Teológus voltam, amikor az egyik tanárom elhívott énekelni egy temetésre, amit ő tartott. A gyászoló család a szertartás végén, a frissen betemetett sírnál(!) a kezembe nyomott egy húszezrest. Kikerekedtek a szemeim, elöntött valami szégyenszerű rossz érzés, majd zavaromban a temetést végző lelkipásztorra néztem, aki elegáns határozottsággal visszaadta a pénzt. Az egész jelenet szürreális és elkeserítő volt.
Azt hiszem ekkor találkoztam először azzal, hogy vannak olyanok, akik összekeverik a szolgálatot a szolgáltatással. Talán le sem kell írnom, hogy először, de nem utoljára.
Voltak, akik borítékot vágtak elém az asztalra, majd kicsit sem finoman felszólítottak arra, hogy a temetési szertartást lehetőleg ne nagyon „bonyolítsam túl”, és a lényeg, hogy „minél rövidebb legyen”. De a másik oldallal is találkoztam. Volt, aki félt, hogy nem lesz „rendesen eltemetve” a szerette, mert úgy érezte, nem adott elég pénzt…
Vajon miért gondolják úgy némelyek, hogy csak úgy fogunk elvégezni tisztességesen egy temetést, ha jól megfizetik az árát, és mélyen a zsebükbe nyúlnak? Talán pont mi vagyunk azok, akik szolgálataink nyomán akár egy cseppet is okot adunk arra, hogy így gondolkodjanak a kívülállók? Szolgáltatássá lett a szolgálatunk?
Kezdem érteni mindennek a gyökerét. Azt látjuk a világban, hogy lassan minden és mindenki megvásárolható. Például, ha egyszerűen meg szeretnénk úszni a rendőri ellenőrzést: jön a készpénz. Ha azt szeretnénk, hogy a beteg szerettünk maradéktalan ellátást kapjon egy kórházban: jön a boríték… vagyis az „ajándék”. És még sorolhatnám, hiszen az életünk szinte minden területét átjárja az a gondolkodásmód, hogy pénzzel mindent el lehet intézni. Aki gazdag, akinek kapcsolatai vannak, akinek jó helyen vannak barátai, azt kiszolgálják, az a VIP páholyban ülő, aki pedig szegény, az örüljön annak, hogy a minimumot megkapja. Tetszik vagy nem, de így működik a világ. Ennek nyomán szinte magától értetődő, ha azt akarom, hogy a lelkész felkészült legyen, „jól” beszéljen, és persze úgy, ahogy nekem tetszik, akkor nincs más dolgom – gondolják -, mint többszörösen megfizetni az árát. Ha pedig adott esetben valami nem úgy sikerül egy temetésen, talán felvetődik a kérdés a gyászoló család tagjaiban: nem fizettünk eleget?
Erről az oldalról nézve nehéz elfogadni azt, hogy a szolgálatunk minősége nem azon múlik, hogy mennyi stóladíjat kaptunk, vagy azon, hogy milliomost vagy éppen nyomortelepen élő nincstelent temetünk. A szolgálatunk elsősorban az evangélium és Isten iránti hűségünkre épül: arra, hogy legyen bármilyen ember az illető, a végtisztesség és a méltó temetés, amelyen az „örök életnek beszéde” (János 6,68) szól, mindenkinek jár. Ez pedig nem pénzkérdés.
(Lelkipásztori napló – részlet)