Aligha hihető Magyarország miniszterelnökéről, hogy nincs tudatában szavai jelentésének és azok várható hatásának. Sokkal inkább az a valószínű, hogy amikor beszédébe a migráció kapcsán beemelte a fajokról, fajok keveredéséről szóló eszmefuttatást, számolt az amúgy könnyen megjósolható következményekkel. Be is következett, ami várható volt: aki akarta, megértette, hogy Orbán itt nem valamiféle rosszemlékű és amúgy egy jobboldali-konzervatív számára is tarthatatlan fajelméletet frissít fel, hanem a migrációról mint civilizációs kihívásról beszélt. Aki meg nem akarta megérteni, annak kapóra jött Orbán szóhasználata, igazolva látta a róla alkotott prekoncepciót, s jöhetett újból az unalomig ismert nácizás, meg az antiszemitizmus vádja. Ezen a képleten még az sem változtat, hogy Orbán utólag beismerte, félreérthetően fogalmazott. Aki az Orbán-beszédben náci beszédet látott, azt Orbán beismerése sem fogja meghatni, aki pedig értette, hogy a beszéd ezen része Európa kulturális önazonosságáról szólt, egy pillanatig sem hitte, hogy fajelméleti előadást hallgat, még akkor sem, ha – mint például én is – csodálkozva fogadta a szokatlan és ma teljességgel anakronisztikus fogalmazást.
Mindazonáltal Orbán provokatív szóhasználatának megvolt az a hozadéka, hogy iszonyatos élességgel bontakoztak ki az Európáról való gondolkodás világképi kontúrjai. Míg balliberális oldalról egyfolytában az az üzenet, hogy a globális embertudat korszakát immár nem lehet civilizációtörténeti kontextusban értelmezni, ezért a migráció nem is veti fel az európai kulturális önazonosság kérdését, addig a konzervatív oldal meg van győződve arról, hogy a civilizációs múlt, a kulturális-közösségi emlékezet, az évezredes identitáshagyományok oly’ mélységben járták át az amúgy az elvontság szintjén tényleg egyetemes embert, hogy azok művi meghaladása merő illúzió, erőszakos összekeverésük pedig kiszámíthatatlan, veszélyes és főleg önsorsrontó következményekkel jár. Orbán erről beszélt.
Ez azért jelentős, mert Orbán ma az egyetlen olyan államférfi, aki tematizálni tudja és meri azt a többnyire szőnyeg alá söpört tényt, hogy migráció megrázkódtatásszerű civilizációs kihívást jelent, s mint ilyen, a legmélyebb rétegeiben érinti Európa történelmi identitását. Eme körülmény végzetes jelentőségét nem látszik felfogni vagy beismerni az európai balliberális elit, s innen van az, hogy míg számára idegen kultúrájú tízmilliók befogadása szimpla szolidaritási kérdés, addig konzervatív nézőpontból a tét a zsidó-keresztény alapozottságú Európa léte vagy nem léte. Az Orbán-jelenség a migráció árnyékában fenyegetett európai civilizációs öntudat erőteljes megnyilatkozása, amelyet az a féltés motivál, hogy az európaihoz képest idegen kultúrhagyományok brutális erejű megjelenése összekapcsolódva a kulturális-közösségi öntudatát vesztett egyén apoteózisával Európa halálát okozza.
Orbán igazsága abban van, hogy a zsidó-keresztény hagyomány mint alap- és keretkultúra a szemünk láttára mállik szét, sőt a folyamat oly’ mértékű közösségi öntudatvesztéshez vezetett, hogy már a veszélyérzetet is kikapcsolta. Viszont épp ez a beszéd messzehangzó üzenet arról, hogy az európai civilizációs öntudat nem halt ki teljesen, sőt meglepő módon a periférián fogalmazódik meg újra. Orbán hatása abban van szerintem, hogy megszólal benne és belőle az elfeledtnek tűnő évezredes történelmi tudat és társadalmi szintű mélylélektani folyamatokat érint meg.
Orbán Viktor bevállalt egy kockázatos szóhasználatot, de aki érteni akarta, értette: nem jó dolog a civilizációk erőszakos összekeverése valamiféle elvont, globális embereszme kedvéért. Ebbe Európa még bele is halhat. És igen, ez egy legitim nézőpont, amelynek semmi köze a nácizmushoz.
(kép: Orbán Viktor Tusványoson. Fotó – MTI)
