Ali vártam, hogy túl legyünk a kötelező magyarázkodáson, az elvárásoknak való megfelelésen alapuló igazolásokon, önigazoláson. Most végre leírhatom, hogy nekünk mit jelent a népszámlálás. Semmit.
Népszámlálás előtt, alatt pont azok az emberek jöttek istentiszteletre, mint utána is. Pont azok az emberek segítettek, anyagiakban támogatták a gyülekezetet, azaz fenntartották, mint addig. Pont azok maradtak távol, akik addig is. Pont azok nem törődtek Isten törvényével, akik addig se törődtek.
Az a tapasztalat, hogy nem egyezik össze az, aki istenes életet él, és aki vallásosnak, valamilyen felekezetűnek vallja magát.
Pont olyan, mint valaki befizeti a fenntartói járulékot, de ezen túl semmiféle kapcsolata nincs a gyülekezettel. Nem énekel, imádkozik a közösségben, nem vesz részt az istentiszteleten. A temetés élteti, ha szabad ezt a képet használnom. Vannak, akik meg nem valami szabálykövetőek, de mégis megérinti őket a közösség hite, és valamiért időnként megjelennek, megmerítik magukat ebben közegben, Isten házában.
Tudom azt, hogy a politikusok alig várják, hogy valamiféle adatokkal tudják igazolni, hogy jó lóra tettek, amikor az Egyházat támogatták, vagy támadták. Ehhez számok kellenek, statisztikák. De nyilván az nem az Egyházról szól, még csak nem is a vallásról. Pont olyanok, mint az itáliai városállamok páncélos lovagjai. Mivel egymást nem tudják legyőzni a csatatéren, ezért a fegyvertelen, jámbor parasztokat kell megtámadni, megölni, vagy házaikat, a termést felperzselni. Ők kívül vannak a városállam falain. Azzal lehet igazán nagyot ütni a másik városállamon. Tönkre kell tenni a háttérországát.
Az Egyházat is ilyen háttérországnak gondolják sokan. Pozitívan és negatívan is. Egymáshoz nem férnek hozzá, hát akkor ezeket a jámborokat lehet ütni. Vagy támogatni kell ezeket, hogy felfogják az első csapásokat. Az Egyházat minden kontextusban elő lehet húzni. Mennyit támogattuk. Milyen jók vagyunk. Mennyire nem érdemlik meg, még csak nincsenek is annyian.
Most nem az elképzelt, magunknak felépített egyházképről beszélek, ami egyébként olyan bálványszerű kép. Egyház alatt az eseményt értem, amely Jézus Krisztus feltámadásával elindult és nem csillapult meg a mai napig sem. Nyilván vannak látható jelei, szervezet, épületek és egyebek. De van egy láthatatlan Egyház, amelyben az emberek egyen egyenként a testükben a Szentlélek templomai.
Ezért is mondjuk, hogy Isten országa a földön, a földi léten túl nem statikus, hanem esemény. Nem egy múltbeli kép kimerevítése kőben, szertartásban, ruhákban, imádságokban. Isten Szentlelke által párbeszéd, valódi kérdések és válaszok naponként megújuló eseménye. Isten folyamatosan van. Mi vagyunk pontszerűek, és az életünk, istentiszteletünk, cselekedeteink, beszédünk.
A népszámlálás az Isten egyházát, mint eseményt pontszerűvé, statikussá teszi. Az egyház nem az, aminek lennie kellene, Isten ígéretének folyama és így esemény. Az ígéretet akasztja meg, mikor kimerevíti magát. De ez adott pillanat kimerevített képe. A következő pillanatban már a múlt. Nem valós. Ráadásul hamis képzet társul hozzá, mintha jelentene bármit is Isten tervei szempontjából.
Nem véletlen, hogy Dávid népszámlálását sem kedvelte Isten. Megbüntette érte őt is és a népet is.
Itt megemlítem azt a furcsaságot, ahol egy korábbi népszámláláskor egyházi emberek mindenkit buzdítottak, hogy vallják meg a vallási hovatartozásukat. Még olyan szavak is elhangoztak, hogy azok is, akik csak szimpatizálnak. A háttér nyilván az volt, hogy igazolni kell a hittanórák, a támogatások létjogosultságát. Majd a mostani népszavazásra meg ugyanazok a vezetők kritikusak lettek egyházukkal, felekezetükkel, hogy mekkora csökkenés és nem dolgoztunk jól. Az állammal való összekacsintást nem tolerálják az emberek, és még ki tudja mennyi vélt, vagy valós okot soroltak fel. Nem kételkedem, hogy megvilágosodtak a két népszavazás között eltelt időben, de inkább csak annyi történt, hogy akkor ők voltak felelősek az egyház rendjéért, egyházi szolgáló emberekért, intézményekért, most meg már nyugdíjasként a pálya széléről kiabálnak némi kis figyelemért cserébe.
De ez nem oszt nem szoroz, és nem változtat semmit azon, hogy az Egyház esemény, amelyet népszámlálási számokkal bűvészkedve, csak egy adott kimerevített időpontban kifeszíteni, megfeszíteni lehet. Múlttá tenni az élőt.
Tudom, azt mondják, nem túl sikeres az Egyház. Csökken a létszám. Más vallások, vagy éppen az ateizmus felé fordulnak az emberek. Sorolhatjuk itt a negatív tényezőket, jelzőket. A lelkészeket nem tartják semmibe. A közösségi életet, egyéb vezetőket sem. Az, hogy egy társadalom istentelenné válik, az nem Istent minősíti, hanem a társadalomban élő embereket.
Van jogos egyházkritika? Van. De az nem a számokban van. Az Egyháznak maga a Feltámadott, Jézus Krisztus a kritikája. Aki egyben az alapja is. Ha hiányzik az alap, az Egyház nem számokban mérhetően, hanem úgy általában is megrendül, megroppan, elkezd köddé válni, foszlani. Ha Jézus Krisztusra, a kősziklára épül, akkor akár ketten hárman is olyan egyházat alkotnak, amelyen a pokol kapui sem vesznek erőt.
Legyünk most kritikusak magunkkal, és valljuk meg, hogy számokba akartuk vetni a bizalmunkat. Megakasztottuk Isten ígéretének folyamát, az egyházat, mint eseményt, és ki akartuk merevíteni egy adott pillanatra, amelyben azonnal múlttá is tettük. Valamilyen földi reménnyel kívántuk helyettesíteni azt, ami isteni és következésképpen mérhetetlen. Mérhető-e Isten kegyelme? Mérhető-e szeretete? Mérhetetlen. Ráadásul folyamatos. Múlt, jelen és jövő egyazon időben. Ebbe ember bele nem nyúlhat.
Szeressétek Istent, az Egyházát! Ez a mi dolgunk. Hogy részesei lehetünk, az pedig kegyelem. Nem az elmúlt pillanat egyháza vagyunk. Az idő örökkévaló Urának eseménye vagyunk.
