Megéled

Őskeresztyén kezdet

Valaki az ajtóban kukucskál. Izgatott. Várnak. Valakiket várnak. Valakire várnak. Várnak, mert várni kell, mert várni érdemes. Késnek. De biztos jönnek. Megígérték.

A kertkapu nyitva. Most nem kell félni. Nincsen beszervezett besúgó. Most még nincs. Meg ott van a komondor is a kennelben. Amikor feláll, azt a képet sugározza, hogy látok mindent. Tudok mindent. Gyors vagyok. Csak egy szó kell és megismered a reakcióidőmet. De szépen ki van fésülve és a gyerekek szólongatják, szeretgetik. Jobban is áll neki. A békés kutya, aki a gazdájával együtt vár. De csöppet sem izgatott, nem agresszív.

Ajtó nyílik, mert a várakozás értelmet nyert. Megjöttek. Nem lép ki a várakozó, csak a nyitott ajtóból kiált és integet, gyertek. Gyertek be! Nincs rajta kabát, még hideg van.

Puhán csukódik a felújított épület, kicserélt, szigetelt ajtaja. Kicsit beremeg. A lelkes fogadó mosolyával, örömével kicsit kontrasztos lesz az első terem benyíló hosszú rideg, fehér asztala. A végén keresztben íróasztal. Rajta laptop, nyomtatóhoz kötve. Szekrények a fal mellett, hivatalos iratok az asztalon és a szekrényekben. Ráadásul hűvös van. Majdnem hideg. De milyen legyen egy református parókia gyülekezeti terme, amely nyitott a folyosóra, amikor drága a gáz és a villany.

Röviden egyeztetnek a fogadó lelkipásztor és a látogatók. Mi történjen az este? Egyházlátogatás van. Csinálják meg a hivatalos részt, írjanak mindent alá, és utána együtt, közösen a meghívottakkal sütizés, vagy valamiféle alkalom. De a látogatók inkább választanák a rideg szoba helyett a messziről is hallható zsongással telt helységet. De nem tudják, hogy mi vár rájuk.

Egy nagyobb szobába lépnek. Körben székek, kemény fehérre festett padok zöld párnákkal, ülőalkalmatosságok, kanapé, szürke puffok. Kottatartó állvány, rajta kották, mögötte székek. Fiatal lányok. Idős asszonyok. Házaspár, egyedülálló bajszos férfi, édesanyák gyermekeikkel. Az egyik sarokban dohányzóasztal, rajta édes és sós sütemények. A szoba másik oldalán a fehér padok mögött hatalmasra rakott cserépkályha, résnyire nyitott ajtóval, és halljuk a tűz és szele zenéjét. Suttog a tűz. Meleg van. Sokan már ülnek, de páran keresik a helyüket. A látogatók is. Vagy négy gitár van szétszórva a teremben. Még mindig nem ül el a zsibongás, még a fiatalok keveregnek. Végül a fogadó lelkipásztornő is leül egy puffra, ahonnan egy kis idővel előtt ültette át más helyre a látogatót. Jól van ez így. Végül az ajtóba is székek kerülnek. Nehéz lesz a későknek. De már mindenki itt van. A látogatókkal gyors élménycsere, ki honnan, ki miért ismerős. A szokásos közös ismerősre, élményre találás.

Egyik fiatal lány, előveszi a hegedűjét, egy fiatalember a gitárját. A kottaállványok kottáit magyarázzák. Imádságos énekek ezek. Van Tezéi ének is. Kevés sor, de sokszor énekeljük. Megszólal a hegedű, megszólal a gitár, és megszólalnak az énekelt imádságok. A kályha fütyörészik vidáman, és a gyülekezet énekel. Az idősek mosolyogva, a fiatalok nagy komolyan. Ki mit tud, és ahogy. Lélekkel telik meg a szoba.

Persze van imádság és igeolvasás. Mindenki figyeli az Igét és az igehirdetést. Nem szabad leesnie egy kicsi darabnak sem. Mert most mindenki a darabkákért van itt. Nem érti mindenki. Nem értenek mindent. Nem is érdekes. Jézus lábainál ülnek mind, a jobbik részt választották. Zebedeus fiairól szól az Ige. Az édesanyjuk szeretné, ha Jézus eljövendő országában majd odaülhetnének Jézus mellé. Ez a hatalmat is jelenti. Nyilván nem lehetséges ez, de legalább gondolkodnak Jézus országában. Mennyien nem akarják ma ezt tudomásul venni és meghallani, hogy van az Istennek országa. Ez az ország el fog jönni.

Ott ülnek mind és Isten országa közéjük érkezett. Mert fontosabb lett Isten országa minden egyébnél. Sokféle ember ül ott. Kárpátaljáról, Győrből, Ácsról származók. Két egymás melletti településről Banáról és Bábolnáról, két kis külön gyülekezeti részből. Régebben valahogy nem szívlelték egymást. Az utóbbi pár évben már három lelkipásztort „elfogyasztottak”. A látogatók is szót kapnak. Áldást mondanak és hálát adnak. Mert olyan ajándék este ez, ahol Isten Szentlelke betölti őket örömre, reményre a jövő felé.

Egy asszony ragadja meg utoljára a szót. Mesél. A tiszteletes asszony mikor idejött, akkor az ő barátnője hívta, hogy jöjjön el. Már eltelt egy hónap is, amikor rávette magát. Jó volt ott lenni. De még nehezen szánta rá magát, hogy ismét eljöjjön. Majd egyszer csak úgy érezte, hogy itt van a helye. Alig várja a vasárnapot, hogy eljöhessen istentiszteletre, mert ott valami nagyon jó dolog történik vele.

A hivatalt is meg kellett vizsgálni. Rendben volt minden. Tavaly az előző évekhez képest volt konfirmáció, és sokan konfirmáltak. A tiszteletes asszony elmondta, hogy ez a kettővel ezelőtti missziós lelkipásztorok magvetésének köszönhető. Őket is sokan emlegetik.

A többiek örömteli beszélgetésben maradtak a teremben. De időnként egy-egy ember csak odament a látogatókhoz, hogy elmondja, szeret ide jönni, itt lenni. Lassan szedelőzködnek, hiszen másnap iskola, munka, dolog.

Egy édesanya még elsuttogja, hogy nagyon vártuk a lelkésznőt. Nem tudtuk, hogy pont őt, de most tudjuk. Mert várjuk a hétvégét, hogy hallgathassuk.

Nem gondolták a látogatók azokról a kis gyülekezetekről, akikről már-már lemondtak, hogy az életnek olyan virágai növekednek, amelyeket nem virágföldeken termesztenek, és nem boltokban árulnak. Nem vehető pénzen, nem fagyasztható. De inkább Isten mosolya növeszti, és virágoznak, mert másképpen hogyan is tehetnének. „Ezenfelül tudjátok, hogy az idő sürget: ideje már az álomból felébrednetek, mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk.” Róma 13, 11

Mennyei Urunk! Leborulunk előtted, és egy szívvel mondunk hálát, hogy meglátogatsz bennünket. Ébreszd fel népedet, hogy felismerjük meglátogatásunk idejét. Hozzád térünk, Te Istenünk leszel és mi kedves néped. Ámen.

„mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére: látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedűl vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyújtja. Mert beesteledett.”
Szabó Lőrinc: Az Árny keze  /részlet/

(Kép:Szalay LajosEmmausz, 1978, tollrajz)

A szerző

Írások

Soós Szilárd a nevem. Református lelkész vagyok. Mivel a „nincsen benne állandóság” világhoz tartozom, örök változás. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” 1 Korinthus 13, 11-12