Szakács Gergely Attila pápai lelkipásztorra hatással voltak csóri lelkipásztor nagyapjának refis élményei, de nem azokat akarta újra élni a XX. század végén. A pápai Refi azonban olyan erősen hatott rá is, hogy a XXI. század első felének exrefis öregdiákmozgalmában kulcsember lett. Beszélgetésünkben többek között érintettük a pályaválasztást, a gyülekezeti koncepciót, a csapatmunkát, a viski és holtmarosi testvérkapcsolatokat, a zarándoklatokat, a podcastok világát és a motorozást is.
Mi tudható visszamenőleg a családodról?
Hú, ez nehéz kérdés! Nem tudok rá röviden válaszolni, mert az ország különböző területeiről kell beszélnem. Félig alföldi, félig dunántúli származású vagyok, éppen ezért kétféleképpen szoktam meg a tökfőzeléket. A szüleim, akik közül egyik sem budapesti, Budapesten találkoztak, ott házasodtak össze, ott építettek házat 1980-ban, és én ott születtem, aztán ötéves koromban elköltöztünk Mórra. Apukám dunántúli, anyukám hajdúsági, én pedig tizennégy éves koromtól nem vagyok otthon Móron, mert Pápa Refi, Pest teológia, aztán visszakerültem Pápára lelkészként. Ha megnézem az életemet, akkor most már többet éltem Pápán, mint Móron vagy Budapesten.
Viccesen azt szoktam mondani, hogy tenyésztett református vagyok. (nevetünk) Nagyapám csóri lelkész volt, apám nővére és a férje móri lelkészek, és bár nem vagyok lelkészgyerek, mégis a templom tövében nőttem fel. Akár nagyapámnál nyaraltunk, akár édesapám testvérénél és családjánál voltunk Móron, nagyon élveztem a templom körüli nagy területet – ez Pápán nagyon hiányzik nekem. Móron volt a templomkertben körhinta, csúszda és sok játszótéri játék.
Édesapám orgonaépítőnek tanult, és Budapesten az orgonaüzemben dolgozott, aztán amikor Mórra költöztünk, mivel a nyolcvanas években nem lehetett csak úgy vállalkozni, akkor az erdészetnél helyezkedett el, asztalosként dolgozott. Ő, sajnos, 2015-ben elhunyt. Édesanyám pedig gyógytornász, és régebben házi betegápolást is végzett mellette. Több mint húsz éve tartásjavító tornát is tart Móron és Bodajkon.
Miért esett a választásod a pápai Refire?
A családom miatt. Apai nagyapám tősgyökeres pápai volt, ide járt a Refibe és ide járt a teológiára a második világháború előtti időben. Van egy gyerekkori emlékem: Csórról családilag eljöttünk Pápára, ami nekik temetőjárás és néhány idős rokon meglátogatása volt, és sétáltunk a belvárosban, ahol a nagyapám mutatta nekem, hogy „ez volt a Refi épülete, de elvették, és az államosítás miatt az iskola most nem működhet.” Emellett sokat mesélt nagypapám a diákkoráról, amivel nekem egy romantikus képet festett le. A nagymamám is mesélt, mert ő meg a Nátusba járt. (Szerkesztői megjegyzés: Internátus szóból rövidült le a Nátus kifejezés, ami a szálláshelyet jelölte. 1901-től a Dunántúli Református Egyházkerület Nőnevelő Intézete működött benne: polgári iskola, líceum, tanítóképző. Az 1944-ben hadicélokra elvett, a pápai újtemplommal szemben álló épületben ma a teológia és a levéltár található.) Ők úgy ismerkedtek meg, mint teológus és nátista.
Akkor ebből a szempontból te tényleg „tenyésztett” református vagy, mert régen az volt a szokás, hogy a pápai református teológusok a Nátusba járó református lányok közül választottak feleséget.
Abszolút. (nevet) A teológus és nátista szerelmének köszönhető az édesapám, illetve folytatásként én is. Szóval nagyszüleim emlékei miatt, amikor 1991-ben újra indították a pápai Refit, bennem elindult a vezérhangya, hogy ide akarok jönni. Nyolcadikosként pedig egyértelműen ide adtam be a felvételi kérelmemet. 1995-től 1999-ig jártam a Refibe, Kasper Judit tanárnő osztályában kezdtem, de aztán ő férjhez ment és gyermeket várt, így negyedikre Gyarmati Zsuzsa tanárnő kapott meg minket. Mai napig eljön az osztálytalálkozókra, és én kereszteltem a gyerekeit.
Nagyapád történeteihez képest fél évszázaddal későbbi Refibe járni mennyire volt illúzióromboló?
Nem voltak olyan elvárásaim, hogy amiket nagyapám mesélt, annak kell történnie, hanem egyszerűen ide akartam jönni. Egyáltalán nem volt csalódás vagy illúziórombolás, inkább azt mondanám, hogy meg kellett élnem az egyházi iskolába járó kamasz lázadását. Ki nem állhattuk Kálmán Attila igazgatónak azokat a mondásait, amiket most emlegetünk. Kamaszként azt éltük meg a Refiben, hogy minket nem értenek meg, mindig csak szabályok vannak, velünk senki nem foglalkozik. Az volt inkább nehéz, hogy anyás gyerek voltam, és első évben honvágyam volt. De aztán tizedikben „kinyílt a csipánk”, mi lettünk a nagyok, mert már voltak alattunk járók, és végre nem mi voltunk a szecskák.
Mik azok a hatások és események, amik csak ott hathattak rád a Refiben?
A felnőtté válásban és a barátságok kötésében fontos folyamat volt a Refi. Egyrészt a koleszos társak önmagukban sokat adtak hozzá. A bejárósokkal nem volt annyira szoros a kapcsolat, mint akikkel együtt laktam. Főleg akkor még öt- hathetes ciklusrendszer volt, tehát a hétvégét is együtt töltöttük az internátusban. Ez összehozott és összekovácsolt bennünket. Értelemszerűen az első szerelmek és csalódások miatt is fontos volt a refis időszak. Illetve fontos, hogy a Refiben teret kapott és a teológián folytatódott a kritikus gondolkodás. Számomra a tanári karból Veres Zsuzsa tanárnő emelkedett ki, aki magyar fakultáción nagyon megszerettette velem az irodalmat.
A megtérésemet negyedikes koromra datálom, de annak nem volt köze sem istentisztelethez, sem ifjúsági alkalomhoz, sem hittanórához, hanem attól független volt. (Szerkesztői megjegyzés: a korábbi gimnázium negyedik osztálya ma a tizenkettedik osztálynak felel meg.) A diáktársaimmal többször is beszélgettünk a megtérés élményéről, és Oswald Chambersnek van egy áhítatos könyve, a „Krisztus mindenek felett”, az akadt kezembe a Biblia mellett. Weöres Sándort és Hamvas Bélát olvastunk, aztán az ezotéria irányába is elmentünk, Szepes Mária könyveit olvastuk és filozófusok műveit is forgattuk. Kerestünk és nagyon „józsefattilásan”, azaz tiszta szívvel akartunk betörni az egyházba egyházi iskolásként. Ehhez az alapot itt a Refiben kaptuk meg, mert Veres Zsuzsa tanárnő mellett voltak más tanárok is, akik próbáltak segíteni abban, hogy megtanuljunk gondolkodni, nem csak elsajátítani a tananyagot. Ez nagyon sokat számított.
Kamaszkor végén egyértelmű volt, hogy a teológiát választod, vagy volt más terület is versenyben?
Az az igazság, hogy nem tudok szép sztorikat mondani, hiába vagyok tenyésztett református. Nem volt egyértelmű, hogy érettségi után teológiára jelentkezek. Inkább Jónás sztorit éltem meg azzal együtt, hogy mindig ott motoszkált a kisagyban a lelkésznek lenni gondolat, mert láttam nagyapám, nagynéném és nagybátyám lelkipásztori példáját. Ahogy az sem idegen tőlem, hogy édesapám révén faanyagot vegyek a kezembe, és összerakjak egy könyvespolcot vagy egy sámlit. Szóval volt rálátásom és otthonosan mozogtam az egyházban, de láttam a negatív oldalát is. Felnőttként fogalmaztam meg magamnak, hogy valláskárosult is vagyok, amit családban és egyházi közösségben is fel tud szedni az ember. Az érettségi évében amatőr színészekkel játszottam együtt, akik nagyon marasztaltak. Amikor elkezdtem erről ábrándozni, akkor édesanyám azt mondta, hogy „rendben, de csak hogy tudjad, tanulói jogviszony nélkül be fognak hívni katonának, másrészt pedig miből fogsz megélni?”. Tizennyolc éves gyerekként egyből kitisztult a kép, hogy „ja, máshogy megy az élet?”. (nevetünk) Gondolkodtam a magyar-töri szakos tanárságon, de aztán végül a teológia mellett döntöttem. Amikor elsőéves teológus voltam, nem is szerettem teológusnak lenni, mert bizonytalan voltam, hogy ez az én utam-e. Nálam akkor billent ez át, amikor első év után nyáron hívtak a KözösPont Misszióba, hogy menjek a Szigetre. Ingyen hetijegy, bolond lennék kihagyni! Elsőre rémisztőnek tűnt, hogy a Szigeten missziózzak, beszélgessek Jézusról, ugyanakkor megtaláltam önmagamat ebben a fesztiválozók között. Másodéven pedig az volt rám nagy hatással, hogy Kaszó Gyula doktoranduszként börtönszemináriumot tartott, amihez csatlakoztam, és többször bevitt minket fogvatartottak közé beszélgetni. A lelkészi szolgálatomnak a mai napig nagyon fontos része az, hogy emberekkel beszélgetek négyszemközt vagy csoportban, akár róluk, Istenről, életükről. Ezért is áll hozzám közel a lelkigondozás, és ezért végeztem el a SOTE Mentálhigiéné Intézeténél a lelkigondozói szakot. A menedzselést és szervezést kevésbé szeretem, kényszerből megcsinálom, de vígan meglennék nélküle.
Nagyapád nyomán középiskolának a pápai Refit választottad, viszont teológusként nem maradtál Pápán, holott akkor már újra működött az Akadémia. Mi volt ennek az oka?
Az az igazság, hogy oda is beadtam a felvételi jelentkezésemet, de már nem vettem részt a felvételi eljárásban, mert akkor már tudtam, hogy Budapestre felvettek. Nehezen szakadtam el, mégsem akartam maradni. Pont azért, amiért a mai refisek sem szeretnek itt lenni. Egy éve meghívott a Diákönkormányzat néhány öregdiákot, hogy „Bezzeg az én időmben” címmel beszélgessünk a mostani refisekkel. A beszélgetés után volt még szeretetvendégség és odajött pár refis diák és feltette a kérdést, hogy hogyan lehet ebben a városban élni? Én pedig elmondtam, hogy „srácok, a ti realitásotok az, hogy bent éltek az iskolában és a diákotthonban, ahonnét néhány órára kimehettek a városba, ahol nem ismertek senkit. De úgy, hogy én itt élek a családommal, kiterjedt kapcsolatrendszerben, ez egy élhető kisváros, ahol minden elérhető, amire szükséged van. Tehát ilyen szempontból jó Pápán.” Tizennyolc évesen azt éreztem, hogy innen menekülni kell, mert itt nincs semmi, bezzeg Budapesten minden van. Felnőtt fejjel viszont nem szívesen laknék a családommal Budapesten. Voltak megkeresések egyetemi gyülekezettől, gyülekezetekből, zsinatról, de én azt mondtam, „köszönöm szépen, családdal nem szívesen megyek Budapestre”.
Időközben pápai segéd- és beosztott lelkészből második lelkipásztor lettél. Az olvasók kedvéért elmagyaráznád, mit jelent ez a fogalom?
A pápai református gyülekezet két megválasztott lelkészi állást tart fenn. Amikor ide kerültem, akkor értelemszerűen Márkus Mihály volt a megválasztott lelkész, majd évek múltán a második lelkészi helyre megválasztott engem a gyülekezet. Az egyházi törvények szerint több megválasztott lelkész esetén a presbitérium háromévente dönt arról, hogy ki legyen a vezető lelkész, azaz egyházjogilag a lelkészi elnök. Ez egyértelmű volt, hogy Márkus Mihály lesz, viszont amikor belőle esperes lett, akkor én lettem a gyülekezet vezető lelkésze. Jelenleg több lelkész is szolgál a gyülekezetben. Miklósi-Hosszú Ödön Koppány egyházmegyei beosztott lelkészként félállásban besegít a gyülekezeti munkába. Pásztor-Dudinszki Éva óvodalelkész az Édenkert Pápai Református Óvodában szolgál. Az Újvári János Szeretetszolgálat átvette többek között a négy pápai öregotthon fenntartását, és az ott alkalmazott intézményi lelkész, Zajzon Istvánné Róza hozzánk tartozik. Pluszban pedig van egy hatodéves gyakornokunk, Koppány felesége, Zita. Pár éve nem is gondoltuk volna, hogy hatan leszünk lelkészi jelleggel szolgálók a gyülekezet életében.
A gyülekezetben mennyire érvényesül a te gyülekezet-látásod, koncepciód?
Ez azért izgalmas, mert Misivel közös a látásunk. 2012-ben a Barnabás-csoporttal egy presbiterképzés miatt vettük fel a kapcsolatot, és aztán a gyülekezetépítő programjukba is belevágtunk, ami kapcsán nagyon szépen kirajzolódott egy bibliai cél, hogy Isten mit akar rajtunk keresztül a városban elvégezni. Ehhez kapcsolódóan született egy látás, amit azóta is monitorozunk és finomhangolunk, mert minden változik körülöttünk. A bibliai cél mérlegére tesszük az elgondolásainkat, és aszerint fogadjuk el megvalósítandónak az ötletet. Például az Alpha kurzust elvégzők számára kidolgoztuk az Útra kelők kurzusát. Aztán csoportvezetőket képeztünk, és ma már tizenkét kiscsoport van a gyülekezetben, ami megelevenedést hozott. Arra mindketten törekszünk Misivel, hogy a fontosabb dolgokat átbeszéljük. Én sokkal jobban szeretem a közös döntéseket, ezért a presbitérium elé viszünk sok olyan kérdést, amit más egymaga döntene el. Ebben egy kicsit az is benne van, hogy a csoportbölcsességnek ereje van, illetve a közös felelősség miatt nem lehet sem okolni, sem dicsérni egy személyt.
Testvérkapcsolatot ápoltok Erdélyben és Kárpátalján. Mit lehet tudni ezek jelentőségéről?
Az erdélyi Holtmaroson, a Tulipán Gyermekotthonnal van kapcsolatunk 2006 óta, ahol egy ifis kiránduláson voltunk. Fiatal felnőttek is voltak ott velünk, és valaki korábban látta a tévében, hogy létezik ott ez a gyermekotthon, ezért elmentünk megnézni. Úgy jöttünk haza onnét, hogy valamit tennünk kell ezekért az elhagyott, elhanyagolt, bántalmazott gyerekekért, akik szeretetéhesek és nagyon ragaszkodók. Hivatalosan 2007 óta tart velük a kapcsolat. Van, aki pénzzel, van, aki természetbeni adománnyal, van, aki személyes jelenléttel, van, aki jelképes keresztszülőséget vállalva támogatja az ügyet. Mindig azt éljük át, hogy mi viszünk adományt, mégis mi többet kapunk a találkozások által. Ma már huszonéves felnőttek azok a gyerekek, akiket ott első alkalommal meglátogattunk, sőt van, aki ideköltözött Pápára, itt dolgozik, és készül egy pápai hölggyel házasságot kötni. Viszont vannak, akiket csak a fb-on látunk, valahol Nyugat-Európában dolgoznak, de nincs kapcsolatunk velük.
A kárpátaljai Visk pedig úgy lett testvérgyülekezetünk, hogy Pápa városának van testvértelepülési kapcsolata Viskkel, és egyszer szóba került, hogy elmehetne a református gyülekezet is, hiszen a viski magyarok többségében reformátusok. A mi látogatásunkat követően eljöttek hozzánk a presbiterek, illetve a táborunkba is minden nyáron eljönnek a viski református gyülekezet tagjai közül többen is. Aztán 2019-ben az énekkarunk látogatott el Viskre, és volt egy orgonaátadó ünnepség, amire szintén ellátogattunk. Sajnos utána közbeszólt a covid, ami miatt nem tudtak jönni a táborba. Aztán amióta háború van, évente kétszer tudunk mi menni hozzájuk. Éppen a hónap elején volt Misi pár emberrel a gyülekezetből. A háború miatt még fontosabbnak tartom, hogy közösséget vállaljunk és támogassuk őket. Fontos, hogy adományt viszünk, de mindennél fontosabb a kapcsolódás. Különösen Jenei Károllyal, a gyülekezet lelkészével, aki a települést sem nagyon tudja elhagyni évek óta. Ha belegondolunk, mit élnek át, akkor belátjuk, hogy ebbe bele lehet bolondulni. Kicsit az van bennem, hogy a helyi diakónia mellett lényeges a távoli testvérek, azaz a határon túli magyarok támogatása is. A szemléletformálás nagyon fontos e téren. Saját gyerekeimen látom ezt. Ők korábban voltak Kárpátalján és Erdélyben is, és a fiaim úgy vettek részt a Határtalanul programban, hogy nekik nem Románia volt az, hanem Erdély, és nem románok, hanem erdélyi magyarok. Nem azért, mert irredenta gyerekeket nevelek, hanem mert ez normális dolog, és ezért nem csodálkoztak rá, hogy magyarul beszélnek, miközben románul van kiírva minden.
Azt mondtad, hogy az adakozás által többet kap az ember. A zarándokutak, amiken részt veszel, amiket szervezel, szintén bírnak többlet jelleggel?
Az Istenhez kapcsolódás terén mindenképpen. Thomas Gary Megszentelt utak című könyvét ajánlom, amiben a szerző azt boncolgatja, hogy többféle spirituális lelki alkat van, és különféle módokon kapcsolódunk Istenhez. Sokáig azt gondoltam, hogy valami nincs rendben velem, mert nekem nem elég az egy vasárnapi tradicionális istentiszteleti keret, hanem van bennem még vágyakozás. Mivel nekem mindig is sokat adott a csend, a természet, és az ott Istennel imádságban eltöltött idő, a könyv elolvasása után rájöttem, hogy nincs velem baj, csak más nyelvet beszélek Istennel, mint mások. A könyv kilenc lelki alkatot ír le, de lehet, hogy ennél több van. Móron nőttem fel, sokat kirándultunk a Vértesben és a Bakonyban, így a gyerekkori élmények miatt örömmel vettem részt 2015-ben egy ifjúsági zarándoklaton. Akkor az SDG-t Katona Viktor vezette. Ő és felesége Nusi hívtak lelki vezetőnek. Kétszer voltam velük, és akkor fogalmazódott meg bennünk egy ökumenikus zarándoklat iránti vágy. 2017-ben Halmos Ábel bakonybéli bencés szerzetessel és Varga Gyöngyi evangélikus teológiai tanárral közösen kezdtük el az ökumenikus zarándoklatokat szervezni. Jelenleg pedig Mucsi Zsófi felkérésére, aki a Gyökössy Intézet szakmai vezetője, lelkészeknek szervezek zarándoklatot Balogh Tamás gödöllői lelkésszel közösen. Nekem azért ad sokat a zarándoklat, mert nagyon levisz a térképről, ezáltal sokkal jobban tudok Istenre és magamra figyelni, illetve a természetben lét mást hoz elő belőlem, mint az épített környezetben való lét. Az egész kulcsa pedig az számomra, hogy megyünk az erdőben, és közben egy belső utat járok be. Ez belső folyamatokat indít el bennem. A napi igeszakasz áll az imádság középpontjában. Mivel többféle lelki alkat van, ezért van, aki nagyon tud a zarándoklat által szárnyalni, és van, aki totál ki tud ettől akadni. Református közegben pedig még hozzájön az a nehezítés is, hogy gyanús katolikus dolognak tartják a zarándoklatot.
Persze, mert búcsú, kegyhely, mise – ezek a fogalmak kapcsolódnak a zarándokláshoz. Szerinted miért van most ekkora keletje a zarándoklatnak a protestáns felekezetekben?
Nagyon-nagyon fontos, hogy az általam látogatott és szervezett zarándoklatok nem római katolikus zarándoklatok, azokra nem is mennék el, mert teológiailag nem értek egyet azokkal a dolgokkal, amik ott vannak – bár lehet, hogy tapasztalatnak érdekes lenne. A zarándoklás során spirituális utat jársz be, ezért lehet vonzó. Varga Gyöngyi ószövetségesként az ősatyák vándorlását és a pusztai vándorlást hozta párhuzamként. De Jézus is vándorolt, ezt igazolják a Lukács által leírt vándor-prédikációk. Kezdettől benne volt az egyházban a vándorlás, a zarándoklás, csak később rárakódott a római katolikus búcsújáró helyek felkeresésének előírása. Nálunk nincs sem szenthely felkeresése, sem búcsújárás, hanem ez egy minősített idő, amit Istennel töltünk a természetben a gyaloglás során. Illetve nagyon benne van önmagunk kiszolgáltatása és az önmagunkkal való szembenézés – nem ott alszol, ahol akarsz, hanem a következő szálláshelyen; nem azt eszel, amit akarsz, hanem az eléd rakott ételt. Alkalmazkodnod kell a vízhólyagodhoz és a másik ember éjszakai horkolásához is. Szerintem az is nagyon benne van a zarándoklás iránti vágyban, hogy el akarják hagyni az emberek a túl kényelmes életterüket és ott akarnak találkozni egy közösséggel.
Az Istennel és egymással való kapcsolattól elmozdulva, hadd kérdezzelek a közéletről! Számodra mi a közéleti témák jelentősége?
Sem keresztyénként, sem lelkészként nem élhetünk úgy, hogy homokba dugjuk a fejünket. Gyerekkoromban a szüleim is megbeszélték a vacsoraasztalnál vagy ebéd közben, hogy az éppen regnáló hatalom milyen döntést hozott, ők mit gondolnak erről. Lelkészként pedig fontos, hogy legyen biblikus meglátásunk és véleményünk arról, ami történik és folyik. De nem a szószékről kell állást foglalnia egy lelkésznek arról, hogy Putyinnak van-e igaza vagy Zelenszkijnek van-e igaza. Ha megkérdezik a bel- vagy külpolitikai véleményemet, készséggel elmondom, de nem a szószékről. Számomra nagyon fontos, hogy a lelkészeknek evangéliumi, biblikus véleménye legyen akár a saját településükön, akár az országban, akár a nagyvilágban történő dolgokról. Az, hogy mennyire merünk kiállni, megint egy izgalmas kérdés. Ebben kicsit elmarasztalom magamat is és az egyházamat is, mert sokszor társadalmi kérdésekben nem hallatszik a hangunk. Azt látom, hogy míg a katolikus egyháznak megvan a tanítói hivatala, és a pápa is ad ki nyilatkozatokat társadalmi kérdésekben, ezzel szemben nálunk nincs egy egységes válasz, miközben fontos lenne a nagy kérdésekben egységes biblikus álláspont. Persze annak ne dőljünk be, hogy egy olyan korban élünk, ahol mindenki mindent jobban tud és hangoztatja egyéni véleményét, na, és akkor az egyháznak is ilyennek kell lenni. Nekünk jelenjen meg az életünkben az, amiről beszélünk, azaz önazonosak legyünk. Amiben hiszünk, azt éljük meg, és aszerint cselekedjünk és szóljunk. Ha valaki fázik, akkor ne csak imádkozzunk érte, hanem adjunk neki egy kabátot. Ennyire egyszerűen fordítsuk át az Újszövetséget hétköznapi életünkbe.
A Kerengő podcastban ti is pont akkor hallgattatok el, amikor a kegyelmi-ügy kipattant. Mi volt ennek az oka?
Egyszerűen annyira lebénultunk tőle, hogy elvitte a fókuszunkat. Mivel alig tudtunk még róla valamit, ezért nem tudtunk vele mit kezdeni. Bella Peti mondta fel a szöveget, de az egy közös szöveg volt. A podcast beszélgetésekben azt a metódust követjük, hogy egyvalaki témát hoz, egy valakit beavat a témába, egy valaki pedig „vak”, azaz ott találkozik a témával. Néha van meghívott vendég is, most márciusban Czeglédi Pali dunaújvárosi lelkész volt az. Most random téma volt, három közül ott választottuk ki, melyik legyen az.
Ezek szerint te egy flexibilis ember vagy?
Attól függ, miben. Kérdezd meg a feleségemet, hogy ha utazás előtt be kell pakolni az autóba, akkor mennyire vagyok rugalmas! (nevet) Komolyra fordítva a szót: csapatmunkában és barátságban rugalmas vagyok, és könnyen beleállok helyzetekbe. A Kerengő számomra egy baráti beszélgetés – persze kitesszük a világ felé a felvételt –, ezért ott is könnyen alkalmazkodok a többiekhez.
Kamasz barátságok törzséből hajtott ki az utóbbi években az Exrefis találkozó, az Alumni hírlevél és az Eperfa Alapítvány, ami jelzi a pápai Refi öregdiákjainak generációváltását, hiszen az 1951 előtti klasszikus öregdiákok lassan mind elmennek, az 1991 utáni öregdiákok pedig folyamatosan keresőképes felnőtté érnek. Miért tartod fontosnak az új generációs öregdiákokat?
Vajda Péter öregdiák fogalmazta meg szépen, hogy három életszakaszunk van, az elsőben tanulsz, a másodikban karriert építve keresel, a harmadikban pedig visszaadsz. Mi pedig ebbe értünk bele. Mivel nagyon meghatározó volt számomra a Refi a felnőtté válás szempontjából, ezért szeretnék visszaadni valamit az iskolának, a fiatalabb generációknak. Másrészt továbbra is kötődöm az iskolához, ahogy sok régi iskolatársam. Az elmúlt években több alkalommal is beszélgettünk arról, hogy jó lenne valami öregdiák szervezetet csinálni az újraindulás után végzett refisekkel.
Petivel, Balog Annával, Kopeczky Petivel és Ildikóval, Kanizsai Orsival, Kamarás-Horváthy Petrával, Birkás Zsófival, Böröczky Annával, Bajnok Attilával, Lődi Bencével és több volt refissel kezdtünk beszélgetni erről. Aztán Baráth Julianna igazgatónővel egyeztettünk egy öregdiák találkozó szervezéséről. Végül Ferenczi Alpár igazgatósága kezdetén, 2023 őszén volt az első exrefis találkozó. Szerettük volna, ha minél szélesebb életkort ölelnek át a szervezők, ezért többeket is megszólítottunk, de ennyien maradtunk aktívak. Az exrefis találkozók kapcsán szükség lett egy alapítványra, ami segíti a szervezést, adománygyűjtést és egyéb tevékenységeket. Az exrefis találkozókon túl olyan programokat is szervezünk, ahol lehetőséget adunk a mostani diákoknak a kapcsolódásra az öregdiákokkal. 2023 adventjén egy Tibes koncertet szerveztünk nekik, és a megtért rapper srácot nagyon élték. 2024 adventjén egy kolesz-karácsonyfát adományoztunk sok társasjátékkal együtt. Farsangra tombolatárgyakat gyűjtöttünk és vettünk nekik. A tavaly tavaszi „Bezzeg az én időmben” című öregdiákos beszélgetést az idén tavasszal is követi egy, csak újabb öregdiákokkal. A harmadik nagy téma a balatonszepezdi refis tábor felújítása, amiben szintén szeretnénk segíteni. Az Alumni hírlevél pedig azt a célt szolgálja, hogy az adatbázis bővüljön, és egyre többeket elérjünk az öregdiákok közül. Mindenki, aki benne van, nagyon lelkes.
A fiaidra utaltál már, de egy kicsit bővebben szólnál a családodról?
A feleségemmel, Péter-Szarka Katalinnal lelkészektől szokatlan módon, a budapesti teológián ismerkedtünk meg, így lettek a gyermekeink is tenyésztett reformátusok. (nevetünk) Komolyra fordítva a szót, feleségem két évvel járt felettem, történelem-vallástanár szakos hallgató volt, egy kollégiumban laktunk, és egy baráti körbe keveredtünk. Így ismerkedtünk meg. Amikor én Pápára visszakerültem, még nem voltunk jegyesek, de már láttuk, hogy egy irányba tart az életünk, és így jött utánam Pápára. 2008-ban házasodtunk össze, jelenleg főállású hitoktatóként dolgozik a pápai óvodákban és általános iskolákban. Iker fiaink, Kende és Bulcsú 2010-ben születtek, és nemrég felvételiztek egy nagyon meglepő helyre: a pápai Refibe. (nevet) A kislányunk, Réka Sára ötödik osztályos.
Tavasz van! Mikor pattansz motorra és miért fontos ez neked?
Amint lesz időm, akkor elmegyek motorozni. Tényleg sokkal kevesebbszer tudok motorozni, mint ahogy szeretnék. Most már erősen vashiányos vagyok, úgyhogy vasra kell ülnöm. (nevet) Az az igazság, hogy harmincegynéhány éves fejjel döbbentem rá, hogy a motorozás kimaradt az életemből, pedig szerettem volna korábban is motorozni. Általános iskolás koromban, amikor a barátaim Simsonokkal és Babettákkal jártak, akkor apám azt mondta, ezt ne erőltessük, és így háttérbe szorítottam a motorozás iránti vágyamat. Végül felnőtt fejjel megtanultam. Nekem szabadságélményt ad és feltölt. A gyülekezetben lévő motorosokkal 2014 óta évente egyszer el szoktunk menni három-négy napos túrákra. Hárman kezdtük, de már volt, hogy tizenketten is voltunk a környező országokban, köztük Alpár igazgató úr is.
Kívánom, hogy minél előbb tudd a vashiányodat pótolni, és adjon Isten erőt sokrétű egyházi szolgálatodhoz! Köszönöm a beszélgetést!
Vászon vagy bőr? Bőr.
Etióp kincstárnok vagy Kornéliusz százados? Kornéliusz.
Online vagy offline? Offline.
Emelkedés vagy ereszkedés? Emelkedés.
Zsoltár vagy dicséret? Dicséret.
Bicska vagy kulcstartó? Bicska.
Sátorépítő vagy vámszedő? Sátorépítő.
Kényes vagy biztonságos? Biztonságos.
Amőba vagy ebihal? (nevet) Ebihal.
Mózes Cippórája vagy Dávid Betsabéja? Cippóra.
Kilátó vagy forrás? Kilátó.
