„Ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról!” „Olyan negatív vagy…” „Engedd el, elvégre olyan szép az élet!” A felsoroltak átlagos mondatai minden olyan baráti beszélgetésnek, amelyekben tudattalanul vagy féltudatosan a pozitív pszichológia eszköztárát próbáljuk jól-rosszul alkalmazni. A negatív ma talán egyedül a PCR-teszt kontextusában, vagy egyéb orvosi szűrések eredményeként elfogadható, egyébként pedig kerülendő rossz. Good vibes only, stay positive, always look on the bright side – és még sorolhatnánk a gyors mottókat és szövegeket, amelyek ellepték a bögréket, háttérképeket, reklámszövegeket. Mert pozitív üzenetekkel lehet csak vásárlót és szavazatot nyerni. Viszont épp az elmúlt több mint egy évben tapasztaltuk meg, hogyan durran ki a pozitivitás lufija, milyen az, amikor a mi pozitivizmusunk tartalmatlan, esetleg egészen a valóságot eltagadó, bagatellizáló, így szükségszerűen kártékony próbálkozás. Ezért fontos és felszabadító beszélnünk a toxikus, azaz a mérgező pozitivitásról.
Lelki szempontból
„Ne sírj, tudod: jó az Úr!” – mondja valamelyik lelkes gyülekezeti tag a gyászolómnak, akivel hetek óta dolgozunk azon, hogy végre meg merje engedni magának a haragot, mert annak hiányában el van akadva a gyászában.
Ez az egy mondat – amely bár teljesen igaz, és még a forrása is szent – hetekre veti vissza őt: eddig is az volt a gondja, hogy összeegyeztethetetlennek tartja a hitet a haraggal, és ebben kapott most megerősítést. Ugyanis ez a mondat azt jelenti: Istenhez csak a szép érzelmeinkkel tartozhatunk, a felforgató, rossz érzéseink eltávolítanak tőle. Jó az Úr, azaz maga a nagybetűs JÓ az Isten; ami nem jó neked szubjektíven, mint a rossz érzelmek, az nem az Úr, azzal tehát a másik oldalt szolgálod. Lecsupaszítva: öröm és boldogság = Isten. Harag, félelem, szomorúság, szorongás, gyász = sátán. Nagyon bajos egyoldalúság ez, esetenként a pozitivitás bálványozása. Nem a legfőbb JÓ az isten, hanem Isten a legfőbb jó. Gyászoló testvérünk, ha van egy kis önérzete, ezután el se jön a hívő közösségbe, ahol őt annyira nem vették komolyan, hogy egy mondattal lesöpörték az élete tragédiáját. Pedig hogy ne haragudhatna arra, aki itt hagyta őt? Így nemcsak ő szigetelődik el jobban a társadalomtól, a közösségétől, hanem egyúttal a gyülekezet missziója is sérül. Mindez egy jól odairányzott ige miatt.
Bibliai szempontból
Rengeteg példánk van arra, hogy mennyire nem igaz a fenti képlet, amely szerint csak a jó érzésekkel lehet kapcsolódni Istenhez. Anna sírása a templomban nemcsak meghallgatást nyer, de jellé, ígéretté is válik. Az átokzsoltárok, amelyek leplezetlen őszinteséggel mutatják meg, hogy Isten színe elé le lehet tenni még olyan szégyellnivaló belső gondolatokat és érzelmeket is, mint a bosszú vagy a sértettség. József élete éppen azért kívánkozhatott még színpadra is, mert valóban regényes és életszagú az, hogyan lehet ennyi mélyponton át eljutni odáig, hogy javára váljon a nagy keserűség. Volt olyan, hogy Illés, a mennybe vitetett próféta azt kérte, hadd haljon meg inkább, annyira reménytelennek érezte a harcát. Nem éppen pozitív hozzáállás ez Isten elhívott emberétől, de az Úr felé fordult ebben, és párbeszédbe hívta. De leginkább maga Jézus legyen előttünk példa, aki meg merte és tudta élni a dühét egy fügefa vagy akár a templom udvarán működő zsibvásár felett, ahogy a szomorúságát is akár Jeruzsálem sorsa, akár Lázár halála miatt. Igen, a keresztyénnek van, lehet üdvöröme, és talán valóban keveset élünk ebben az üdvörömben, különösen mi, sírva vígadó magyarok. De ideje van annak is, hogy bánkódjunk a világunk, a megtérés hiánya, a bűn és annak következménye miatt. Jogos és Isten szerinti tett ez. A teljes öröm odaát vár a Bárány lakomáján, itt, e földön pedig az a küldetésünk, hogy egymás vigasztalásával és terheinek hordozásával szolgáljunk Istennek. Ha a felvidulás egyenlő lenne az üdvösséggel, akkor elég lenne udvari bolondokat, bohócokat, bohózatokat néznünk, és mindenki átkuncogná magát az örök életbe.
Hitéleti szempontból
Hogyan van igazi bűnbánata annak, és hogyan élhet kellő tisztelettel az úrvacsorával az, aki nem vesz tudomást az élete fonákjáról, mert az nem szép, vagy kellemetlen? Ha igazán átéreznénk a vétkeink súlyát, törnünk-zúznunk kellene, vagy lesújtottan hamuba ülni a teher alatt. Mit tud egyáltalán jelenteni a megváltás a kárhozat súlya és a halál félelme nélkül? Amilyen súlytalan a sötét számomra, olyan híg lesz a világos is. Hálás vagyok, ha szembenézünk a toxikus pozitivizmussal, mert így tudatosíthatjuk magunkban azt, hogy mosollyal, jó szándékkal és lelkesültséggel is lehet ártani. Azzal az elvárásommal, hogy ő csak boldog lehet, vakká teszem a saját kríziseire, félelmeire, bánatára, így a fejlődése, önismereti előrejutása, bűnbánata és megszentelődése is kérdésessé válik. Végső soron tehát megrabolom ezzel a másikat. Hiszen Isten ezzel az egész emberrel tervezett, a bújával, bajával, keresztjével együtt, nem csak a mosolyával. Heidelbergi káténk második kérdés-felelete három kitételt ad arra, mi kell ahhoz, hogy Krisztus vigasztalásával boldogul élhessünk és halhassunk. Ezek közül az első, hogy szükséges hozzá tudnom, mekkora az én bűnöm és nyomorúságom. Krisztus váltságát csökkentem, ha nem hagyom belesajdulni a szívem abba, amibe bele kell, és dühöngeni ott, ahol annak van helye. Természetesen nem a templomi szomorúság kultúráját szeretném erősíteni, és nem helyénvaló, amikor a bűnbánati alkalmak belénk ragadnak, és nem örömmel megyünk az úrasztalához. De a kultúránk most épp a másik szélsőség felé igyekszik bennünket tolni, és erre érdemes tudatosan figyelnünk. Ha Péter a pünkösdi beszédében csak szép és pozitív üzenetet mond, de nem szembesít, szomorít el, és támaszt belső vívódást hallgatóiban, meggyőződésem, hogy ma nincs egyház.
Edukációs szempontból
Mondjuk ki, hogy a pszichológiai irányzatok most leginkább nyugatról, angolszász területről érkeznek hozzánk, ahogy a filmjeink, zenéink és sok más kulturális hatás is. Mi, keresztyének pedig (különösen nyitottak lévén a lelki dolgokra) szeretettel olvasunk, hallunk ilyen témákról. Csak sok esetben megelégszünk a konyhapszichológiával, és nem megyünk el a tanulmányokig, a különféle pszichológiai iskolák véleményütköztetéséig, mérésekig és azok módszertanáig. És a konyhapszichológia sokszor csak olyat mond, amit az emberi logika is sejtet, vagy amire vágyunk, hogy úgy legyen. Mire hozzánk elér az információ, addigra erősen torzul, vagy legalábbis sérül. Nézzük csak meg, hogyan emlegetik ma az emberek a karmát, aztán olvassunk utána, hogy is lenne annak az eredeti értelme… Vagy a nárcisztikusságé. Úgy dobálózunk a projekció, gyász, bántalmazás, depresszió vagy akár pszichopata és szociopata szavakkal, hogy valójában nem ismerjük a jelentésüket, nincsenek róluk naprakész, alapos ismereteink. Örülök annak, ha a toxikus pozitivizmus kifejezés közismertté válik, mert egy pici gyanakvást ébreszt bennünk. Felhívja a figyelmet arra, hogy lehet ezen a lelki terepen a szavakat, eszköztárat rosszul alkalmazva ártani is. Hogy nem veszélytelen féltudomású terapeutájának lenni egymásnak. Nyugtalanító kifejezés, ami talán elindít arra, hogy mélyebbre ássunk.
Kiegészítő igazságként
Azért is hálás vagyok, mert eddig ezt a toxikus szót leginkább a toxikus maszkulinitással kapcsoltuk össze, ami nagy egyoldalúság. Hol van mellőle a toxikus feminitás? Megtévesztő, hogy külön kifejezést kreáltunk, amellyel a bántalmazó, elhanyagoló, másikat leértékelő hozzáállást próbáljuk a férfiakra kenni. A férfi, mint mérgező dolog. A métely maga. Amitől félni és elhatárolódni kell. Miközben valóban van elhanyagoló, bántalmazó és a másikat leértékelő hozzáállás, de ez mindkét nemet érinti. Semmi köze ahhoz, hogy egy férfi adott esetben ügyesen szerel autót, lovagol, íjaz vagy valami hasonló, szimbolikusan a férfiassággal azonosított dolgot tesz. Szóval örülök, ha ez a szóösszetétel nem csak és kifejezetten a szegény férfitestvérek terhe, hanem beszélünk más toxikusságokról, például a pozitivizmus toxikusságáról is. Épp elég az ő sok keresztjük. De ez már talán egy másik cikk témája.
