Összezárás

Házasság hetében Bartha Béla és Bartháné Tatár Imola, siófoki református lelkészházaspár otthonában mesélt szövetségről, családról, hobbiról és szolgálatról. Tették mindezt úgy, hogy nem titkolták el próbatételeiket, amikben megtapasztalták a házastársi összezárás jelentőségét és az Úr hatalmas erejét. Ismerje meg az olvasó történetüket, ami bár „nem szerelem elsőlátásra” kezdődött, viszont már negyed évszázada tart hűséges szeretetközösségként! Izgalmas történetük Kárpátalján, illetve Erdélyben indult, Hegyközön közösen kanyargott, majd családdá bővülve Belső-Somogy után Külső-Somogyban folytatódott.

Honnét ered a két életút, ami aztán eggyé vált a ti házasságkötésetek által?

Imola: Erdélyi vagyok. Marosmentén, Körtvélyfáján nőttem fel. Papi családból származom, de ez egy hosszú történet lenne. És mint lelkészgyerek én mindenhova tartoztam, de valójában sehova. Nagy erdélyi öntudattal nőttem fel édesanyám családjában, de meg kellett békélnem azzal, amit később tudtam meg: hogy apai nagyszüleim partiumiak. A történelem szelében úgy lettek ők erdélyiek, hogy az akkori püspök azért, hogy mentse őket az akkori rendszer „szeretetétől”, szolgálati hely cserét eszközölt a szintén bajba jutott Magyarrégeni lelkésszel. Édesapám és édesanyám egyetlen gyermeke vagyok, de ennek ellenére van egy mérnök bátyám, Levente, édesapám első házasságából, akivel tartjuk a kapcsolatot. Édesapámat, aki Csekelakán volt lelkész, két és fél éves koromban vesztettük el, és az anyai nagyszüleimmel nőttem fel, édesanyámmal hozzájuk költöztünk Körtvélyfájára. Aztán Marosvásárhelyen jött egy fekete március a rendszerváltás után. (Szerkesztői megjegyzés: más nevén az 1990-es marosvásárhelyi pogrom, amelyben öten meghaltak, közel háromszázan megsérültek, köztük Sütő András író.) Az közelről megélve döbbenet volt. Akkor azt mondta édesanyám, hogy nem maradhatunk. Nagybátyám még a Ceausescu időben eljött Erdélyből Magyarországra, mert szökni kellett a rendszer elől. Ezért a debreceni kollégium kilencedik osztálya lett volna a cél, de oda csak fél év múlva kerülhettem volna be, így kerültem én az akkor induló sárospataki kollégiumba. Azt ott ragadtam, nem fél évre, hanem tíz évre! (nevet) Így lett belőlem pataki diák, majd pataki teológus. Itt találkozva Bélával később már nem volt opció a hazamenetel.

Béla: Nem erdélyi, hanem kárpátaljai vagyok. Mezőváriból, egy Tiszaparti szín magyar faluból származom. 1974-ben én voltam az elsőszülött gyermek. Két évvel fiatalabb Attila öcsém és huszonöt évvel fiatalabb Anna húgom. Nekem mindig fura volt, hogy hárman lettünk, mert ketten nőttünk föl az öcsémmel, és egyszer csak lett egy Annácska, aki nagyjából a nagyfiammal egyidős. Az a hír járta viccesen a faluban, hogy ő a mi gyerekünk, csak leadtuk a szüleimhez, mert még tanulunk. (nevetünk) Nekem nincs lelkészfelmenőm, sőt a szüleim nem voltak hívők. A nagyszüleim tanítottak meg imádkozni, ők néha elrugdostak a templomba. De akkor is csak azért mentem, mert tisztelettudó gyermek voltam – azaz nem. (felnevet) Ilyen téren engedelmes voltam, de sok csibészséget csináltam. Mezőváriban jártam iskolába, majd Munkácsra kereskedelmi szakközépiskolába mentem. Aztán dolgozni kezdtem, majd besoroztak másfél évre az ukrán hadseregbe, ahol a felderítőknél könnyű és nehézbúvár voltam. Onnét hazajőve kezdtem közel kerülni az Úrhoz. Az öcsém teológus volt már akkor. A gyülekezetünkben volt egy ifi Radvánszki Ferenc, Gál Irénke és Bartha Attila akkori teológusok vezetésével. Ott ismerkedtem meg azzal, hogy ki vagyok, hogy kicsoda Isten, és elkezdtem templomba járni, majd elfogadtam Jézus Krisztust, mint személyes megváltómat. Nem akartam én teológiára menni, de úgy alakult az életem, hogy Isten minden utat bezárt, és ezt hagyta nyitva. Így kerültem Sárospatakra felnőtt fejjel. Jó pár kárpátaljai tanult a felsőbb évfolyamokon, és Imola is felettem járt egy évvel. Ott ismerkedtünk meg 1996-ban, amikor felvételt nyertem a teológiára.

Mi szolgáltunk együtt a kaposvári gyülekezetben, és amikor te tartottad a reggeli áhítatot a felsősök és gimisek számára, én pedig az alsósoknak, mindig értesültem a horogként használt ifjúkori csibészségeidről, mert a diákok elmesélték, mik derülnek ki rólad: hullakeresés tó mélyén, kártyapartik az éjszakában…

Béla: A történeteket most is mesélem, ismerik a gyülekezetemben őket, mert rajtuk keresztül közel lehet kerülni a hallgatósághoz. Ezeken keresztül megérthetik azokat a dolgokat, amiket hirdetünk, de még esetleg nem tapasztalták meg. Nagyon sok történetem van, ami életszerűen elmondható, mert az én életemben történt meg. Főleg a hadseregben és előtte történtek velem tanulságos és meghökkentő dolgok, de persze azóta is volt részem helyzetekben. Egyébként én a hadseregben határoztam el, hogy kicsit megjavulok, de magunktól nem sikerül a megjavulás. Kellett hozzá Krisztus.

Imola, könnyű volt beleszeretni David Hasselhoffba?

Imola: Juj-juj-juj! (nevet)

Béla: (nevet) Na, köszi! Arról én is mesélhetek, de előbb válaszoljon Imola.

Imola: Akkor az érem én-oldalával kezdem. Az évfolyamunk egy összetartó közösség volt elég vagány alakokkal. Én fiús természetű voltam, mindig fiú barátaim voltak, és a fiúkkal lógtam. Vallom, hogy létezik fiú-lány barátság. Az első évfolyamos baráti társaságunkból elég sokan kaptak másodévre újrázó kártyát, és megjavulás céljából betették őket a szentfazekak-kollégiumába, ahol a tisztességes, mélyhitű és komoly fiatalemberek laktak. Ők ide kerültek, és ott volt a férfi vendégszoba is, ahol a látogatóba érkezett bátyám is szállást kapott. Elkísértem a szállására, ahol megtudtam, hogy az egyik barátom szintén újrázó lett, és egymás nyakába borulva mesélni kezdett. Közben néztem, hogy a teraszon áll valaki és iszonyú szúrós szemekkel néz…

Béla: …ez voltam én…

Imola: …és én mondtam magamban, „már megint került egy szentfazék a társaságba”. Ez volt az első benyomás. Aztán többször összefutottunk, mivel én nem voltam elkötelezve sem egy kegyességi irányzat, sem egy társaság mellett sem. Ha jól emlékszem, akkor az öccsének kajakártyát kellett intéznem, és megkértem, hogy kísérjen el, mert pénz volt nálam, és nem elitkörnyéken vitt az út. Azután egész más véleményem lett róla. Na, Béla, most az érem tefelőled lévő oldala jön! (nevet)

Béla: Azt mondják, hogy van ilyen, hogy szerelem első látásra, megerősíthetem, hogy nálunk nem ez volt, ahogy Imola már utalt rá. (nevet) Arra emlékszem, hogy a kollégium erkélyéről láttam, hogy a koli előtt beszélgetnek és iszogatnak a fiúk, és ott van egy hölgy fekete rövid ruhában, egyik kezében cigi, a másikban pohár, és én azt mondtam, „édesatyám, hát, az ilyen nőket is felveszik a teológiára”. Meghökkenés volt első látásra, nem szerelem, de valahol az Úr Isten azt mondta, hogy az lesz a tervem, hogy „kitolok veletek”, és egymás mellé rendellek titeket erre a néhány évtizedre. Nem volt első látásra…

Imola: …másodjára sem…

Béla: …de aztán szépen, fokozatosan kialakult. Tavaly volt éppen huszonöt éve, hogy összeházasodtunk.

Az esküvőtök sem első látásra volt, hanem kétrészes sorozat volt. Megosztjátok ennek a történetét?

Béla: Bonyolult volt, de nem páratlan.

Imola: Én beadtam Pécsen az állampolgársági kérelmet, ahol édesanyámmal laktunk. Az akkor még egy húzós történet volt, csoportos felkészítő tolmáccsal – miközben anyanyelvem a magyar, érettségit magyarul tettem, magyar felsőoktatásba jártam -, vizsgázással, mert nem visszahonosítás történt, hanem úgy kezeltek, mint egy kongói vagy egy kínai embert, „csupán” ők előbb megkapták a magyar állampolgárságot, mint mi. A hivatalnok azt javasolta, hogy a polgári esküvőt ne akarjuk, mert simán visszadobják a kérelmünket, mivel ukrán és román állampolgárok voltunk; javasolta, hogy egyenlőre elégedjünk meg az egyházi esküvővel. Lényegében egy dékáni engedéllyel és két püspöki engedéllyel, fordított sorrendben lett meg az esküvőnk Kárpátalján. Patakon nem volt kirívó eset a miénk, mert Kárpát-medence szerte voltak ott teológusok. Számunkra az egyházi esküvő volt fontos és komoly, ezt ünnepeltük együtt rokonainkkal és barátainkkal a lakodalomban, és ennek az évfordulóját tartjuk számon. Sőt, a polgári házasságkötésről meg is feledkeztünk. Rég megvolt már az állampolgárságom, és az első gyermekünket vártuk, amikor észbe kaptunk.

Béla: Apasági nyilatkozatot kellett volna írnom! És mondtuk, ez nem lehet, hiszen mi férj és feleség vagyunk az Úr Isten előtt, úgyhogy elmentünk az anyakönyvvezetőhöz.

Imola: És azon a polgári esküvőn hangzott el a felszólítás az első hitvesi csókra, amin mi nevettünk, hiszen rég házasok voltunk és már a hasamban volt Botond fiunk. (nevetünk)

Imola említette, hogy nem volt opció a hazamenetel. Se Erdélybe, se Kárpátaljára?

Imola: Eredetileg benne volt a pakliban Erdély is és Kárpátalja is, mert mindkettőnk hazakészült. Amikor már egy párt alkottunk, akkor a kárpátaljai közös szolgálat volt tervben. Aztán megszületett Botond, és keresztülhúzott minden lehetőséget.

Béla: Taktaközben, Csobajon volt Imola beosztott lelkész, én pedig segédlelkész. Király Laci bácsi és Pótor Laci volt a felügyelő lelkészünk. Akkor született meg Botond, és kiderült, hogy kettős szívprobléma miatt életmentő szívműtéten kell keresztül esnie. Ez tíz hónapos korában következett be. Rengeteget hordtuk kórházba, folyamatos ellenőrzés alatt volt, állapotromlás miatt kéthetente hol Miskolca, hol Budapestre vittük.

Botond betegségére hogyan derült fény?

Béla: Augusztus 20-án megszületett Miskolcon Boti, másnap meghalt nagymamám Kárpátalján, és harmadnap hazamentem a temetésére. A temetési menetben hívott telefonon Imola, hogy azonnal induljak, mert mentőhelikopterrel viszik Botondot. Hirtelen nagy stressz volt.

Imola: Az Úr Isten úgy intézte, hogy Miskolcon a kórház szülészete akkor kapott egy olyan gyerekorvost, aki előtte csecsemőújszülött osztályon dolgozott és szemezett a gyerekkardiológiával, tehát neki volt már tapasztalata és jó füle. Egyből meghallotta, hogy baj van és átvitette a megyei klinikára.

Hogyan kerültetek Dunántúlra?

Béla: Szó volt arról, hogy bent maradok a teológián az Ószövetségi Tanszéken, csakhogy Börzsönyi József esperes, professzor úr késve intézkedett, és közben Bellai Zoli bácsi meghívott Kaposvárra. Nekem Bellai Csilla évfolyamtársam volt a pataki teológián, tőle hallott rólunk az édesapja, és megkeresett bennünket.

Imola: Zoli bácsi akkor gyűjtött maga mellé újra fiatal lelkészeket. Fodor Judit elment Barcsra, és akkor mentünk mi Kaposvárra, majd a következő évben jöttek Kiss Péterék. Ő nagyon konkrétan beszélt időről, helyről, szolgálati feladatkörről.

Béla: Ő elhívott minket. Elmondta, hogy Kaposvárhoz közel van a mosdósi kórház, tudja, mivel jár együtt Boti betegsége, és ha kell, segít. Rengeteg imádkozást követően, Boti szívműtétje után két hónappal eljöttünk Kaposvárra szolgálni.

Imola: Mi előtte Dunántúlon csak Bellai Csilláék esküvőjén voltunk, amúgy Budapestig jártunk. Még Siófokon sem voltunk soha addig.

Hogyan lettetek nagycsaládossá?

Béla: Azt szoktam mondani, hogy olyan vagyok, mint egy hajóskapitány, akinek minden kikötőben van egy gyereke. Csak nekem egy anyától! (nevet) Minden szolgálati helyünkön született egy gyermekünk. 2001-ben, a csobaji segédlelkészi idő alatt Miskolcon született Boti, aztán 2004-ben beosztott lelkészi időm alatt Kaposváron Béci, majd 2011-ben Siófoki lelkészségem elején Emőke.

Botit ovis korában ismertem meg, és akárhányszor megfordultam a bárdudvarnoki parókián, soha nem láttam, hogy betegségtudatos gyermeket nevelnétek. Szaladgált, ugrabugrált, csintalankodott, mint minden egészséges gyermek.

Béla: Jól láttad, ez a mai napig így van. Sokszor el is felejtjük, hogy van ez a probléma.

Imola: Az érzelmi sokkoktól kíméltük, hogy sírással ne terhelje a szívét, de ha ránéztünk, soha nem azt láttuk, hogy ő beteg. Két hatalmas problémája külön-külön is halálos lehetett volna, de együttesen okozott egy olyan állapotot, mintha egészséges lett volna. Rajta nem látszódott soha a betegség. Pedig egy izomköteg annyira nyomta a verőeret, hogy négyszeresére emelkedett a nyomás.

Béla: Jól sikerült a műtétje, mind a verőérszűkület, mind a kamrai sövényhiány megszűnt. Hartyánszky professzor két foltot tett neki. Tízezerből egy ilyen eset van. Tankönyvi példa is lett belőle.

Imola: Szó szerint egyetemi tananyag lett, tanulmányt írtak belőle, mert, fallot-tetralógiasúlyosságát ütötte az esete. Hartyánszky professzor két és fél órás műtétre készült, és lett belőle egy négy és fél órás nagyműtét. Most, hogy kórházlelkészként szolgálok, tudom, hogy mi történt, amikor az aneszteziológus azt mondta, hogy „nyugalom, neki futunk még egyszer”, és bevitt újabb két egység vért. Akkor csak éreztem anyaként, hogy gond van.

Béla: Le kellett újra állítani a szívet, mert nem volt elég az, amit kivágtak az izomkötegből.

Boti szívbetegsége hogyan hatott a ti fiatal házastársi kapcsolatotokra?

Imola: Nagyon összezártunk. Nem maradt más, minthogy imádkozva fogjuk egymás kezét, amíg műtik a gyermekünket.

Béla: Pozitív irányba formált bennünket.

Imola: Például amikor nem volt hely az anyaszálláson, akkor Béci érdi nagynénje fogadott be, és minden hajnalban Béci felvitt Pestre, és reggeltől estig várt a kocsiban, hogy tudjam Botit szoptatni napközben. Tudni kell, hogy a szívműtött babákat mélyaltatás után nem ébresztik, és az az állapot egy visszaesést okoz. Botinál látványos volt ez, csak ösztönök maradtak. Szopási reflexe volt, viszont nem ismert meg.

Béla: Az a gyermek, aki már felállt és kommunikált, csak nézett rád, mint egy csecsemő.

Imola: Amíg külső pacemakeren volt, addig nem ismert meg, de ahogy újra saját szívritmusa lett, megismert bennünket. Isten nagy kegyelmét láttam ebben.

A következő babavállalásnál volt bennetek kétség vagy félelem?

Béla: Bennem nem.

Imola: A második gyermeknél nem. Iszonyú hittel, és idézőjelben könnyen vállaltam. A magzati szívultrahang tizennyolc- és huszonkéthetesen mindig izgalommal teli volt. Bécikének egy billentyűtartó laza ínhúr van a szívében, de az nem okoz gondot. Viszont ennek tudata is fokozta bennem az izgalmat a harmadik babavárásnál, sőt az előző két császár okozta magas rizikófaktor miatt is volt egy kis félelmem bennem. Azonban a félelemre jó gyógymód az imádság.

Béla: Mi azt eldöntöttük, hogy bármi lesz az eredmény, nem vetetjük el. Meg sem fordult a fejünkben az a lehetőség. Jobb ezt nem is tudni, de minekünk muszáj volt, mert az első gyermekünknél szívprobléma volt. Mára pedig már három egészséges gyermekünk van, mert tizenkétéves korában Boti is megkapta azt a kardiológiai zárójelentést, hogy teljesen egészséges életmód és versenyszerűen sportolhat.

A három gyermek természete, jelleme, attitűdjei hogyan viszonyul egymáshoz?

Imola: Hárman háromfélék. (nevet)

Béla: Azért Bécike és Emőke jobban hasonlítanak egymásra. Ők akaratosabbak, Boti nyugisabb.

Imola: Temperamentumban Bécike az apja, ő a legmagasabb. A kicsi pedig lányként egymagában kiteszi a tervezett plusz két gyereket.

Béla: Az érdeklődési körük különbözik. Boti végzős programtervező informatikus Pécsen, Bécike viccesen diplomás fűnyíró lesz, azaz Budapesten kertészmérnöknek tanul, Emőke pedig ősszel a pápai Refiben – Deo volente – kezdi meg gimnazista éveit.

Imola: Ő teológiára szeretne tovább tanulni, benne kiskora óta újra és újra előjön ez.

Ők, akiknek édesapja kárpátaljai, édesanyja erdélyi, és közben Dunántúlon nőnek fel, hova sorolják magukat?

Imola: Siófokiak.

Béla: De azzal tisztában vannak, hogy honnét erednek a gyökereik.

A házasságotok dinamikája hogyan működik? (nevetnek)

Béla: Nemrég volt egy temetésem, ahol ötven éve voltak házasok. Kérdeztem az elhunyt férjét, hogy akkor mondhatom-e úgy, hogy szerető házasságban éltek. „Ó, dehogy, mi mindig vitatkoztunk, írja úgy, hogy jóban-rosszban éltek együtt, különben röhögni fognak rajtunk a temetésen.” Mondtam Imolának, hogy nálunk is néha zörög a függöny. Mind a ketten erős akaratúak vagyunk, hála Istennek! Szerintem én viselem a nadrágot. Imola át is adja nekem ezt a nadrágviselési jogot úgy, hogy addig a cipőt ő viseli és irányítja a helyzetet. (nevet) Érdekes kérdés, hogy ez a jobb-e két erős akarattal, vagy az a jobb, ha az egyik félnek gyengébb az akarata. Csak azt tudom, hogy mi így működünk két és fél évtizede.

Imola: Adott szituációtól függ, hogy melyikünk a dominánsabb. Én azt szoktam mondani, hogy rosszabb napokon egy olasz família elbújik mellettünk, mert én olasz mammaként robbanok, Béci pedig türelmes és lassúvízként partot mos. De ha már ő csattan, ott csend lesz.

Béla: Van néha mosolyszünet a kapcsolatunkban, de furcsa lenne, ha nem lenne. Ez a mosolyszünet soha nem jutott el addig, hogy akár a válás gondolata felmerüljön.

Imola: Nem hiszek abban, hogy egy házasság tiszta mosoly. Ott valaki nagyon képmutató és színházi előadást nyújt. A házasságban, ahogy a gyülekezeti életben sem megengedhető, hogy bort iszok és vizet prédikálok, ezért nem hallgatjuk el, ha nehézség vagy egyet nem értés van. A kapcsolatunk dinamikáját jellemzi a kint és bent: Béci sokkal inkább kifele él, én sokkal inkább befelé élek.

A parókia nemcsak élettér, hanem egy életforma is. Számotokra mit jelent ez?

Imola: Siófokon más a parókia helyzete, mert itt a parókia nem a templom mellett van, illetve nekünk volt egy olyan örökségünk, hogy a gyülekezeti tagok, de még a gondnok sem járt a lelkészi hivatalnál tovább a parókia épületében.

Béla: Ez nem egy klasszikus parókia. Ismerjük azt is, mert Bárdudvarnokon a templommal egy telken volt a parókia, és folyvást jöttek emberek. Itt, Siófokon sem zárkózunk el, mert tartunk presbiteri bibliaórát is a parókián, de ide kevesebben jönnek. A lelkészkollegák szerint rendkívül jó, ha a parókia távol van a templomtól, de én ha választhatnék, a templom mellett szeretnék lakni.

Imola: Az lenne a természetes, hogy a parókia a templommal együtt élettér, és a lelkészlét egy életforma, amit nem lehet elkülöníteni attól, hogy a lelkész együtt lüktet a gyülekezettel. Ugyanakkor a gyerekeink szempontjából a különálló siófoki parókia előny, ők nem a klasszikus papgyerekek, ahol munkahely és otthon egybeesik.

Tizennyolc éve Siófokon szolgáltok. Lejártok a partra?

Béla: Én még lejárok Emőkével, mert ő szereti még, de a fiúk már nem rajonganak annyira érte, mint régen.

Imola: Érdekes, hogy a siófokiak is addig járnak le a partra, amíg a gyerek kicsi. A legtöbbjüknek munkaterület a Balaton. Ha összefutunk nagy ritkán a parton gyülekezeti tagokkal, senki nem csinál belőle ügyet.

Ti házastársak és munkatársak is vagytok. A lelkészi szolgálat hogyan oszlik meg közöttetek?

Béla: Az igehirdetésbe egyaránt bekapcsolódunk, felváltva szolgálunk. Nem úgy van, hogy én vagyok a vezető lelkész, ezért hármat prédikálok, Imola pedig beosztott lelkészként csak egyet. Többen mondták is a gyülekezetben, hogy nem tudnák ma már másként elképzelni.

Imola: Van, hogy cserélünk, mint például most februárban, mert Béla a Hiszekegyet veszi sorra, én pedig a házaspárok megáldásakor szolgálok.

Béla: A hétfő délutáni bibliaóra az enyém, a családos istentisztelet pedig Imoláé. A gyerekekkel való foglalkozásban is mindketten jelen vagyunk. Ifi terén Imola ügyesebb, és ő Megelevenedő Biblia címmel bibliodrámaelemes bibliaórát tart. A kórházi szolgálat teljesen Imoláé, ő ott félállásban kórházlelkészként foglalkozik az egészségügyi dolgozókkal és betegekkel. A temetés, esketés és keresztelés szinte kivétel nélkül mindig az enyém. A látogatások közül a külsősöket én végzem, a gyülekezethez tartozókat felváltva végezzük, illetve az idén a presbiterek választanak maguknak tíz-tizenöt családot, akikkel kapcsolatot tartanak.

Imola: Ez a modell főleg városon jó. Mi már sokféle módszert próbáltunk. Először a szászrégeniek voltak nálunk evangelizálni, és előtte a nőszövetség és a fiatal presbiterek értesítő levelet hordtak ki, néhány új gyülekezeti tagot eredményeztek. Aztán az EMO-sok jöttek, azaz az Evangéliumot Minden Otthonba szervezet tagjai, akikkel egész Siófokot lefedtük ugyan, de pár új tagunk lett csak.

Béla: Azóta jár vakvezető kutya a templomba, akinek még egy vakkanását sem hallod!

Imola mellett van egy nagy szerelem az életedben. Mesélsz róla, Béla?

Béla: Pingpongnak hívják, és tavaly novemberben jelent meg egy írásom róla a Reformátusok Lapjában. Gyerekkoromban indult a sport szeretete, amikor Mezőváriban a kultúrházba jártunk, ahol egyetlen pingpongasztal volt. A nagyok játszottak, és mi kicsik szedhettük a labdát. Aztán amikor ők pihentek, akkor játszhattunk mi. Amikor már nőtt az ember, akkor egy szett erejéig odaengedték, és aki nyert, az maradhatott. Én küzdöttem és egyre többször nyertem, és egy nagyon jó játékos lettem. Munkácson a technikumban is jól ment a pingpongozás, de a hadseregben nem volt rá lehetőségem.

Pedig Forrest Gump pont a seregben nyomta versenyszerűen a pingpongot!

Béla: De nem az ukrán seregben! Ott nem volt pingpongasztal, csak biliárdasztal volt a végefele. Aztán hazakerülve újra játszogattam, de igazán a pataki teológián indult be a sport. Cseresznye Albert meg Halász Dezső harmadéves sztár pingpongos teológusok közé kerültem. Eleinte még meg-megveregettek, aztán bekerültem a sárospataki városi csapatba, és egy év múlva már nem tudtak megverni. Teolimpiákon játszottam, Pápán, Nagykőrösön, Debrecenben, Kolozsváron. Nagy csatákat vívtunk a pestiekkel, főleg a Takaró Tamás és egy Dóra nevű lány volt az én ellenfelem, akikkel óriási csatákat vívtunk, de nem vert meg. Kaposvárra kerülve folytatódott a sportéletem, az Okos Balázs által vezetett utánpótlás nevelésbe kapcsolódtam be, amennyire időm engedte. Jártam gyerekeket oktatni, és csapattagként játszottam. Így már ismertek asztaliteniszezőként Siófokon, amikor idekerültem lelkipásztornak. Itt a leggyengébb csapatba kerültem be, és szépen feljátszottam magam a legerősebbe. Sőt, aztán én lettem a Siófoki Asztalitenisz Egyesület elnöke. A pingpong a hobbim, ami miatt a feleségem kénytelen sokszor mellőzni engem. A gyerekek közül Emőke nem annyira tehetséges a pingpongban, de ő is sokkal tehetségesebb, mint a feleségem. (nevetnek) Ez nem baj, csak tény. A fiaink pedig nagyon ügyes asztalitenisz játékosok.

Van olyan közösen eltöltött idő, ami mindkettőtöknek örömöt jelent?

Imola: A motorozás. Kirándulás motorral.

Béla: A házassági évfordulónkon mindig felülünk a Piaggio motorra, és komppal átmegyünk a Balatonfelvidékre, és Kapolcs, Szigliget felé motorozunk egyet.

Imola: Kiskör, nagykör, Balatonkör, mikor hogyan adja a lehetőségünk. Tavaly a negyedszázados évforduló miatt rendkívüli motorozással ünnepeltünk. Horvátországba mentünk le egy hétre kettesben.

Béla: Kiszedtem az üléssort a mikrobuszból, levittük a motort, és otthagytuk a parkolóban a kisbuszt, és onnét motoroztunk. Gyönyörű volt.

Imola: Lényegében mióta összeházasodtunk, mindig volt motorunk, egy kis időszakot kivéve. Erdélybe is jártunk haza motorral. Toltuk fel a Királyhágón a sárga MZ-t, mert az előző tulaj, hogy ne legyen olyan hangos, visszafojtotta. Előtte nem voltak akkora hegyek, így nem tűnt fel, csak a halk hangja.

Béla: Azt hittük, hogy el van a gyűrű törve, és szétszereltük az egész motort. Jöttek az erdélyi nagy szakértők, adták a tanácsot.

Imola: Végül egy krosszmotoros srác jött rá, hogy honnét fúj a szél. Utána már simán haza tudtunk jönni a Királyhágón át.

Béla: Tavasztól őszig Siófokon szinte csak azzal járok, mert óriási dugó szokott lenni. Egyszer még esketni is azzal mentem Széplakra, sőt városi ünnepre is azzal mentem. Bécike mondta is, „palástban üljél fel apa, mint a Batman!” – ő biztosan élvezte volna a látványt. (nevetnek)

Visszatekintve a házasságotok idejére, miért adtok hálát?

Imola: Béláért – ha egy szóval fogalmazhatom meg. Ha listázhatok, akkor még azt sorolom, hogy figyelem, türelem, hitelesség, jelenlét, összezárás, gyerekek, biztonság, a mindig van a hátad mögött valaki, akire emberileg számíthatsz, aki előtt gyenge lehetsz. Ezt nekem meg kellett tanulni. Annyira biztonságban érzem magam mellette, hogy megengedem magamnak a hisztit, a női hisztit. Nem kell álarcot hordani.

Béla: Hasonlókat mondtam volna én is, ha elsőként szólok: Imoláért. Nekünk különleges helyzetünk van, mert mi az otthonunkat hagytuk ott egymásért. Erdélybe járunk haza, de Kárpátalján nagyon régen voltam otthon. Azért nem tudok hazamenni Kárpátaljára, mert már amikor legelőször kitört a háború, akkor megkaptam a katonai behívót. Hiába vagyok magyar állampolgár, mivel nem mondtam le az ukrán állampolgárságról, így diplomáciai bonyodalom lenne, ha átmennék a határon. A szüleimmel és a testvéreimmel találkozom, mert öcsém lelkészként régóta idehaza szolgál, a szüleim pedig a húgommal együtt az orosz-ukrán háború miatt átjöttek. Hálával tölt el, hogy egy új családot létrehoztunk, és akármerre mentünk, mindig otthonra találtunk. Csobajon nagyon-nagyon jók voltak velünk, de Kaposváron is szerettek minket, és legfőképpen Bárdudvarnokon, ahol a parókián éltünk kaposvári beosztottlelkészként és sok barátot szereztünk. Óriási ajándék Istentől, hogy mi egyik gyülekezetünkben sem éreztük, hogy gyüttmentek lennénk, mert olyan szeretettel vettek körül.

Imola: A siófoki gyülekezetben jól jön a máshonnét induló és sokfelé kanyargó életutunk, mert itt majdnem mindenki máshonnét jött. Itt kis és nagy Magyarország lenyomata is megvan a gyülekezetünkben. Otthonra találtunk.

Béla: Többször hívtak már Siófokról el, kecsegtető helyekről szólítottak meg, legutoljára karácsonykor egy nagy gyülekezet. Mindenkinek azt mondtuk, hogy nem oda nem akarunk elmenni, hanem innét, Siófokról nem akartunk elmenni, mert otthonra találtunk. Tizennyolc év alatt nem volt összezördülés. Félreértés volt, de az elsimítható: leülünk, megbeszéljük, megimádkozzuk.

Házaspárként közös bibliaolvasók és imádkozók vagytok?

Béla: Egyedülálló imádkozók vagyunk, és időszakonként közösen is imádkozunk.

Imola: Ha van imatéma, vagy valamihez össze kell zárni, akkor közösen imádkozunk. Eleve máskor olvassuk a Bibliát…

Béla: …meg más vezérfonal szerint is olvassuk…

Imola: …Béci reggel éber, én meg este.

És közös éneketek van?

Béla: Református?

Lehet nóta is! (nevetünk)

Imola: Vannak közös énekeink, főleg ifjúságiak, de idővel változnak. Az Úr csodásan működik kezdetű ének az, ami talán leginkább tartja magát mindkettőnknél.

Béla: A népzenét nagyon szeretjük, de abból sincs kiemelhető tájegység.

Imola: Szoktuk egymásnak átküldeni, ha hallunk valami szépet.

Béla: A Kárpátiát is szeretjük.

Imola: Egy időben, amikor mentünk haza Székelyföldre, a Hol vagytok székelyeket szigorúan muszáj volt hallgatni és énekelni a gyerekekkel, úgyhogy az már valamiféle családi himnusz volt.

Béla: A közös nagy kedvencünk pedig a Nélküled az Ismerős Arcoktól.

Van vezérigétek?

Béla: Az van közös! Szerintem az esketési.

Imola: Igen, szerintem is az!

Béla: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek…” Ez végigkísér bennünket a házasságunkon, és sokszor előjön bennem. Belém az elhívási igém is nagyon belém égett, hogy „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.”

Imola: Az elhívási igém nekem is fontos, és annyira mély, hogy nem szoktam kirakatba tenni, inkább azt mondom el, ami nekem is tanulandó, hogy „Örüljetekaz Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!”

Csatlakozva a Filippi levél ezen üzenetéhez, kívánom, hogy Isten adjon nektek minél több okot örömre és hálaadásra házasságotokban, családi életetekben és szolgálataitokban! Köszönöm a beszélgetést!

Fácán vagy nyúl? Béla: Nyúl. Imola: Fácán.
Nagyünnepi igehirdetés vagy szupervíziós beszélgetés? Béla: Szupervíziós beszélgetés. Imola: Szupervíziós beszélgetés.
Korong vagy labda? Béla: Labda. Imola: Labda.
Gitár vagy harmónium? Béla: Gitár. Imola: Gitár.
Pipacs vagy dália? Béla: Pipacs, Imola: Pipacs.
Elizeus vagy Dániel? Béla: Elizeus. Imola: Dániel.
Gyorskötöző vagy madzag? Béla: Madzag. Imola: Gyorskötöző.
Jézus asztaltársasága vagy belső tanítványi köre? Béla: Jézus asztaltársasága. Imola: Belső tanítványi kör.
Busz vagy vonat? Béla: Vonat. Imola: Vonat.
Ódon vagy új? Béla: Ódon. Imola: Új.