A dunántúli református egyházi vezetők házastársait bemutató őszi interjúsorozatunk ötödik személye Gerecsei Judit lelkipásztor, a tatai egyházmegye esperesének, Gerecsei Zsoltnak felesége. Ha létezik a klasszikus rázós életszakasz, bizony az övét is oda lehet sorolni, mert gyermekként édesapját, teológusként édesanyját veszítette el, mégis megmaradt Isten óvó szárnya alatt. Soha nem vágytak férjével karrierre, de amire alkalmasnak vélték őket, abban igyekeztek helyt állni. Az ácsi parókián beszélgettünk a női lelkészség kihívásáról, gyülekezeti misszióról és az Istennel való kapcsolat erősítőjéről, a gyógynövénykertről.
Lehet, hogy csak számomra rejtély, hogy hol és milyen névvel születtél, mégis ez lenne az első dolog, amiről hallani szeretnék tőled, hiszen a Gerecsei vezetéknevet a férjed után viseled.
Eredendően Szücs Judit vagyok. Nem az énekesnő, mert máshogy írom. (nevetünk) Nem ebben az egyházmegyében, de még csak nem is ebben az egyházkerületben születtem, hanem dunamelléki vagyok, Abán születtem, ami Székesfehérvártól huszonöt kilométerre fekszik. Ott is nőttem fel. Apukám villanyszerelő volt, és nagyon korán, 41 évesen meghalt. Anyukám is korán meghalt, ötvenöt éves volt, óvodai dajkaként dolgozott. Szerintem tőle örököltem a gyermekek iránti szeretetet, érzékenységet, mert ő hihetetlenül jól tudott bánni a gyerekekkel. Tőle jött a hithez és az egyházhoz való kötődés. A gyerekkorom nem egy jó időszaka volt az életemnek, mert apukám tulajdonképpen ötéves koromtól kilenc éves koromig egyfolytában beteg volt. Vagy kórházban volt, vagy azt láttam, hogy szenved, és jobb, ha békén hagyom. Gégerákban halt meg, akkor még a kemoterápia és egyéb kezelés nem volt. Anyukám pedig végig kísérte, és őt is a rák vitte el. Szerintem ő nem heverte ki apukám halálát, nála élete végéig megmaradt a gyász.
Ez egy nagyon komoly és egyúttal tragikus élethelyzet volt. Abban az időszakban kikre tudott anyukád számítani veled kapcsolatban?
Az anyai nagyszülők jelentettek nagyon sokat a nevelésemben. Túlzás lenne azt mondanom, hogy ők voltak nekem az alfa és az ómega, de valahogy ez érzékelteti legjobban, hogy mennyire meghatározó volt az ő jelenlétük. Amióta az eszemet tudom, mindig náluk voltam. Például ha én főzök, akkor a mama jut eszembe. Ez nem azt jelenti, hogy az anyukám nem jut eszembe, de az apró dolgokat és gesztusokat, viselkedés elemeket a nagyszüleimtől tanultam. Éppen most mondtam a nyolcadikosoknak, hogy én soha nem káromkodom, mert a nagyszüleim neveltek fel, és őket soha nem hallottam veszekedni és káromkodni. Én ezt így szoktam meg. Nem azt mondom, hogy egy-egy indulatszó nem hagyja el a számat, de káromkodás nincs.
Templomba is a nagyszüleiddel jártál?
Anyukámmal, meg a szomszéd nénikkel. Az egész utca református volt, és aki arra jött, azzal elmentem. Abban az utcában volt a parókia is, és tőlünk láttam, mikor indul el Ádám bácsi palástban, és akkor bekiabáltam, hogy „mehetünk, Ádám bácsi elindult”. (Szerkesztői megjegyzés: Fejes Ádám abai lelkipásztor.) Nekünk szoros kapcsolatunk volt a lelkészházaspárral, mert akkor volt fiatal lány édesanyám, amikor odakerült ez a lelkész Abára. A keze alatt nőtt fel, és olyan volt, mintha a lánya lett volna. Blanka néni is nagyon szerette anyukámat, és ifivezetőnek képezték ki. Én pedig ebbe nőttem bele, és ott konfirmáltam Ádám bácsinál, aki akkor már idős volt, és két év múlva meg is halt. Nagyon szigorú ember volt, de mindent megtanított a hittel kapcsolatos dolgokról, és a mai napig emlékszem, hogy hogyan gitározott.
Akkor benned a népegyházi vallásosság alakult ki?
Ha csak eddig tartana a történet, akkor igen, de a hitre jutásomat az utána következő lelkipásztor segítette. (Szerkesztői megjegyzés: Szénási László abai lelkipásztor.) Ő ifit szervezett, és összegyűjtött bennünket. Megmondom őszintén, hogy nekem volt kihagyás az életemben, mert Ádám bácsi halála után nem mentem templomba. Hozzá kötődtem, és másik lelkész nem érdekelt. Hiába mondta anyukám, hogy jól prédikál és fiatalabb, engem nem igazán hatott meg. Aztán egyszer, amikor evangelizációt szervezett, anyukám megkért, hogy legalább arra menjek el. Elmentem, és kifele menet az új lelkészünk hívott ifiórára, hogy segítsek az erdélyiek megsegítésére szeretetcsomagokat összepakolni – akkor volt a Tőkés-féle temesvári forradalom. Gondolhatod, hogyan mondtam, hogy „még meggondolom”. (nevetünk) Anyukám persze noszogatott, és én elmentem. Ott is ragadtam, mert nagyon értett a fiatalok nyelvén, a saját gyermekei közül ketten is ott voltak, és nagyon jó baráti körünk lett. Minden vasárnap ott voltunk templomban, istentisztelet után dumcsizás volt, mentünk missziózni a faluba, összegyűjteni a többi ifist. Az újrainduló iskolai hitoktatásra végigjártuk a falut, és összeszedtük a gyerekeket. Nagyon élveztük.
Az ifis gimis korszakot automatikusan követte a teológus élet?
A lelkipásztorunk elvitte az ifjúsági csoportot a budapesti teológiára, ami mindenkinek nagyon tetszett. Utána kérdezett a lelkész a feleségével együtt engem is, hogy nem gondolkodom esetleg a teológián. Nagyon tetszett, de nem gondolkodtam rajta. Én akkor már dolgoztam, de annyira győzködött, hogy elkezdtem érdeklődni, és végül jelentkeztem a budapesti teológiára.
Említetted, hogy te már dolgoztál a teológia előtt. Mi volt a foglalkozásod?
A székesfehérvári egészségügyi szakközépiskolába jártam, mert a nővérem olyan kedvet csinált nekem ahhoz, hogy nem is gondolkoztam másban, csakis ott akartam tanulni az általános iskola után. Mi egy szobában aludtunk, és amikor lekapcsoltuk a villanyt, ő arról beszélt, hogy milyen jó tanárok vannak, mennyire élvezi a tanulást. Nem is csalatkoztam, és áldom az ottani tanáraimat a mai napig, mert olyan tudást adtak. Amikor a teológiára mentem felvételizni, csak át kellett ismételnem a tananyagot, mert olyan jó alapot adtak tudásban és lelkiekben is. Merthogy hívő tanáraim voltak. Akkor, tizenhét-tizennyolc évesen nem tudatosult ezt, csak később állt össze a kép. Például a magyar tanárom szekrényében Vigilia újság volt, amiről akkor fogalmam sem volt, hogy micsoda, pedig mindig elolvastam a címét, de nem tudtam mihez kötni. Marika néni folyton tanította az istenes verseket, és megjegyezte, ha egy költő ateista volt. Már leérettségiztem és elhelyezkedtem, amikor egy munkatársam bemutatta nekem Marikát, mint gyülekezeti tagot, aki az iskolában nem reklámozta, hogy hívő és templomba járó, de elhintette a magot a diákjai lelkében. De ugyanígy volt az osztályfőnökünk is, és szinte mindegyik tanárunknak volt kötődése az egyházhoz. Rengeteget formáltak rajtam, rajtunk. Nem véletlen, hogy minden osztálytalálkozón ott van mindegyikünk.
Milyen volt újra beülni az iskolapadba, a munka világából megérkezni a teológiára?
Ez a hit merészsége című felvonás volt (nevet), mert három év kihagyás után kezdtem el a teológiát. Egy volt általános iskolai osztálytársamtól, aki jogra járt, tudtam meg, hogy ott sokat kell majd tanulni, és négy nyelv lesz. Addig én nem is gondolkoztam ezen, de utána elkezdem agyalni rajta: nemcsak a Bibliáról fogunk tanulni? Végül arra jutottam, hogy „most már mindegy, a kocka el van vetve”. (nevetünk) Később sem paráztam soha, mert a tanulással nem volt bajom, sőt, szerettem tanulni még a nyelveket is, és nagyon jó és hívő professzoraink voltak. Az első évben meg kellett szoknom a kollégiumi életet, az önálló tanulást. A professzorok szigorúak voltak, de igazán akkor ismertem meg őket, amikor senkim nem maradt, mert anyukám is meghalt. Nemcsak professzorokként voltak ott a teológián, hanem lelkipásztorokként is. Miután a Dékáni Hivatalban bejelentettem édesanyám halálát, odafigyeltek rám és nem maradtam lelkileg egyedül. Amúgy nem vagyok egy szerencsétlen jószág, de jól esett a segítségük, mert akkor már egyik szülőm és nagyszülőm sem élt. Például a hivatalból Zsuzsa néni hozzásegített időszakos munkákhoz, hogy legyen valami bevételem. Nekem nem volt keresetem és más forrásom, tehát a nulla állt rendelkezésemre. „Hát, innen szép nyerni” – szokta mondani a férjem. Megvallom őszintén, a hit rengeteg nehézségen átsegített. Az Istennel való kapcsolat elmondhatatlan erős támasz volt már akkor is. Ő mindig körém gyűjtötte azokat az embereket – legyen az lelkipásztor, főjegyző, teológiai tanár, polgármester és képviselő testület, rokon -, akik egyengették az utamat, és mindig lett egy kis anyagi forrás, hogy elvégezhessem a két utolsó tanévemet a teológián. Illetve akkor már ismertem a leendő férjemet, és ő is nagy támaszom volt.
Hogyan ismerkedtetek meg Zsolttal?
Évfolyamtársak voltunk a teológián, és ő a hosszú pad túlsó felén ült. Nem mondhatom, hogy meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, mert abszolút nem kedveltem őt. Mindent is tudott, mindent elolvasott és megtanult, minden feladata hibátlan volt, mindig fenn volt a keze, mert mindenre tudta a választ. Ez a stréberség nekem akkor nagyon nem jött be. (nevet) Most is ilyen, de már nem zavar, mert egy fordulat ment végbe. Mégpedig annak eredményeként, hogy 1992-ben szervezett a teológia Felvidékre, Erdélybe és Délvidékre kirándulást. Engem és a leendő férjemet is az erdélyi csoportba tettek, és a buszon a stréber mellé kellett ülnöm. (nevet) Viszont kiderült, hogy nagyon jó fej, poénos és sok közös van bennünk. Ez a tanórák alatt nem derült ki, vagy legalábbis én nem vettem észre, mert egy szót sem beszéltem addig vele. Negyvenen voltunk az évfolyamban, úgyhogy nem volt furcsa, ha valakivel nem beszélt az ember. Nagyon jó barátok lettünk az erdélyi út során, és ebből lett szerelem. Végül is mondhatjuk, hogy egy ellenszenvből lett házasság. (nevetünk) Nem gondoltam volna. Ha valaki az első hetekben azt mondja nekem, hogy Zsolt lesz a férjem, tuti fix, hogy nem hiszek neki.
Gondolom friss házasként a segédlelkészi évet egy helyen töltöttétek.
Igen, egy helyen voltunk, aminek szintén van egy előtörténete. Márkus püspök úr szokta a dunántúli teológusokat kirándulni vinni. A második ilyen kiránduláson volt még hely a buszban, és jelentkezhettek más kerületből származó teológusok is, köztük a férjem és én is. Akkor a leendő gyülekezetünkbe, Dadra is mentünk, ahol évek óta nyugdíjas lelkész szolgált helyettesként. Utána Zsoltot meghívták oda legációba, majd feljött hozzá Borsos tiszteletes úr a teológiára. Engem is behívtak a beszélgetésre, ahol Borsos tiszteletes úr elmondta, hogy a legáció után a presbitérium elhatározta, hogy meghívják Zsoltot lelkipásztornak, ha eljön az ideje. Gondoltam magamban, addig még sok év van, Zsolt pedig meg is kérdezte, hogy megvárja a gyülekezet? A válasz az volt, hogy meg. Meg is vártak bennünket, és nagyon szép kilenc évet töltöttünk ebben a kis gyülekezetben. Ott aztán mindenféle dolgot csináltunk ökumenikusan a színjátszástól a kórusig.
A dadi gyülekezet el tudott tartani két lelkipásztort?
Nem. Az első évben Ete, Csép, Vérteskethely és Dad tartozott hozzánk. Egyikünk elment autóval a háromba, a másik maradt otthon Dadon, és ezt csereberéltük egymás között. Fiatalok voltunk, nem volt még gyerekünk, úgyhogy könnyen mentünk és végeztük a szolgálatot. Abban a négy gyülekezetben szolgáltunk, és az a négy együtt el tudott tartani két lelkészt. A gyülekezetek nagyon szerettek bennünket, a dadiak örültek, hogy végre van helyben lakó lelkészük. Millió emlékünk van Etéről is, pedig csak egy évig helyettesítettük ott Jakab Bálintot, aki németországi ösztöndíjon volt. Később pedig Sugár Tamásékat helyettesítettük Bokodon, amikor Angliába mentek szolgálni.
A gyermekek születése mennyire befolyásolta az egyházi szolgálatokat?
Anna születése nem különösebben hozott változást, de aztán mikor Andris fiamat vártam, akkor veszélyeztetett terhes lettem, mert hat hónaposan majdnem megszültem őt. Kórházba kerültem, és aztán utána megbeszéltük a gyülekezetekkel, hogy én maradtam Dadon prédikálni. A szószékre sem mentem fel, hanem az úrasztalától szolgáltam. De mindenhol megértették. Andris születése után már én is mentem a többi gyülekezetbe.
Jelenleg pedig Ácson szolgáltok.
Közel húsz éve itt vagyunk. Az ide kerülésünk is érdekes történet! Nem tudom, milyen hullámhosszok működtek akkor itt a Dunántúlon, de mindenki minket akart, pedig nem csináltunk semmi nagy dolgot. Hívtak Fehérvárra, de nekünk eszünk ágába nem volt elmenni Dadról. Hamarosan Győrbe hívtak bennünket, de oda sem mentünk el, mert nem akartam nagyvárosban felnevelni a gyerekeinket. Egyáltalán nem éreztem, hogy nekünk Dadról el kell jönnünk. Utána Esztergomba hívtak bennünket, mert Németh Lajos bácsi nagyon szerette volna Zsoltot utódjául, és Herczeg Pali bácsi, aki évfolyamvezető professzorunk volt a budapesti teológián, szintén buzdított minket. Zsolt lábatlani, és az közel van Esztergomhoz, ezért én abba a döntésbe már nem szóltam bele. Zsolt végül is nemet mondott. Azután Herczeg Pali bácsitól szóban kikaptunk. Nem értette, miért nem jó nekünk sem Fehérvár, sem Győr, sem Esztergom, és miért akarunk tengődni Dadon. Nem akartam mondani neki, hogy nem tengődtük mi Dadon, hanem nagyon jól éreztük magunkat. Kortársaink voltak a gyülekezetben, a mai napig barátaink vannak ott. Lubickoltunk és nem senyvedtünk Dadon.
Amikor Ácsról megkerestek bennünket, én nem tudtam semmit róluk, mert amikor a férjem volt itt szolgálni, én otthon voltam a gyerekekkel. Eljött Dadra a két gondok, néhai Molnár László és néhai Sebestyén Miklós, valamint Héregi Kálmán bácsi presbiter. Szoktam is mondani neki, hogy „te vagy az oka, hogy itt vagyunk” (nevet), mert a beszélgetés végén azt mondta, hogy „annyit szeretne mondani, hogy az ácsi gyerekek arra várnak, hogy egy szerető szív kézbe vegye őket”. Hát, én ettől el voltam veszve, lelki dilemmába estem. Ráadásul abban az időben volt arról szó, hogy körzetesítéssel Dadról elviszik az iskolát. Sokat őrlődtünk, és végül igent mondtunk az ácsiaknak. Őszintén megmondom, én azt szerettem volna, ha ott is lehet maradni Dadon, és el is lehet jönni Ácsra. Sírva jöttem el Dadról, mert nagyon otthonra találtam ott.
Milyen élmény volt neked Ácsra költözni?
Nehéz volt egy ezer lelkes falu után egy hétezres településen élni. Senkit nem ismertem, és senki nem köszönt. Borzasztó furcsa volt, meg kellett szoknom. Évekig őrlődtem, hogy nem jól döntöttünk. Zsolt helyzete más volt, mert ő nem volt itthon a gyerekekkel. Viszont én Lacikával voltam várandós, amikor ide jöttem, és be voltam zárva a parókiára, mert a két kicsi mellé jött egy pici. Ráadásul hittant nem az iskolában tanítottunk, hanem a hittanos gyerekek a parókiára jöttek tanulni. Tehát még azért sem kellett kilépnem a vaskapun itthonról. Utólag látom, hogy mennyire áldott dolog volt a parókiás hitoktatás, de akkor bezárttá tett. Szó szerint depressziós lettem. Fél év után köszönt vissza valaki az utcán, ami nekem hatalmas örömöt okozott.
A szolgálatba állást az is nehezítette, hogy előttem Ácson női lelkész nem volt. A presbitérium valamennyi tagja férfi volt. Az első szolgálatomat örömmel vártam, felkészültem, és mentem palástban a templom felé. Odaállt elém a mostani gondnokunk, és azt mondta nekem: „és hol a lelkész?” Megmondom őszintén, megsértett és megbántott engem, és akkor egy olyan gondolat volt bennem, hogy megfordulok, és várják csak tovább a lelkészt. Három-öt másodpercig próbáltam magam élesztgetni, és azt válaszoltam, hogy „a lelkész itt van, a másik lelkésznek pedig most más feladata van”. Ez az eset nagyon kedvemet szegte, mert amúgy sem volt olyan jó nekem akkor itt Ácson lenni. Meg kellett edződni, mert ez nem egy lelkésznők paradicsoma. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és vannak női presbiterek is. Hát nem vettük még át az uralmat, de ez már jó. (nevetünk)
Ezek szerint Ácson két lelkész szolgál.
Zsolt a beiktatott lelkipásztor, én beosztott lelkész vagyok. Szórványgyülekezetünk nincs. Volt egy pont, amikor nagyon sokat temettünk abból a korosztályból, aki a tele templom volt, aki a presbitérium zöme volt, aki a szeretetvendégségek alappillére volt. Mára alig van abból a korosztályból gyülekezeti tagunk. Az nagyon ijesztő volt! Keményen rá kellett állni a misszióra. Naivan én is azt gondoltam, hogy a gyerekekkel együtt majd a szülőket be lehet vonni a gyülekezetbe. Ez csak részben sikerült. A mai napig van erre példa, de inkább a fordítottja jellemző: a szülők hozzák a gyerekeiket.
Az, hogy férjedet négy éve esperesnek választották, mennyivel rótt nagyobb terhet rád a gyülekezetben?
Mivel Zsolt nagyon sokat tesz a gyülekezetben is, ezért nem növekedett meg jelentősen a feladatom. A gyerekmunka és hitoktatás minden területe teljesen az én feladatom lett. Óvodától konfirmálásig én foglalkozom velük. Az ifis korosztályt is nagyon szeretem, mert minden rétegből van gyerekem, és ők vonzzák a kortársaikat. Jelenleg András és Lackó korosztályából vannak a legtöbben a templomban is. Időről-időre van felnőtt konfirmandus csoport is, akik utána is megmaradnak a gyülekezetben. Ilyen volt a covid ideje alatt is, amikor maszkban jöttek, és komolyan vették a felkészülést. Jelenleg közülük nevelődik ki az az ifjúsági munkatárs, aki a kisifit vezeti majd.
A szilveszteri koccintást követően újabb feladatkörrel bővül férjed szolgálati területe, mert az egyházkerületi közgyűlés megválasztotta a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei igazgatójának. Ez a munkádat, terveidet hogyan befolyásolja?
Még nem tudom pontosan, hogy hogyan, abban azonban biztos vagyok, hogy befolyásolja. Beszélgettünk már erről a férjemmel, de a megvalósítás még a jövő zenéje. A gyűjteményi igazgatóság azzal is jár, hogy napokat kell Pápán töltenie, és nem tud egyszerre két helyen lenni. Az esperesi feladatokból Sugár Tamás lelkészi főjegyző, mint espereshelyettes átvállal részterületeket. A lelkészkollégákra is lehet számítani, mert sorba küldték az üzeneteket, miután Zsolt bejelentését követően felocsúdtak. Zsolt kérése az volt, hogy ha a munkáját nem úgy végzi, ahogy kell, akkor szóljanak a lelkipásztorok, én pedig azt mondtam, ha a fizikai vagy lelki egészségünk rovására megy az új szolgálata, akkor én szólok, és akkor újra mérlegeljük ezt a dolgot. Mert nekünk van három gyerekünk, akik miatt normálisan szeretnénk élni. Biztos nem lesz egyszerű lezongorázni ezt a dolgot, mert ráadásul én oldalról megtámadtam még egy vallástanári képzéssel is, ami régi álmom volt, de a gyerekek mellett nem tudtam eddig belevágni. Menni fog, meg fogunk birkózni vele, mert az Úrra számíthatok.
A gyerekeitek milyen életszakaszban tartanak most?
Anna lányunk huszonöt éves, most nyáron diplomázott angol-történelem szakos tanárként, és Komáromban tanít a Szent Imre Általános Iskolában. Soha nem akart tanítani, mindig csodálta, hogy nekem van türelmem a gyerekekhez. Mint kiderült, neki is van, mert anyukám örökségéből jutott neki is.
Ő motorozik. Ezt hogyan éled meg?
Elég rosszul. Féltem. Van egy családi cinkosa, tudniillik, a nővérem férje, ő adta alá a lovat, illetve a motort. Szó szerint, mert ő vette és tartja karban a motorát. A sógorom nagy motoros, és már egészen pici korában Annát megfertőzte. A három fia nem motorozik, de Anna igen. Dolgozni is motorral jár, amíg még jó idő van. Mondta is, hogy „Anyu, én nem hagyhatom ki azt, amikor a fiúk kint lógnak az iskolaablakon, és kiabálnak, hogy ’Anna néni’, és én a bukósisakban elrajtolok.” (nevet)
A középső fiunk, András, mint amolyan középső, csöndes lélek és művészi beállítottságú. A Launaiban végzett grafikus szakon (Szerkesztői megjegyzés: neszmélyi Launai Miklós Református Művészeti Szakgimnázium), és most átnyergelt a mezőgazdaságba. Nyaranta már dolgozott azon a farmon az öccsével együtt, és oda vágyott.
A legkisebb még gimis, és az Agrár Egyetemre készül. Semmi mást nem akar, csak ez érdekli Lacit. Szorgalmas ő is, de a stréberséget nem örökölte az apjától egyik gyermekünk sem.
Szolgálat és gyerekeitek terelgetése mellett mi ad örömöt neked, mi lelkesít téged?
Tizenéves koromtól van egy profán hobbim: a gyógynövények. Van is egy gyógynövénykertem a templom háta mögött, amit nagy sokára tudtam kiharcolni, de mára már ez a büszkeségünk. A férjem először nem engedte, később azonban lapozgatott mindenféle iratot, és kiderült, hogy az egyik elődünk gyógynövényekkel foglalkozott (Tóth Pál), és azonnal másként viszonyult a dolgokhoz. Megmondom őszintén, nekem a boti (röviden a botanikuskert), egy olyan hely, ahova még télen is kimegyek, és az Istennel való kapcsolatom erősödik ott. Felhúzom a cipőmet, bekiáltok a családnak, hogy „a botiban vagyok”, és hátramegyek a szabadba imádkozni. Közben kihúzok egy-két gyomot. Nekem ez az imaséta. A másik töltekezés az olvasás, ami átmos. Nem vagyok mindenevő, mert például a krimi nem érdekel, de minden, ami történelmi, az jöhet. (nevet)
Van kedvenc bibliai szakaszod?
Két igeverset tudok vezérigeként megnevezni. Az Ézsaiás 41,8-14 már a teológia elkezdése előtt, majd alatt és azóta is közel áll. A másik ige a mostani életszakaszomban vált fontossá. Ez pedig a Példabeszédek 3,5-6, és így hangzik: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.”.
Ámen. Adja meg neked Isten napról-napra ezt a bizalmat és bölcsességet otthonodban, tanteremben, szószéken, temetőkertben, botiban és mindenütt, ahol megfordulsz!
Szűrő vagy tölcsér? Tölcsér.
Gedeon fáklyája vagy Péter hajója? A hajó.
Térkép vagy iránytű? Iránytű.
Báthoryak sárkánya vagy Bethlenek koronás kígyója? Bethlen.
Mozaik vagy olajfestmény? Mozaik.
Elveszett drahma példázata vagy a tíz szűz példázata? Drahma.
Oldalt vagy középen? Középen.
Sebtapasz vagy púder? Púder.
Eszter könyve vagy Jeremiás siralmai? Eszter.
Gurulás vagy repülés? Repülés.
