Böjt első napjáról, hamvazó szerdáról lemaradtam. Ezután az év után egy porcikám se kívánta a böjtöt. Az eszembe jutott, hogy egyfajta diéta megerősítő programként nekikezdek, de mivel hamar beláttam, hogy ennek a lelkisége olyan messze van a böjt szellemiségétől, mint Makó Jeruzsálemtől, inkább hagytam az egészet. Volt már ilyen. Aztán péntek reggel, teljesen váratlanul megérkezett hozzám.
Egy falun mentem át autóval, ötvennel-ötvenöttel haladtam, egy három-négy autós konvoj elején. Az egyik kapu elől hirtelen, jelzés nélkül kifarolt elém egy autó. Állóra kellett fékeznem, mert tovább nem ment. Szemben villogva jött egy mentő, ami, ahogy mellém ért, kanyarodási szándékát jelezte arra a kapufeljáróra, ami előtt éppen álltam. Reméltem, hogy az előttem álló autó mindjárt tovább megy, de ehelyett a sofőrje kiszállt, és komótosan elindult, hogy becsukja a kaput. Úgy tűnt, hogy egy cseppet sem érdekli sem a mentő, sem a miatta várakozó kocsisor. Ekkor hagyta el az ajkamat az a rövid mondat, amit csak azért nem idézek, hogy ne adjak ötleteket. Elég annyi, hogy pillanatnyi véleményem csípős összefoglalója hangzott el, némi indulati megerősítéssel. Aztán Jézus szavai jutottak eszembe: „A szív teljességéből szól a száj.”(Mt.12:34.) – És ahelyett, hogy kínzó bűntudatom támadt volna, valami belső béke, hála töltött el. Nem hárítottam, nem magyarázkodtam. Nem a helyreigazítás kényszere feszült bennem, hanem a tisztánlátás szabadsága oldott fel. Ilyen a szívem. Ilyen hamu és por. Ilyen elmúlásra való. És Te, Uram, felemelted az én halandó szívemet az elmúlás porából, amikor értem is adtad az életedet!
Pilinszky mondja, hogy „Hamvazószerda jele, szürke hamuja arra figyelmeztet, ami sorsunkban törékeny, emberségünkben esendő. … A nagyböjt első napja nem véletlenül a halandó emberé, ahogy az utolsó se véletlenül a sírba fektetett Istené.” Nekem idén pénteken volt szerda.
Azt gondolom, hogy az ember böjtölésének az egyik legnagyobb lehetséges tévedése, ha az ember azt hiszi, hogy a böjt által jobbá lesz. Isten számára elfogadhatóbb, szerethetőbb, jobb ember. Mintha valami fura elvárás teljesítése által beljebb kerülne az isteni kegybe. Én azt éltem meg, hogy annak a mocsoknak a tiszta meglátása, ami bennem él, Isten kegyelmének a fényében nyugalmat ad. Ilyen vagyok, és Te így is szeretsz, Uram. Kedvem támadt lelassítani, átgondolni, hogy miben, hogyan vehetnék vissza egy kicsit, hogy többet lehessek Veled, a Te közeledben, Uram. Szeretnék belefeledkezni a Te szeretetedbe! Nem tudni másról. Nem tudni éhségről, ambícióról, hazugságról, haragról, vágyról … Csak Rólad! Legalább néha. Legalább most.
