Ha mérünk valamit, akkor egy állandóhoz hasonlítjuk azt, amit mérünk. Amit mérünk, az változó. A világban sokkal könnyebb eligazodni, ha vannak állandók, amihez hasonlíthatunk. Az állandó pedig szélesebb körű megállapodás kérdése.
Mi az un. SI rendszert használjuk (Système International d’Unités – Mértékegységek Nemzetközi Rendszere) 1960 óta. A világ számos országa használja, de sokan nem. Gondoljunk csak az ismert távolság fogalmaira, mint km (Európa) és a mérföld (Anglia, USA).
De hogyan alakultak ki ezek az állandók? Nyilván könnyen elérhető legyen és könnyen megjegyezhető.
A mai mértékeket a nagyobb közigazgatási egységek, jól szervezett társadalmak, birodalmak hozzák létre. Könnyű belátni a szükségszerűségét, hiszen ma legyártanak egy alkatrészt Brazíliában, és annak jónak kell lennie más kontinensen is. Ugyanakkorának. A távolságokról nem is beszélve. Egy repülőnek nem mindegy, hogy milyen messzire repül. Ha egy adott kilométerhez rendelik hozzá az üzemanyagot, de ugyanannyi mérföldre fog repülni, akkor erős ráhagyás esetén sem biztos, hogy eléri a végcélját, mert ugyanannyi mérföld nagyobb távot takar.
Nem csak birodalmi mértékegységek vannak, hanem az egyszerű emberek más viszonyítási mértéket használtak. Ami kéznél van. Kisebb léptékű méréshez az arasz, ujj, hüvelyk, marok, öl, könyök, láb, rőf, lépés tartoznak. A hosszabb távokhoz ezeket az emberi teljesítőképesség alapján állapították meg. A futam, stádium, vagy sztadion. Az első pihenőig tartó táv. Amit egy ember fel tudott szántani négy ökörrel egy nap alatt, az egy területegység volt. Űrmértékekhez használták a vékát, mert az ugye volt általában. Nem literben mértek, vagy nem köböztek feltétlenül, hanem a cserekereskedelemben egy véka búza helyet cserél egy véka rozzsal, vagy krumplival.
Nyilván érezzük, hogy ezek a mértékek korántsem pontosak. Marathoni győztes csatáról hírt vivő görög katonának mást jelentett a futam, mint mondjuk egy idős rolátoros néninek. Más egy gyermek könyök és egy felnőtt óriásé. Minden időben voltak csalók, akik meghamisították az összehasonlítást végző mérleg karjának hosszúságát, a maguk javára. Az állandónak gondolt űrmértékű edény helyett két különbözőt használtak, természetesen mikor kinek mértek.
Az ókori társadalmaktól a mai napig a hivatalos mellett használjuk a testrészeken alapuló mértékegységeket. Ha úgy tetszik, az embert tesszük meg mértéknek. Ez nem egy mindenre kiterjedő állandó, hanem személyes ügy.
A hantik egy arasz és két ujj széles sílécet faragtak, amelynek magasságát a földtől a szemöldökig mérték. Személyre szabták. A sportban ma is megvan, hogy egy ember milyen hosszú lécet használ. Hozzá mérik. Az íjakat is testmagassághoz mérték. Angliában a hosszú íj az ember hossza meg egy arasz volt. A szegező kalapács nyelének hossza akkor ideális, ha egy alkar hossznyi, a könyöktől csuklóig ér. A nyergen a kengyel beállítása, amibe a lovas dugja a lábát, szintén alkarhoz mért sok lovardában. A személyes használati tárgyaink nem a standard méretekben jók, hanem személyre szabottan. Modern konyhapult, amelynek a használója tudja csak megmondani, hogy meddig érjen. Persze lehet 80-90 cm, majd az IKEA megmondja, vagy az asszony mondja meg, mikor mellé áll, hogy hogy kényelmes. Akkor le lehet vágni a lábát, vagy csavargatva állítani, ez a jobbik eset. A konyhabútor munkalapmagassága úgy jó, ha az álló ember behajlított karjának könyökpontja a pulttól 15 centiméterre van. A székek ülőlapjának beállítását is személyre kell(ene) szabni. Az asztalosok, még apám is, magának csinált sok kézi szerszámot, mert úgy volt jól használható.
A korabeli ember is felfedezte, hogy bár az emberek méreteiben eltérnek egymástól, azonban arányaiban hasonlóak. A fej az nyolcadrésze a testnek (felnőtt esetében). Vagy az arc felosztható álltól orrig, orrtól szemöldökig, és felette a homlok, három azonos részre, amely tenyérnyi szélesek. A köldök a test középpontja. Ha az ember kitárja a kezét és lábát, a köldökébe egy körzőt helyezünk és kört húzunk köré, akkor a kéz és láb ujjait érinteni fogja a körvonal. Stb…
Isteni mértéknek, kánonnak nevezték ezt valamikor Görögországban a szobrászatban. Vallották, hogy létezik olyan arány, ami az emberi test ábrázolásánál élethű és szép formát hoz létre. Ez a minta isteni eredetű, és a természetben is mindenhol fellelhető, és így az emberi testben is, arányok formájában.
Érthető, hogy mindent szeretnénk pontosan méretezni, pontos mértékegységeket kialakítani, mert könnyebbé teszi az életet. De azért gondoljunk Prokrusztészre és az ágyára a görög mitológiából. Az útonálló az arra járókat az ágyához mérte, és ha rövidebb volt, megnyújtotta, ha hosszabb, levágott belőlük. Végül saját ágya mértékének lett áldozata, mert vele is így bántak el.
Nem lehet mindent egységessé tenni, mert Isten sok mindent személyre szabott számunkra, ahogy a testünket is. A hitnek, fájdalomnak, örömnek, szomorúságnak, boldogságnak, reménységnek nincs mértékegysége. Bár jól hangzik, hogy öt kacajos boldogság, és elrettentően, hogy falkaparó fájdalom.
Minden ember hordozza az isteni arányt. Isten nélkül saját maga a mérce és ösztönvilága, hektikus érzelmei, vagy éppen érzelmeinek teljes hiánya vezénylik. Ez az ó ember, aki vesztébe rohan. Isten mércét ad, kánont, etalont, Jézus Krisztust, emberi testben, arányosan, aki által az új ember születik meg.
Minden emberben felfedezhető az, amikor Isten nélküli, és az, amikor Istennel van. A többi teljesen személyes.
(kép: Az emberi test arányai, Vitruvius – tanulmány)
