Ősz van. Hőingadozásban és metaforákban gazdag időszak: a lírikusoknak színharmónia, az epikusoknak melankólia, a depressziósoknak letargia.
A nyár nemzedéke vagyunk. Nekünk örök nyár kell! Az összeizzadható szabadság ad infinitum! Úgy várjuk, mint a felhúzott lendkerekes kisautó az elengedést; miként kiszabadul belőle a mozgási energia, akként tör föl belőlünk az ösztön-én, jön a hővel a hév. A „nyár bálvány” körül járunk törzsi táncot, két kézzel szórva minden javunkat a megélés pillanatáért.
Júniusban megakadt a szemem egy reklámplakáton, szemrevaló modell mellett a szlogen: „egész évben a nyárra készülök”. Túl azon a jelentéstartalmi malőrön, hogy ez a mondat kiveszi a nyár megélésének lehetőségét a szereplőtől, rámutat a nyárhoz igazodó véges létünkre. A megélt pillanatok (amik ugye létükből fakadóan múlandók) utáni vágy koslatása az, amire predesztinál minket a jelen, és erre a legalkalmasabb a nyár eufóriája, ami viszont akaratunk ellenére is véges. Így nem csoda, hogy a szegény ősz az elmúlás szinonimája lett.
A természet okosabb nálunk. A természet tudja, hogy ez nem az elmúlás ideje, hanem a felkészülésé. Felkészülés a télre, majd tavasszal az újjáéledésre. Mert a természet nem a végben gondolkodik – már ha lehet gondolkodással felruházni azt –, hanem a körforgásban, ami a formájából adódóan végtelen.
Könnyű neki! A természetet nem várja a szürke hétköznapok sora, a robotolás, a terheink mellett egymás nyűgjének az elviselése, a nyirkos, fényben egyre szegényebb hűvös szombatok… ja, ez utóbbi neki is van, de ugye így is érthető, hogy milyen nehéz nekünk, embereknek az ősz: mintha falakkal venne körbe minket.
Lépjünk vissza a metaforákba, és álljunk meg a lombhullás alatt. Vegyük észre a kiutat a falon túl, lássuk meg, hogy az avar alatt nem a vég fortyog, hanem az élet újul meg. Ó, nem életvezetési tanácsot vizionálok, hanem hogy a Teremtő bepillantást enged nekünk az Örökbe az ősz által. És ha ezt is felvesszük az évszakhoz kapcsolódó hasonlatok sorába, az örömmel kell, hogy eltöltsön.
Mert az öröm az az ajándék, amire a legnagyobb szükségünk van.
Aggódás, bosszankodás, kétségbeesés mindig van bennünk. A személyes életünk nem árnyékmentes övezet: nyűgök, gondok, félelmek, megannyi valós keserűség tolakodik előre. És ha ez nem lenne elég, kreálunk magunknak bosszankodni valót. Én például bármin képes vagyok szorongani, akár azon is, hogy pár millió év múlva kihűl a Nap.
Ezért nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy lemondjunk az örömről. Arról az örök örömről, ami hála Istennek nem belőlünk ered(hiába mondogatják a life coachingok, sekélyes öröm lenne az, ami e kiapadó forrásból fakadna), hanem az Örökélet Urából. És bár az öröm nem törli el a bajokat, gondokat, de más rálátást, távlatot ad.
Olyan időket élünk, amikor egyre inkább szükségünk van e távlatokba mutató örömre, a közélet nyomasztó, züllesztő hírei ellenébe. Most például a politika (cirkuszi) porondjának egyik oldala kívánta felülharsogni az őszi lombhullás hangját. Házi versenyt tartottak, s kellő aggódással konstatálhattuk eredményét, hogy egy olyan aspiráns lett az első kör nyertese, aki többször hangot adott már egyházellenességének (legutóbb épp a pesterzsébeti református templom átadása sarkallta arra, hogy kifejezze ellenérzését).
De a templom áll, és még akkor is állni fog, amikor a most harsogó kár-örömök tovatűnnek. Persze jönnek újabbak, mindig lépnek a helyébe más kár-örömök, de a templomok állnak majd, és hirdetik az örök örömöt. Mint ahogy most is azt hirdetik, és vasárnapról vasárnapra, bár csöndesen, de többen teszik le e mellett a szavazatukat, mint a másik, nagy csinnadrattás voksoláson.
Okunk van az örömre. Egy másik, fontosabb voksoláson már Jézus Krisztusban minket választott Isten, és ez olyan távlatokat ad, ami túlmutat a nyár kábulatán, ami az őszben is az örök örömöt hirdeti: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm. 8.31) és Ő velünk, hiszen ígéri: „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt. 28.20)
