Megéled

Verbális gladiátorok

„Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Őrző oltárrá válik a kebel.”
Ábrányi Emil: Magyar nyelv

A közélet eseményeit tálaló és értelmező platformokon megy az adok-kapok, a szereplők egyre keményebb szavakkal ügyeskednek az elismerésért. A közönség pedig tapsol, ha egy-egy jól sikerült odamondás „csontot ér”. Közben fel sem merül bennük, hogy vajon milyen köznyelv az, ahol nyugodtan lehet bárkit bárminek titulálni.

A beszélt nyelvnek evolúciója van. Ezt el kell fogadni. Nem független az embertől, annak milyensége a társadalmat jellemzi. A köznyelvből messzemenő következtetéseket lehet levonni a közállapotról.

Aggodalomra elég okot ad bármely nap híreinek az olvasása. Szóljon az politikusról, művészről, akármilyen közéleti szereplőről, a megjelenő stílus egyre alpáribb. Ez politikai oldaltól független. Míg hajdan a köznyelvet áthatotta valami retorikai stílus, a formaiság, az irodalmi igényesség és az illem elegye, addig mára a végtelenül leegyszerűsített, jelzőkkel – lehetőleg durva jelzőkkel – gazdagon átitatott megszólalások a jellemzőek. Elfogadott, sőt kívánt igény lett a vulgaritás, ha elmarad, felmerülhet az érzelem hiánya, a választékos, értelmi alapú beszéd nem éri el a széles tömeg ingerküszöbét, nem is érti az „egyszerű ember”, és különben is azzal csak el akarnak fedni valamit: a szép szavakkal, biztos hazudnak…

A nyelvi agressziónak is van evolúciója. A hétköznapi beszédben a trágár megnyilvánulások régóta jelen vannak. A nemi aktusra való felszólítás toldalékként, ragként, igekötőként, vagy csak jelzőként való használata sajnos már szinte fel sem tűnik egy átlagos társasági diskurzusban. De azért pár tíz éve még felkaptuk a fejünket, és néztünk rosszallóan, ha egy közszereplő a másik édesanyját hozta összefüggésbe erkölcstelen munkát végző nőkkel.

A köznyelv korrodálása több irányból indult. Hatással volt rá a művészet útkeresése, ami posztmodern állapotában már szinte csak a megdöbbentéssel kíván hatást elérni, és ehhez bármilyen eszközt igénybe vesz. De tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy egy alapvetően szűk réteget érintő kulturális szegmens hibáztatható egyedül. A nyelv romlottságának előidézőjét szélesebb köröket elérő „mutatványosoknál” kell keresni.

A média hatása megkerülhetetlen. Ott legalizálódik minden, hisz a „láttam a tv-ben”, „olvastam az újságban” általános érvényűvé tesz, beépít a közgondolkodásba dolgokat. Így szabadultak ránk a kereskedelmi csatornák, ahol a fő érték a nézettség lett és ezért bármit beáldoztak. Szépen lassan a deviancia lett az etalon, és miközben a nép a Heti hetest nézte, már elfogadott lett a trágárság, hisz benne volt a tv-ben. A vicceskedő moralisták óta bevett szokás, hogy ha nem ül egy poén, csak dobj rá egy csúnya szót, s máris a hasát fogja a közönség a nevetéstől.  És ez a siker kell a közéletben ma, erre hajtanak a politikusok is.

A helyzet a közösségi média megjelenésével hatványozottan romlott. A köznyelv, aminek hajdan még az alapjait főleg az iskola, a művelődés, az irodalom vetette meg, most a posványos „komment” színvonalára süllyedt. Ebben a műfajban már a pöcegödör mélyén tapicskolunk, a verbális agresszió minden formája megjelenik. S míg nagyon helyesen a gyermekek védelmében ez ellen igyekeznek fellépni, addig a felnőttek, a közélet szereplői nyíltan – a véleménynyilvánítás szabadságának leple alatt – „jogosan” vesznek erőszakot a másként gondolkodó embertársaikon.

Nem kellenek már érvek, elég bemondani valami nagyot, valamit, amivel a másik felet meg lehet alázni. Egyszerű kis világ ez, a verbális gladiátorok harca nem kíván sok felkészülést, és a közönség hálás minden szóbeli odacsapásért. Az adok-kapok nem új keletű politikai eszköz, a parlamentarizmus velejárója, csak mára nagyon mélyre süllyedt, a nyelv olyan bugyraiból táplálkozik, ahonnan az indulat is fakad, és ezt teszik normává.

Csak néhány szegmensét vázoltam fel a köznyelv alakulásának, arra, hogy az nem tőlünk függetlenül változik, mind az ok, mind az okozat részei vagyunk.

Arról, hogy a verbális erőszak milyen könnyen lép át fizikai bántalmazásba, most nem beszélek, könnyen utána lehet nézni. Most a szellemi és lelki értelemben okozott károkat emelem ki. És akkor, amikor lélekről beszélek, nem a „Coelhoi” értelmezésre gondolok, hanem arra, ami Isten ajándéka az embernek.

„Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert” /Máté 15.11/. Jézus óva int: a gonosz, Istenkáromló szavak gonosz, Istenkáromló szívből születnek. Az a kultusz, ami elhiteti, legalizálja a bántó beszédet, Istenkáromló, gonosz szívű embereket akar teremteni, és ez ellentétes Isten akaratával. Ezért ezek az eszmék, amik a véleménynyilvánítás szabadságába burkolózva, ártó beszéddel moralizálnak, a keresztyénség ellen tesznek, az Isten Országába vetett hit lerombolásán dolgoznak. Ezzel együtt egy olyan világot akarnak felépíteni, ahol az objektivitás csak szubjektív megítélés, ahol az alapvető értékítéletek csak leküzdendő akadályok.

Az persze utópisztikus elképzelés, hogy teljesen eltűnjön a szavak agressziója a köznyelvből. De jó, ha tudjuk, hogy a verbális gladiátorok nem nemes eszmékért harcolnak, hanem úgy, mint antik elődeik, a szórakoztatás terepén küzdenek a közönség kegyeiért. Bár az amfiteátrumban küzdő fegyveres elődöknél minden megengedett volt, véssük eszünkbe, hogy a cél nem szentesíti az eszközt.  Felelősségünk, hogy ne legyen elfogadott bármilyen ártó megnyilatkozás, hogy az ingerküszöbünk ne legyen sokkal alacsonyabban, mint azt Isten Szentlelke jónak látja. „A szelíd nyelv olyan, mint az élet fája, a romlott pedig összetöri a lelket.” /Példabeszédek könyve 15.4/