelkészként elfogadni engem. Volt olyan presbiter, aki kiment a templomból, amikor én felmentem a szószékre prédikálni. Össze voltam törve az elutasítottság miatt. Aztán telt az idő, és már nem ment ki, hanem az istentisztelet után nem fogott kezet velem. Ma pedig már semmi problémája velem. Néhány gyülekezet azonban leragadt a törvényeskedés szintjén, másoknál tökéletesebbnek gondolják magukat. Úgy gondolom, a Biblia pontosan ezt nevezi meg Istennek nem tetsző dolognak.
A történelmi folyamatok hatással vannak rád is. Február 24 óta miben változott meg az életed?
Most a napokban, pünkösd után érzem, hogy kezdek magamhoz térni. Nem hittük el, hogy ez igaz. Február végére a szenvedélybetegeket mentő misszióban hitmélyítő hetet terveztünk, ahova Magyarországról egy hölgy jött volna szolgálni, aki telefonált, hogy a férje nem engedi el. Megnyugtattam, hogy ami a hírekben van, nem igaz, békés a helyzet. Amikor 23-án telefonált újra, hogy a férje biztosan nem engedi el, mert háború lesz nálunk, nem értettük őket. Másnap hajnalban a lányom hívott a kollégiumból, hogy menjek el érte, mert lázas beteg. Beültem az autóba, mentem érte, és a rádióból hallottam, hogy háború van. Hihetetlennek tűnt. Felhívtam a férjemet, szóltam neki, hogy háború van, és ő is kételkedett. Megtapasztaltuk a hirtelen változás lehetőségének valóságát. Rengetegen menekültek el, mert pánik tört ki. Nem beszélték át a családok a dolgokat, hanem fogták magukat és mentek a határra. Emlékszem, amikor először mentünk templomba, körbe néztem, és ott láttam, hogy kik nincsenek itthon már. Mondták nekünk az emberek, hogy azt hittük, ti is elmentetek. Abban az időben a házi bibliaórákat nem tudtuk megtartani, mert volt, hogy éppen a házigazda menekült el. Akkor összehívtuk az embereket, és tartottunk egy síró bibliaórát, ahol mindenkiből ömlött a félelem.
A gyülekezet mennyire fogyatkozott meg?
Sajnos negyven százaléka elment. Jobbára maradtak az idősek, a nők gyerekekkel és az ágyba fekvő betegek. Az óvodás korosztályú gyerekeknek csak fele van már idehaza, tehát azok hiányoznak legnagyobb arányban, akik a jövőt jelentenék. Nagyon furcsa, hogy az emberek hátra hagyták az ágyba fekvőket és a jószágokat. Sokan még a szomszédnak sem szóltak, hogy adjon neki enni és inni. Amikor elindítottuk a menekültek étkeztetését a misszió konyháján, akkor feltérképeztük, hogy kik azok a rászoruló tehetetlen emberek, akiket meleg étel kihordással tudunk segíteni.
Mit éreztél akkor, amikor rácsodálkoztak a gyülekezeti tagok arra, hogy ti nem menekültetek el?
Furcsán éltük meg, hogy kinézték belőlünk, hogy itt hagyjuk őket, a gyülekezetünk tagjait. Persze az, hogy maradtunk, nem jelenti azt, hogy időközben nem változhat a véleményünk, és nem jelenti azt sem, hogy nem vetődött fel köztünk a menekülés lehetősége. Volt, hogy felhívott a férjem, hogy pakoljam össze a gyerekeket, és menjek át Magyarországra. Én éppen főztem, és mondtam neki, hogy nem pakolok, csak ha ő is jön velünk. Lenyugodtunk, és maradtunk. Aztán történt az egyik esti imádság után, amikor a gyerekek már lefeküdtek, hogy telefonált a férjem testvére, hogy a férfiakat nem engedik át a határon, gyorsan menjen át, amíg még lehet. Visszakérdezett a férjem, hogy te átmész? – mire azt válaszolta, hogy nem. Így aztán le is zárták a témát, hogy ne várja tőle azt, amit ő maga sem tesz meg. Az imádság és igeolvasás higgadtságban tartott bennünket, miközben a világ minden tájáról aggodalommal hívtak bennünket, hogy menjünk oda lakni Svájctól Kanadáig. Megköszöntük a hívást, de maradtunk.
Anyukád a Dunántúlon hogyan fogadta ezt a döntést?
Többször el kellett magyaráznom, miért nem megyünk át a határon, miért nem megyünk az unokáival hozzá. Végül elfáradtan azt mondtam neki, többet ne hívjon fel, ha csak azért keres, hogy hagyjam itt a rám bízottakat. Én nem tehetem meg, hogy elhagyom a nyájamat.
A gyermekeiteket sem akartátok elküldeni a nagymamához?
Felvetődött ennek a lehetősége, főleg mivel a háború kitörése óta nincsen jelenléti oktatás, csak online. De nem akartak elmenni. Itt érzik jól magukat velünk. Nem félnek, kiáradt rájuk is a bennünk lévő higgadtság. Voltak éjjelek, amikor nem aludtam a döntés súlya miatt, és azon gondolkodtam, hogy helyesen döntöttem-e, amikor itt maradtam a gyerekekkel. Szüntelenül azt éreztem, hogy nem futamodhatunk meg, mert a ránk bízott emberek tőlünk várják a bátorítást és iránymutatást. Ha pedig mi lelkipásztorok elmegyünk, akkor végérvényesen összeroskadnak.
Most egy nagy dilemmán vagyunk túl, mert hosszas átbeszélés után meghoztunk egy döntést az idősebb lányok tanulmányai érdekében. A nagydobronyi református iskolából kivettük őket, hogy a jelenléti oktatás hiánya miatt ne maradjanak le nagyon, és beírattuk őket Sárospatakra. Kollégistaként élnek majd, pénteken hazajönnek és vasárnap visszamennek. Túlságosan beszűkült körülöttük a tér, szinte a szobájukra koncentrálódott, ez is motivált bennünket abban, hogy engedjük őket Magyarországon tanulni. Az, hogy mi lelkipásztorok vagyunk Kárpátalján, még nem feltétlen jelenti azt, hogy nekik is ez lesz az útjuk. Ők sem beszélik az ukrán nyelvet, így minimális az érvényesülés esélye számukra. Viszont az iskolában nincs olyan szintű oktatás, és csak küszködés az egész.
A férjed, aki kárpátaljai, jól tud ukránul?
Megérteti magát, de nem beszél jól ukránul. Oroszul kellett tanulni, amikor még iskolába járt, később lett csak a Szovjetunió helyett Ukrajna, ahol az ukrán az állami nyelv. De egy nagy katyvasz az egész, mert az ukránok közül is rengetegen oroszul beszélnek csak. A sok menekült, aki itt lakott nálunk, mind oroszul beszélt. Ukrán hazafiak, akik csak oroszul beszélnek. Nevetséges volt, hogy amit ukránra lefordítottak nekik, azt nem értették. Velem is orosz-magyar szótárral kommunikáltak. Sokan sötétségben vannak tartva, mert aki csak az ukrán médiából tájékozódik, az minden nap azt hallja, hogy nyerésre állunk. Miközben már vannak orosz fennhatóságú területek, ahol bevezették az orosz pénzt, az embereket kötelezik orosszá válásra.
Létezik olyan pont, amikor elindulnál?
Nem vagyunk őrültek és fanatikusok, nem ezért maradtunk Kárpátalján. Vasúti csomópontokkal körülvett területen élünk, és ha Magyarország felől fegyver érkezne, akkor sokkal inkább ki lennénk téve bombázásnak. Ha Kárpátalját támadnák, például fegyverszállítmány áthaladása miatt, akkor elmennénk. A gyerekeimet nem tenném ki annak, hogy pincében étlen-szomjan kelljen élniük.
Hogyan tudtatok lelkileg és tettekben akklimatizálódni a háborús helyzethez?
Mindig éppen abban álltunk helyt, ami történik. Soha nem gondolkodunk hosszútávon. Amikor megkérdezték, hogy fogadunk-e menekülteket, az egy intenzív kérdés volt számomra, mert én nem tudok ukránul beszélni. Sokat megértek belőle, de nem tudok beszélni. Természetesen fogadtuk őket a missziói házban, hiszen bajba jutott emberek voltak, csak számomra nagy kérdés volt, hogy miként fogunk kommunikálni. Harmincöt rémült embert fogadtunk be, akikért cselekedni kellett: állandó embert találni a konyhára, üzemeltetni az épületet. Meg lehet szokni minden nehézséget, és meg lehet úgy élni, hogy felismerjük Isten áldó jelenlétét benne.
Kértek tőletek, lelkipásztoraiktól tanácsot?
Folyamatosan. Itt egy földművelő nép lakik, és pont amikor eljött a vetés ideje, megkérdezték, mit tegyenek, mert ők útra kelnének Magyarországra. Megkérdeztem, hogy van hova menned és van mit csinálnod ott? Mert ha nincs, akkor inkább maradj, vesd be a kertedet, etesd a jószágot, ahogy máskor. Kinevetett, hogy most adta el. Mondtam neki, akkor az árából vegyél állatot, mert jó ára lesz a húsnak, meg mindennek. Képzeld el, Isten úgy megáldotta ezeket az embereket, hogy soha ennyiért nem árulták a zöldségeiket, mint most. A szorgalmas munka áldása motiválja őket. Persze nem egyszerű, mert a férfiak behívókat kapnak, többnyire bujkálnak. Sajnos az történik, ami az elcsatolás óta mindig megtörténik: idegileg feladásra akarják kényszeríteni a magyarokat; vagy meneküljenek el – ez ma már nagyon sok pénzből lehetséges csak -, vagy haljanak meg golyófogóként. Én nem is értem, hogy lehet ennyire fanatikus egy nép a háborúban, hogy nem látja, hogy a semmiért hal meg rengeteg ártatlan ember.
A gyülekezettel való kapcsolatotok változott?
Erősebb lelki ráutaltságot érzek, illetve észrevettem, hogy ha csak pár napra is elmegyünk, ott van a kérdés a tekintetükben, hogy visszajöttök-e. Mivel nagycsaládosok vagyunk, jobb helyzetben van a férjem, mert egyenlőre nem hívják be. Nehéz a határátkelés, de nem lehetetlen. Viszünk minden iratot házassági anyakönyvi kivonattól a keresztlevelekig.
Lelkipásztorként milyen kihívásokkal nézel szembe?
Sajnos sok értékes ember vándorolt el, akiket Magyarország tárt karokkal fogad, mert jó munkaerőt jelentenek. Azokkal kell újat kezdenünk, akik maradtak. A másik pedig az utóbbi évek nehéz öröksége, a gyerekek önnevelődése. A külföldön dolgozó szülők, szülőpárok nélkül felnövő gyerekekben sérülés van. A jövő évi konfirmálók csoportjának már közel fele ilyen. További nehézség, amit évek óta tapasztalok, hogy a gyerek irányítja a szülőt. Ez a háború idején úgy jelent meg, hogy a gyerekek között elterjedt az a gondolkodás, hogy az a menő, aki elmegy innét másik országba. Sok szülőtől hallottam is, hogy megyünk, mert a gyerekem menni akar. Számomra ez elfogadhatatlan, hogy a gyerek akarata kerül a szülői döntés fölé. Aztán ott van a szégyen, ami rányomja bélyegét a kapcsolatokra. Azoknak, akik elmentek innét, bizonyos százaléka valamilyen oknál fogva nem veszi fel velünk a kapcsolatot. Akikkel sikerül kapcsolatot felvenni, azok közül többen elmondják, hogy rossz lelkiállapotban vannak.Nagyon nehéz új életet kezdeni, és a lelki testvérektől távol lenni.
Rengeteg problémát kell megoldanotok és sok lelki terhet hordoztok férjeddel együtt. Van lehetőségetek egymást segíteni lelkigondozással?
Szakítunk rá időt, mert lelkileg nem bírnánk hordozni azt a sok élettörténetet, ami betölt bennünket. Nem reális döntéseket hoznak emberek, ami kimerít és elszomorít. Tudom, hogy nem az a megoldás az életére, amit a döntése eredményez majd, de ő nem látja, mégis hagynom kell, hogy benne legyen, megélje. Ezeket a helyzeteket nehéz viselni, ezért kell beszélnünk róla és együtt imádkoznunk.
A misszió épületében még mindig vannak menekültek, vagy megoldódott az élethelyzetük?
Sokan visszamentek oda, ahonnét elmenekültek, többen kerestek munkát és albérletet maguknak. És voltak, akiknek mi kerestünk munkahelyet és albérletet, mert különben nem mozdultak volna. Nekünk viszont szükségünk van az épületre, mert mi eredendően nem a menekültekért vagyunk itt, hanem a szenvedélybetegek megszabadításáért. Nyáron táborok helyszíne az épület, júliusban pedig minden évben házas alkalmat szervezünk, ezek az alkalmak szintén elsőbbséget élveznek a mi szemünkben.
Nem gondoltam, hogy Isten megenged ilyen élethelyzetet a gyülekezetünk és a népünk vonatozásában sem, de más népek esetében sem. Nagyon sok tervem volt, de hát az életemben semmi nem az én tervem szerint működött. Miért lenne ez most másképpen?
A háború óta sem bántad meg, hogy Kárpátaljára mentél? Elgondolkodtál már azon, hogy milyen lenne, ha Dunántúlon maradtál volna?
Képzeld, pont a napokban gondoltam arra, hogy mi lenne az a hely, ahova ha szolgálni hívnának, elindulnék. De nem jutott ilyen hely az eszembe! Szeretek utazni, de mindig hazavágyom, és az otthon itt van nekem Csongoron.
Nézd, én úgy élem meg, hogy Isten vezetésével vagyok itt, Kárpátalján. Máskülönben állandóan abban köröztem volna, hogy mi lett volna ha… Itt érzem, hogy Isten használ. Tapasztalom sokak életében, hogy hat rajtam keresztül az Úr Lelke, és újjá tudtak születni.
Ezek alapján elmondható, hogy a helyeden vagy. Kívánom, hogy még sokáig szolgálhass Csongoron családoddal együtt a rátok bízottak javára! Beszélgetésünket néhány egyszerű választásos kérdéssel zárhatjuk?
Ha tudok, válaszolok. Választok.
Púder vagy kenőcs? Kenőcs.
Reggel vagy délben? Reggel.
Lelki énekek vagy zsoltárok? Lelki énekek.
Ószövetségi ígéretek vagy újszövetségi levélrészletek? Újszövetségi levélrészletek.
Domboldal vagy sivatagi út? Domboldal.
Kavics vagy vízcsepp? Kavics.
Nyár vagy ősz? Nyár.
Dac vagy hiszti? Hiszti.
Kanyargós vagy egyenes? Kanyargós.
Levélírás vagy kiáltás? Levél.
Függő ón vagy író kéz? Író kéz.