Amióta világ a világ, kereskednek az emberek. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az egyik embernek ez volt, a másiknak meg az, és a feleslegét mindenki a neki szükséges árura cserélte. Hol barterben ment az üzlet, hol kagylók, esetleg díszes kövek voltak a közvetítő tárgyak, attól függően, hogy a piac mit is fogadott el.
A föníciaiak vezették be és használták elsőként a pénzt, mely felváltotta a cserekereskedelmet, és általa a világ mobilabbá lett. Sokáig a pénzverés királyi jog volt, de nem a rajtuk szereplő arcok változatossága adta meg a fizetőeszközök értékét. A szkepticizmus híveit az érmék, tallérok nemesfémtartalma nyugtatta meg. Aztán a bugyellárisokból szépen lassan kivonult az arany, és a bankok trezorjaiba költözött be, mivel megjelent a papírpénz. Az arany a fizetőeszköz fedezete lett, és elzárva pihent minden eshetőségre felkészülve. Az aranyat unciánként 35 dollárhoz kötötték, és ezen az árfolyamon a papírpénz szabadon aranyra váltható volt.
1971-re azonban az aranyra való átválthatóság már nem volt életképes, mivel az USA aranykészletei elfogytak. Ehelyett a dollár tiszta ún. fiat valutává vált (függetlenítve minden fizikai értéktől), egészen addig, amíg Richard Nixon elnök és Henry Kissinger külügyminiszter 1973-ban meg nem kötötte a petrodollár megállapodást a szaúdi királysággal, cserébe annak védelméért. 1975-re az összes OPEC ország beleegyezett abba, hogy olajárat kizárólag amerikai dollárban határozzák meg, és az abból származó bevételeiket amerikai államadósságot finanszírozó értékpapírokban tartsák. Sokféle egyéb pénzhelyettesítő papírt (kötvények, váltók részvények stb.) alkalmaztak már, aztán piacra dobták az ún. kriptovalutákat is.
Jelen helyzetben óvatos becslés alapján 1:20 az arány a kibocsátás és a pénz, valamint a különböző pénzpótlók között (a kibocsátást úgy lehet elképzelni, mint egy óriási termékhalmazt, amelyben az adott időszak alatt megtermelt, létrehozott összes termék, pl.: gépkocsik, lemezek, mobiltelefonok, energia, karácsonyfadíszek, csokoládék, épített utak, mozdonyok, vaj, stb. megtalálható). Ezek alapján leszögezhetjük, hogy az egész rendszert a hit mozgatja és nem a reálérték. És amíg a mindenkori elfogadó nem mondja ki, hogy ez, amit tőled kapok, ez nem pénz, hanem csak egy színes papír, addig a rendszer működik, és egyre jobban fújódik fel a lufi.
Érdekes kérdés ezek után, hogy a pénz, illetve a pénztelenség milyen hatással is van az emberekre.
Tudvalevő, hogy sokan a legszörnyűbb bűnöktől sem riadnak vissza a pénz és a vele járó hatalom megszerzésének érdekében, és sok, egyébként jóravaló embert is megront ez a drog. Egyesek hirdetik, hogy az ember annyit ér, amennyije van, és a pénz, a vagyon alapján kerül osztályozásra.
A fogyasztói társadalom a reklámjaival azt sugallja, hogy vegyél és vásároljál, mert egyes tárgyak birtoklása embertársaid felé helyez és megváltoztat (státuszszimbólumok).
Egyes hímek elhiszik, hogy egy menő verda birtoklása egyenes út a női szívekhez, pedig ettől még egyiküknek sem nőtt ki a haja, apadt le a hasa, és egyik sem lett újra 20 éves, vagy 20 centivel nagyobb. De némely női lélek is, azért, hogy megtalálja az igazit, szoláriumban pirítja és szilikonnal tömeti ki magát, igéző műszempilláihoz pedig forgalomirányító rendőrt kell hívni. Mindkét nem trendin üzenget egymásnak tetoválásaival. Így valósítják meg „igazán” magukat. A végén meg csak ott állnak, és nem találják azt, akit nekik teremtett az Úr. Azzal ámítják magukat, hogy ők a tökéletes „áruk” a piacon, de ugyanakkor nem mernek trendi külsőségeik nélkül, őszintén beszélni a másikkal.
A pénzt nem lehet megkerülni, a mindennapi élethez szükségünk van rá. Az alkalmazotti lét már a nevében is hirdeti, hogy a munkavállalónak alkalmazkodnia kell az őt foglalkoztató elvárásaihoz, pl.: „önkéntes” túlóra vállalása. A főnöknek csak reggel jár jól az órája, ami általában munkaidő vége felé késni szokott. A munkaadók mindenható státuszban tetszelegnek az alkalmazottak között, de a konkurencia színpadán ők is küzdenek, mint az a bizonyos malacka a jégen. A dolgozó foglalkoztatásának alapfeltétele, hogy kitermelje a saját bérét és költségeit, és ezen felül még hasznot is hozzon a cégnek. Érdekes, hogy egyik jól menő vállalkozás sem emeli meg a fizetéseket, amikor beindul a szekér, de ha csökken a forgalom, máris leépítésbe kezd. A lojalitáson is el lehet gondolkodni, mert míg egyes alkalmazók fogyóeszköznek tartják a dolgozót és feláldozzák a profit oltárán, addig ha az alkalmazott veszi fel ezt a kapitalista hozzáállást, és elmegy oda dolgozni, ahol jobban megfizetik, az már nem szimpatikus annyira a foglalkoztatónak. De miért is?!
És mi van azzal, aki dúskál az anyagi javakban? Ő sem él nyugodtan. Folyamatos rettegés az élete. Fél, hogy elveszíti vagyonát, kirabolják, megtámadják, életére törnek stb. Bár sokan azt állítják, hogy a sok pénz megbolondítja az embert, szerintem ez nem így van. A sok pénz csak kihozza, felerősíti az ember valódi jellemét.
A pénzt szokták úgy is emlegetni, hogy az konzervmunka, mert tulajdonképpen emberi teljesítmény van benne, amit felhasználásakor váltunk be. Mindannyian gyártjuk ezeket a konzerveket, hiszen munkával töltött időnket, munkaerőnket, kreativitásunkat stb. bocsátjuk áruba pénz reményében.
Kell a túlóra, hogy többet tudjunk keresni, közben a családunktól, szeretteinktől vesszük el ezt az időt, ami már többé nem tér vissza. Mert nincs az a pénz, ami visszahozná az elszalasztott órákat. Sajnos a munkahelyek sokszor fizikálisan és/vagy pszichésen is felőrlik mind a vezetőt, mind az alkalmazottakat. Az emberi szervezet a külső és belső hatásokat nem tudja a végtelenségig tolerálni.
Mindezek fényében vegyük csak észre, hogy mivel is fizetünk a boltokban azokért a dolgokért, melyek azért kellenek, hogy ne lógjunk ki a sorból, hogy többnek hassunk, hogy valakinek érezzük magunkat. Mivel is fizetünk ezekért a „nélkülözhetetlen”, egyediséget ígérő tömegtermékekért?
Nem mással, mint a szeretteinktől elvett idővel, egészségünkkel, végső soron az életünkkel.
Pedig az egyediséget nem ezekben kell keresni. Az Úr a teremtésben csodálatos egyedi élettel ajándékozott meg minket. Mi meg beváltjuk ezt a felbecsülhetetlen értéket sok-sok felesleges tömegtermékre. Tényleg megéri? Micsoda céltévesztés! Miközben mind egyéniségek szeretnénk lenni, önként válunk eldobható, lecserélhető tömegemberekké.
Isten Lelkének megvilágosító, felvilágosító jelenléte nélkül sosem leszünk igazi egyéniségek, bármennyire is vágyunk erre. Csak tömegemberek lehetünk, ki több, ki kevesebb tárggyal körülvéve. De mit is érnek ezek, ha ezekből úgysem viszünk el semmit magunkkal a földről!? Hiszen úgy megyünk el, ahogy jöttünk.
Figyelmeztet Jézus is a Hegyi beszédben: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek, és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem törnek be, és nem lopják el. Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is. (Mt. ev. 6:19-21)
