A Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek könyvtárában beszélgettünk Vadász Márta lelkipásztorral, a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Művészeti Szakgimnáziuma és Diákotthonának vezető vallástanárával, aki bibliodrámai eszközökkel teszi életszerűvé pedagógiáját és viszi közel a Szentírás üzenetét az ifjúsághoz. A múltidézésben teret kapott az egykori Kardos utca, a Kollégium 450 éves évfordulója, Vályi Nagy Ervin előadássorozata, a győri beosztott lelkészi évek, a püspökök akarata által hozott életútváltások, a Refi újraindulása, az exrefisek szervezkedése és a Patakra vonatozás.
Milyen a múlthoz, családi gyökereidhez való viszonyod?
Mindig is érdekelt, hogy honnan jöttem, kik a felmenőim. Szeretetteljes családban nőttem fel. Tizennégy éves koromig az anyai nagymamám is velünk lakott, haláláig. Pápán, a belvárosban, a Kardos utcában nőttem fel. Gyerekkoromban egy nagyon mozgalmas, mesei elemekkel tűzdelt környezet volt ez az utca. Szabó Klára festőművész megörökítette a Kardos utcát, és a festményen a mi négyablakos, boltíves kapus, fehér házunk is látható.
Felvillantanál néhány mesei elemet a Kardos utcából?
Velünk szemben volt a Piacsek patika. Amikor a környékbeli falukban élő rokonaink ebbe a gyógyszertárba jöttek, akkor hozzánk is becsöngettek. Ilyenkor természetes volt, hogy leültek nálunk egy kávéra, de ha éppen ebédidő volt, akkor egy tányér ételt is kaptak. Gyerekként nagy élvezettel hallgattam a felnőttek beszélgetéseit. Nem volt testvérem, de mégis nagyon mozgalmas volt a gyerekkorom. A házunktól pár lépésre volt egy pékség, ahol minden reggel friss kiflit vásárolhattunk. Aztán volt a közelben egy szatócsbolt, ahol mindent lehetett kapni, színes gombokat, cérnákat, masnikat, meg mindenféle háztartásban használatos dolgot. Amikor az ajtón beléptünk a boltba, megszólalt egy csengő, és a lakásból előjött az idős házaspár, a Mesterháziék. Aztán a környéken volt egy könyvkötő, egy szabóműhely, aminek üvegfala volt, mögötte látni lehetett, hogyan dolgozik a Hekler bácsi. Anyukámnak pedig itt volt egy trafikja. A 70-es években nagy szó volt, hogy valaki maszek. Lehetett itt kapni dohányárut, édességet, újságot. Megvoltak az adott napszakban, órában megjelenő kuncsaftok, és utólag tudatosodott bennem, hogy én már gyerekfejjel ismertem Horváth Lajos festőművészt, aki akkoriban az öntödében dolgozott, és rendszeresen megállt nemcsak vásárolni, hanem beszélgetni is anyukámmal. Most már tudom, hogy a varázsát az emberi kapcsolatok adták, hogy például voltak ráérős beszélgetések, hogy számon tartották egymást.
A vallásosság, gyülekezethez tartozás mennyire volt jelen a családotokban?
Gyerekkorom természetes része volt, hogy a pápai református gyülekezetbe jártunk. Itt konfirmáltam 1979-ben Hargita Pali bácsinál. A konfirmációt követően maradt egy ifjúsági csoport, ahova nagyon szívesen jártam. Kamaszkorom meghatározó élménye volt a konfirmációi csoporthoz és az ifjúsági csoporthoz tartozás is. Édesanyám révén vagyok református, édesapám katolikus volt. Vele kapcsolatos emlékem, hogy hóesésben felsétáltunk a Fő téri templomba, éjféli misére. Az én református hagyományaimhoz képest az egy teljesen más világ volt, de bele tudtam abba is illeszkedni. Éreztem egyfajta idegenséget, de ugyanakkor vonzást is. A közelünkben lakott egy nyugdíjas lelkész, Szombathy Bandi a feleségével, Zsuzsa nénivel. Ők is, és a szüleim is tagjai voltak a gyülekezeti énekkarnak. Hétfőnként az énekkari próba után még bejöttek hozzánk, s nálunk folytatták tovább az éneklést.
Pályaválasztás környékén derült ki, hogy az apai dédapám még református volt, de a fia, az én nagyapám reverzálist adott, azaz aláírta, hogy az összes születendő gyereke a nagymamám katolikus hitében nevelkedik. Így édesapámék mind a nyolcan katolikusok lettek. De nem csak az derült ki dédapámról, hogy református volt, hanem az is, hogy ő pápai teológus volt, református lelkésznek készült, de aztán kiment Bécsbe, és a többit már homály fedi. Érdekes, hogy végül a dédunokája református lelkipásztor lett. Anyukám barátnőinek az elbeszélésből pedig az derült ki, hogy édesanyám sokszor játszott paposat. Kendőt terített a vállára, leültette a barátnőket, és prédikált nekik. Ezek már akkor derültek csak ki, amikor az érdeklődésem a teológia felé fordult.
Tehát ezek nem befolyásoltak a döntésedben, hanem megerősítettek?
Igen. Teológus koromban került a kezembe Szondi Lipót könyve, ami arról szólt, hogy milyen tényezők határozzák meg a döntéseinket. Ő egy magyar származású, svájci pszichológus volt a múlt század közepén és a családi tudatalatti dolgok hatásával foglalkozott: hogyan hatnak ránk korábbi generációk tettei és tervei, akár pályaválasztás, akár párválasztás tekintetében.
Mint kiskora óta hitben szocializálódott reformátusnak, van klasszikus megtérés élményed?
Klasszikus nincs. Biztos, hogy furcsa lesz, amit mondok, de volt idő, amikor szerettem volna kipróbálni, milyen nem hinni. De nem tudtam nem hinni. Ugyanakkor vannak az életemnek olyan eseményei, melyekhez komoly istenélmények köthetők. Nemrég a fiamnak volt egy komolyabb balesete, amikor átéltem ilyet. Ezekhez az istenélményekhez vissza tudok térni, és erőt tudok belőlük meríteni, amikor éppen gyengébb vagyok.
Miért esett a választásod a lelkipásztorságra?
Azok közé tartozom, akiknek a konfirmáció meghatározó tapasztalat volt. Emlékszem, hogy bombáztam Hargita Pali bácsit a hitbeli kérdéseimmel, és először akkor érlelődött bennem, hogy érdekel a teológia és lelkészség. Emlékszem, hogy pünkösdkor, a konfirmációkor kaptunk egy „Szolgáljatok az Úrnak örömmel” című kis könyvet, amit Budapesti Református Teológia adott ki, és hazafelé menve fogtam a könyvecskét a kezemben, és szökdécselve mondtam, hogy én is lelkész leszek. Aztán ide jártam a Kollégium falai közé, az akkori Petőfi Sándor Gimnáziumba, és itt is folytatódott bennem a teológia iránti érdeklődés. Nagyon szerettem a magyar irodalmat, nyelvtant és az oroszt. Sikereket is értem el ezekből, egy ideig foglalkoztatott, hogy magyar-orosz szakra megyek tovább. Azonban egyre erősebb lett a teológia utáni vágy, és 1985-ben az érettségi után a Budapesti Református Teológiai Akadémián folytattam tovább tanulmányaimat. Ahogy említettem, szeretetteljes, boldog gyerekkorom volt. Mélyen és elevenen él bennem egy óvodáskori emlék, hogy egy kisfiúért nem az anyukája jött, hanem egy idegen néni, mert állami gondozásba került. Én napokig a hatása alatt voltam. Talán ez volt az első élményem, hogy „meghasadnak az evidenciák” – ahogy Pilinszky írta. Ezt a hasadást próbálom foltozgatni abból a szeretetből, példamutatásból, amit kaptam a szüleimtől. És talán néha még az Isten is áldását adja rá.
Abban az időszakban Egyházkerületünknek nem volt önálló teológiája Pápán, hanem Dunamellékhez voltak sorakoztatva a dunántúli teológusok. Milyen emlékeket őrzöl ezzel kapcsolatban?
Ez így igaz. Számon voltunk tartva, mint „A dunántúliak”. Főleg Tóth Kálmán professzor úrnál, aki maga is dunántúli volt. Legációválasztáskor a dunántúli gyülekezetekből mi választhattunk először. Emlékszem, amikor volt a gólya-bemutatkozónk szeptemberben, akkor úgy mutatkoztam be, hogy „ha negyven évvel idősebb lennék, akkor most szülővárosomban járhatnék teológiára”. Jól éreztem magam dunántúliként a Ráday utcában. Mi egy kislétszámú évfolyam voltunk, tizennyolcan. Abból ketten voltunk dunántúliak, Steinbach József püspök úr és én. Aztán az alattunk járó évfolyamok kezdtek nagyobb létszámúak lenni.
A teológia melyik területe érdekelt?
Nagyon szerettem az újszövetségi tanulmányokat, a homiletikát, és negyed-ötöd éven a rendszeres teológiát. A mi évfolyamunknak megadatott, hogy Szücs Ferenc professzort amerikai ösztöndíja idején Vályi Nagy Ervin helyettesítette. Az ő előadássorozatát Kósa István évfolyamtársunk, aki Szankon lelkész, szó szerint leírta, legépelte és sokszorosítottuk. Szerettem Szücs Ferenc dogmatika és etika előadásait is. Ő még bíztatott is arra, hogy doktoráljak apologetikából, de valahogy mély indíttatást nem éreztem erre.
Ezek szerint a teológia befejezése után a tudományok mélysége helyett a gyülekezetek valósága következett.
Igen, gyülekezeti lelkésznek készültem. Volt egy első szerelem a nagypiriti gyülekezettel. Már negyedéven is jártam oda helyettesíteni, ott temettem először. Nem volt akkor lelkészük, és az akkori gondnok és presbitérium kiállt amellett, hogy szívesen látnának lelkészükként. Én pedig szívesen mentem volna. Pápa felől közelítve a falu első épülete a parókia, ami akkor lerobbant volt, de én tele voltam lelkesedéssel, és komolyan készültem oda, tele voltam tervekkel. Aztán a Ráday utcai kibocsátó istentiszteleten, szeptemberben, amikor a palástot megkaptuk, Kovách Attila dunántúli püspök azt mondta, „Márta, ne ringassa magát illúzióban, Győrbe kell mennie pár hónapra”. Nagypirit-Kispirit volt az illúzió.
Győr sem hangzik rosszul, ráadásul közel van Pápához, a szülővárosodhoz.
Előtte nem nagyon jártam Győrben, nem ismertem a várost. Bittner Feri bácsi mellé kerültem segédlelkésznek. Akkor még egy gyülekezet volt a győri. Ő a szabadhegyi parókián lakott, én pedig a Kossuth utcában. Egy ütött-kopott iroda fogadott, benne Bittner Feri bácsi, Bartha Gyula gondnok, egy presbiter és Simon Kálmán nyugdíjas lelkész, a Kohán Peti nagypapája. (Szerkesztői megjegyzés: Kohán Péter a pápai Refi 1992-es évfolyamába járt, és az SDG alapcsoport vezetője volt.) Ott álltam frissen végzett lelkipásztorként, huszonhárom évesen, és Bartha Gyula gondnok rám nézve megjegyezte: „és ez a kislány fog temetni?”. Ez volt a nyitány. Illetve megmutatták, hogy az irodából nyíló helyiségben tudok aludni, és kapok egy parókiakulcsot, ahova át tudok menni mosdóba. Ők távoztak, és az első éjszakán azt hittem, egyedül vagyok abban a hatalmas épületben. Egyszer csak motoszkálást hallottam, és alig vártam, hogy megvirradjon. Kiderült, hogy a szomszédban lakik a kilencvenegy-két éves Borbély Margit néni, akiről senki nem beszélt. Nála tapasztaltam először azt, amit már magamon is érzek: amikor mesélt és megkérdeztem, hogy az mikor volt Margit néni, ő azt mondta, hogy húsz éve, harminc éve, negyven éve. Évtizedeket ugrott át! Na, most már én is vagyok így, amikor egy-egy diák érettségijének idejére próbálok visszaemlékezni.
A néhány hónapból végül mennyi idő lett Győrben?
Három év és mélyvíz, de pár hónap elteltével megszerettem a győri gyülekezetet. 1990-ben a rendszerváltást követően újra indulhattak a hittanórák az iskolákban. Bittner Feri bácsival szerveztük a hitoktatást a város összes iskolájában, közben nagyon sok volt a temetés. Ezeken sokat tanultam Feri bácsitól. Például, hogy hogyan lehet eltemetni egy olyan valakit, akit nem ismersz, nem volt a gyülekezettel semmi kapcsolata, csak azt tudod, amit a család mondott róla. Feri bácsi sokszor választotta azt, hogy az élete számának zsoltárjából prédikált. Megtanultam, hogyan kell presbiteri gyűlést vezetni. Vasárnaponként felváltva prédikáltunk Szabadhegyen és Kossuth utcában, ahol volt délutáni istentisztelet is. Betegeket látogattunk, volt kórházi istentisztelet. Kijártunk Kisbácsára, Abdára és Öttevénybe. Elkezdtem szervezni a főiskolás istentiszteleteket. A szívem csücske egy ifjúsági csoport volt. Az alapjait Feri bácsi vetette meg, aztán korosztályi adottságomnál fogva én átvettem, és mind a mai napig van, akivel tartom közülük a kapcsolatot. Biciklitúrára mentünk, Balatonfűzfőn csináltunk nyári tábort, Mezőörsre mentünk kiszállásra. Részt vettünk segítőként is az 1991 júniusában Zánkán tartott Magyar Református Ifjúsági Világtalálkozón. A következő év nyarán közel száz gyereknek szerveztünk ide hittan tábort. Szóval mélyvíz volt Győr, de erősen tanultam úszni. Erőt adott, hogy sok szeretetet kaptam a gyülekezettől. A férjemmel, Bede-Fazekas Attilával, aki méhész, a szabadhegyi gyülekezeti istentiszteleten találkoztam először, és mindkét gyermekünk keresztszülei is győriek.
Három éven keresztül ott laktál a hivatalból nyíló szobában?
Nem, mert dr. Pap Tibor fogorvos presbiter, aki már nyolcvan felé járt, azt mondta, hogy „Márta, az méltatlan, hogy egy lelkésznő ilyen körülmények között lakjon”, s elkezdett szervezkedni. Két özvegyasszony is felajánlotta a gyülekezetből, hogy lehetővé teszi az otthonuk, hogy tudok lakni náluk. Mindkét helyen laktam, és sok áldása volt ennek. Végül elkészült a Kossuth utcai parókia egyik lakása, és oda költöztem.
A győri beosztott lelkészi évek után hogyan kerültél Pápára?
Amennyire nem akartam Győrbe menni, olyannyira nem akartam Győrből eljönni. Csak akkor meg Márkus Mihály püspök úr állított kész tények elé. 1991-ben, a Refi újraindulásakor ott voltam a szeptember elsejei évnyitón, csak már nem fértem be a templomba, és a Nátus előtt hallgattam az ünnepi beszédeket. Kétségtelen, hogy megérintett és éreztem, hogy itt most fontos eseménynek vagyok tanúja. De addigra én már beágyazódtam Győrben. Aztán 1993 tavaszán táviratot kaptam Márkus püspök úrtól, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg Veszprémben, a Püspöki Hivatalban. Az első, amire gondoltam, hogy el akar helyezni Győrből. Megszakítva a történetet, egy adalékot hadd osszak meg Márkus püspök úrról: 1990 őszén kerültem Győrbe, és egy délelőtt a lelkészi hivatalban csengettek, és Dr. Márkus Mihály állt az ajtóban, aki azt mondta: „Két dologért jöttem. Az egyik, hogy tegeződjünk, mert kollégák lettünk. A másik, hogy tudom, te nem lelkészcsaládból származol, és azt is tudom, hogy az a helyzet, ami miatt ide kerültél – nyilván a zűrös lelkészválasztásra gondolt -, nem könnyű. Bármi gondod, kérdésed van, felülsz a vonatra, Tatán leszállsz és megbeszéljük.” Ez nekem annyira jól esett! Aztán nem került sor a Tatára vonatozásra, de ott volt ez a lehetőség. Visszatérve a történet szálához, Márkus püspök úr hivatott Veszprémbe, ahonnét Tatáig elmentünk kocsival, és az idő alatt meggyőzött, hogy nincs más választásom, mint Pápára jönni és felvállalni a vezető vallástanári feladatot, ami mellett nincs gyülekezeti szolgálat.
A gyülekezeti lelkészi szolgálat és a vezető vallástanári szolgálat közötti különbség élét mi tompította számodra?
A már említett 1991-es tanévnyitó élménye, valamint az, hogy számomra megélt valóság volt a Kollégium épülete, hazajöttem. Amikor Petőfis diákként a gimnáziumban elsős voltam, 1981-ben, akkor volt a Kollégium 450 éves évfordulója. Azt kell mondjam, hogy méltó módon megünnepelte az iskola és a város is a Kollégium évfordulóját Csoóri Sándorral, Rab Zsuzsával, Somogyi Józseffel, Lőrincze Lajossal és a többi öregdiákkal. Én azért tudtam sokat a Kollégiumról, mert kiírtak egy „Iskolám diákhagyományai” című pályázatot, amire írtunk Szalay Éva eggyel fölöttem járó barátnőmmel közösen egy pályázatot. Annak kapcsán jártunk ide le a könyvtárba Nádasdy Lajos bácsihoz és Kövy Zsolthoz. Felkerestünk volt kollégistákat, akik 1952 előtt érettségiztek, készítettük velük az interjúkat. Illetve Petőfisként nem egyszer voltam március 15-én, Budapesten, az öregdiák találkozón. Hatvani Zsolttal, Kovács Péter áldott emlékű kollégám barátjával, aki szintén eggyel járt felettem, írtunk egy színdarabot, amit előadtunk a szabadtéri színpadon. Emlékszem, beszereztünk eredeti kellékeket, volt diáksapka, iskolajelvény. Szóval az, hogy a Refibe kerülés 1993-ban mélyen érintett, az azért lehetett, mert 1981-ben az ünnepség, a pályázat és a színdarab személyessé tette nekem a történelmi Kollégiumot, illetve a gyülekezethez tartozás is hozzájárult ehhez. Nagyon nagy megtiszteltetésnek éltem meg, így jöttem haza Pápára.
Az 1993/94-es tanév is még a hőskor idejéhez tartozott, amikor a fokozatosan visszakapott épületet és a bővülő internátusokat újítani kellett, és a megtakarítás jegyében tanár és diák egyaránt bekapcsolódott abba. De emellett az iskola egyházi jellegét is meg kellett adni.
Igen, valóban ecsetet és felmosó rongyot is ragadtunk, hogy a szeptember elsejei kezdésre minden kész legyen, de a fizikai munka mellett nagyon fontos volt az iskola szellemiségének munkálása is. Az első tanévemben még Bujáky Miklós volt az igazgató, aztán 1994-ben jött Dr. Kálmán Attila, aki akkor a Zsinat világi elnöke volt. Fiatal tanárok nála szocializálódtunk a tanárságra. No, meg Czapáry Éva nénitől, Gizi nénitől, Bandi bácsitól tanultunk sokat. (Szerkesztői megjegyzés: Dr. Czapáry Endréné Pataky Éva igazgatóhelyettes, matematika-fizika szakos tanár, Dr. Schweighoffer Ernőné Dr. Sólymosy Gizella, biológia-kémia szakos tanár, Dr. Czapáry Endre matematika-fizika szakos tanár, tankönyvíró) Nagyon intenzív kapcsolatunk volt a dunántúli gyülekezetekkel, rengeteg kiszálláson vettünk részt. Minden évben meghívott bennünket például a veszprémi, a csopaki gyülekezet, a mosonmagyaróvári, a felsőőri gyülekezet. A kiszállásokhoz Kántor Péter tanár úr – az Ő emléke is legyen áldott – kamarakórusa is sokszor csatlakozott. Rendszeresen jártunk adventben Magyarszecsődre kántálni. Aztán az SDG működése is hatással volt a lelkiségre, továbbá az adventi esték, a diákotthoni bibliaórák, az egyéni lelkigondozások, a reggeli áhítatok is.
A reggeli áhítatok formája időközben változott?
Sokat kerestük az áhítatok formáját, helyét. Először hétfőtől szombatig a reggeli áhítat a templomban volt, de az télen hideg volt, és akkor átjöttünk a menzára, ami meg hangos és szagos volt, mert már készült az ebéd. Akkor ezt követően évfolyamonként voltak beosztva a díszterembe az osztályok. Aztán megpróbáltuk az írott igemagyarázó gondolatsor tanár vagy diák általi, tantermi felolvasását. Jelenleg az a forma, hogy hétfőn közös nyitóáhítat van a templomban, aztán keddtől péntekig a hangosbemondón keresztül szól az áhítat vagy élőben, vagy felvételről. Előtte 5 perc zene, ami alatt tanárok és diákok beérnek a tantermekbe. Mindenesetre a reggeli áhítat és szilencium ellen lázadók, mikor visszajönnek már egyetemistaként, azt mondják, hogy ez a kettő hiányzik nekik. Amikor újra indult a teológia a gimnázium épületében, akkor a teológiai tanároknak és a gimnáziumi tanároknak voltak közös bibliaóráik. Mivel az állami előírások, követelmények az egyházi iskolák esetében is érvényesek, ezért sokat tűnődtem azon, hogy mitől egyházi a mi iskolánk. Pályi Gábor – pápakovácsi plébános, piarista szerzetes, aki egy időben fizikát tanított nálunk – fogalmazta meg a legjobban, hogy „eggyel több ok, hogy jó iskola legyünk”. Hatalmas lehetőség a heti két hittanóra, ahol beszélgethetünk az ifjakkal. Leginkább erre vannak kiéhezve, tele vannak jó kérdésekkel, és nagyon vágynak igazodási pontra, biztos hangra. Az ifjúság alapkérdései és érzései ma is ugyanazok, mint a régi refiseknek, vagy éppen nekem voltak gimnazistaként. Megkockáztatom, mint Petőfi és Jókai idejében. Szoronganak, örülnek, félnek, lelkesednek, szeretnének kötődni és szeretni, keresik a pályájukat, a párjukat, tehát az alap nem változott, csak az információ, amiből a válaszokat, a jó válaszokat meg kell találniuk az sokkal-sokkal több. Talán ijesztően sok.
A Refi korszakváltásai feltűnőek, vagy csak úgy megtörténnek?
Én két korszakot éltem meg. 1993-2004 között volt az első, ami az újraindulás és stabilizálódás ideje volt. 2004-ben szülési szabadságra mentem, és a két gyermekemmel Attilával és Rékával voltam otthon hat évig. Az a hat év lényeges hat év volt a pápai Refi életében, mert Kálmán Attila 2004-ben hagyta el a Refit. Nekem kimaradt dr. Korsós Bálint igazgatása – emléke legyen áldott. Kovács Dániel igazgatóságából pedig csak fél évet csíptem el 2010-ben. Ezt követően jött Kovács Péter megbízotti ideje, aztán Gránásiné Bácsi Tünde, majd Baráth Julianna igazgatósága, jelenleg pedig Ferenczi Alpár az igazgató. Harmincnégy év alatt nyolc igazgatója volt a Refinek, ami átlagban négy évet jelent. Ez abból a szempontból elgondolkodtató, hogy egy stabil iskolához az igazgató személyének kell stabilnak lenni, ami a tanári kar egyik erőforrása. Legyünk őszinték, ahány igazgató, annyi személyiség, annyi elképzelés, annyi szokás, ezért folyamatos változásban volt a tanári kar, és ehhez képest állta a sarat. Ki szoktam állni a tanárkollegáim mellett, akikről tudom, hogy mennyi időt, energiát invesztáltak a Refibe – esetenként még a családjukat is háttérbe szorítva. Ráadásul időközben mindenféle demográfiai változások zajlottak Magyarországon, és ezek is befolyásolták a hozzánk jelentkező diákok számát.
Az utóbbi években öregdiák-öntudatra ébredést tapasztalhatunk az újraindulás óta érettségizett Refisek körében. Eexrefis találkozókat szerveznek, Alumni kiadványt készítenek, létrehozták az Eperfa Alapítványt. Miben látod ezeknek jelentőségét?
Egyrészt azért fontos, mert nem azokkal kezdődik a Refi, akik az adott tanévben beiratkoznak, hanem – mint egy család esetében -, itt is vannak felmenők. Jó tudni, honnét jöttünk, miből táplálkozunk. Régmúlt és közelmúlt egyaránt fontos, tehát nemcsak az 1531-es évszám, hanem az 1991-es is, ami a mai gimnazistáknak már masszívan történelem. Nekik Bujáky Miklós és Kálmán Attila lehet, hogy ugyanolyan távoli személy, mint Kocsi Csergő Bálint és Séllyei István. Én nagyon fontosnak tartom a generációk összekapcsolódását, azaz hogy a gimnazistáink találkozhatnak azokkal, akik megélték az újraindulást. Az oral history, az elbeszélt történelem erőforrás. Másrészt látom, hogy kreatívan és hatékonyan részt vesznek az iskola életében az öregdiákok. Színesítik az iskolai életet az általuk szervezett, a kollégiumi vasárnapok előtti szombat délutáni programokkal. Anyagi támogatásra pedig létrehozták az Eperfa alapítványt. Az exrefis találkozó a volt diákoknak is jó, mert évente egyszer, mint a mágnesreszelék, összegyűlhetnek ősszel az Alma Materben. Én lubickolok ezeknek a találkozásoknak az örömében, érdeklődéssel hallgatom, hogy kiből mi lett, és hogyan él most.
Ha azt a feladatot kapnád, hogy írj egy kritikai esszét „Refi egykor és most” címmel, akkor milyen fontos pontokat emelnél ki?
Legelőször a folytonosságot emelném ki. Vagyunk itt még páran, akik a kilencvenes évek elejétől jelen vagyunk, és szeretnénk, hogy ami jó gyakorlatokat kiépítettünk, vagy spontán kialakultak, azok ne vesszenek el. Mondok erre egy-két példát. A diákokok felé nyitott, érdeklődő hozzáállás. Az, hogy szoktunk imádkozni egymásért, diákjainkért. A tanári kar legmeghittebb alkalmai a tanári karácsonyaink voltak. Szeretnénk továbbadni.
Másodsorban a változást emelném ki, hiszen ami egy iskolában állandó, az a változás. Nem léphetsz be kétszer ugyanabba az iskolába. Folyamatosan változnak a tanároknak előírt követelmények és kihívások. Nagy változás volt 2010-ben a ciklusrendszer elhagyása, ugyanakkor a művészeti tagozat indulása. És most megint egy nagyobb változásban vagyunk. Generáció csere. Sajnos, több régi kedves kollégától kellett búcsút vennünk, vagy mert másik iskolába mentek el, vagy nyugdíjba, vagy a minden élők útján. Sokat gyászolt ez a tantestület. De az érem másik oldala, hogy vannak fiatal kollégák, köztük nyolc volt tanítvány.
Én is változom, és ez egy kritika is önmagam felé: régebben sokkal szigorúbb voltam a hittanórákon. Most is van egy követelményrendszer, de sokkal kevésbé vagyok szigorú, mert úgy gondolom, hogy a hit- és erkölcstantól nem szabad félni a diákoknak, itt sokkal inkább teret lehet adni beszélgetésnek, és annak, hogy önmaguk jussanak olyan felismerésekre, amik elkísérik őket.
Abban a változásban, ahol a tananyag direkt átadását felváltja az indirekt tanítás, mi jelentett hatékony eszközt számodra?
A teológia biztos alapokat adott, de eszközöket ehhez a korosztályhoz nem. Ez indított arra, hogy elvégezzem a mentálhigiénét-lelkigondozást, aztán a pszichodrámát és bibliodrámát. Ezek segítségével olyan része nyílik meg a diákoknak, ami elengedhetetlen az életben való boldoguláshoz, az érzelmi intelligencia. Most a 10.A osztállyal dolgozzuk fel a húsvéti kibocsátóra János evangéliumának 19. része és Munkácsy Ecce Homo ötvözetéből bibliodrámásan Jézus elítélését. Az a szöveg, ami a játék hevében jött belőlük a választott szerepekben, az lett a forgatókönyv. Zseniális dolgokat mondtak, például egy fiú, aki az egyik római katona szerepét választotta, azt mondta: „hát, ez az X-edik kivégzés, amit látok, teljesen hidegen hagy; de egyébként, minthogyha ebben az elítéltben lenne valami, minthogyha még a lelkiismeretem is megszólalt volna, de ahogy kiabált a tömeg, hogy feszítsd meg, már el is hallgatott”. Ez jó alapot teremtett egy beszélgetéshez az egyéni felelősségvállalásról, hogyan gyakorol ránk hatást a tömeg, egy közösség.
Milyennek látod a középiskolás korosztályt, akik között az időd javát töltöd?
Ehhez a korosztályhoz például nagyon kell a humor, amivel sok dolognak élét lehet venni. Aztán nagyon kell még a higgadtság és a hit. A hit abban is, hogy minden ifjú kapott talentumot. Szilárd meggyőződésem, hogy mindenki, csak a tanórai keretek között ez nem mindig derül ki. Visszaemlékszem valamikor a kilencvenes évek vége felé Szonja nővérre, aki a bétheli diakonissza-házból jött el hozzánk Pápára. Hat diáklánnyal az Ő kíséretében elutaztunk Nyíregyházára a Magdaléneumba, ami Dunaalmáshoz hasonló; csak ott lányok voltak, és a refis lányok pillanatok alatt megtalálták a fogyatékkal élő lányokkal a hangot. Voltak olyanok is, akiknek ez meghatározta a pályaválasztását. Diakónus szakra jelentkeztek Nagykőrösre, később szociális munkások lettek. Mikor Nyíregyházáról hazajöttünk és megmutattam az ott készült képeket, a kollégák rácsodálkoztak, és hozzá tettem, látjátok, ha a közismereti tárgyakból nem is fényes valaki, még másban lehet kiváló.
Nem utolsó sorban, érdemes hitelesnek lenni, mert erre külön csápjaik vannak a kamaszoknak.
Hallgatva téged, úgy érzem, a helyeden vagy. Nem az ördög ügyvédjeként, de hadd kérdezzem meg, hogy eddigi utad alatt valaha volt benned elvágyódás?
Ez egy hosszú út volt, de eszméletlen gyorsan elrepült, és mivel a Refiben mindig történt valami, nem volt időm az elvágyódásra. Mostanában az foglalkoztat, hogy milyen lenne világi munkahelyen megélni még a hitemet. Vajon azt hogyan tudnám teljesíteni. Pápáról pedig ki lehet mozdulni. Én például havonta egyszer elutazom a Sárospataki Református Hittudományi Egyetemre. Pár évvel ezelőtt keresett meg Tóth János, a korábbi Gyökössy Intézet alapítója, azzal a megtisztelő kéréssel, hogy vezessem vele a pásztorálpszichológiai szakreferens képzésen a gyakorlati részt.
Aztán újra Pápa, és még mindig lelkesedéssel tölt el, hogy benyithatok a 105-106-os vallásoktató terembe.
Kívánom, hogy a Refihez hű szíved sokáig dobogjon, és még számos ballagást hálatelt szívvel élhess meg szülővárosunkban! Beszélgetésünk zárásként jöhet a villámkérdés-játék?
Jaj, igen!
Kendő vagy napszemüveg? Is-is. De legyen a napszemüveg.
Felelés vagy dolgozatírás? Dolgozatírás.
Türkiz vagy ciklámen? Ciklámen.
Özvegyasszony két fillérje vagy Lídia vendégszeretete? Özvegyasszony két fillérje.
Spenót vagy padlizsán? Padlizsán.
Hágár vagy Abigail? Hágár.
Kézmozdulat vagy arcmimika? Kézmozdulat.
Öt vagy hat nap? Ha a ciklusrendszer, akkor legyen hat!
Noé bárkája vagy Péter hajója? Péter hajója.
Azonnal vagy türelemmel? Türelemmel.
Origenes vagy Augustinus? Augustinus.
Ásvány vagy kerámia? Ásvány.
