Száz éve született Pilinszky János, nekem pedig huszonöt éve maradandó társam.
Mint sokakra akkoriban, nyílt bizalommal találtam rá, a katolikusra, én, a frissen-hívő, gyorsan mindent akaró fiatal protestáns. Pársorokkal akasztotta a lendületem, félrerántott, megállított. Keveset szóltak a versei, de súlyosan visszhangoztak. Pilinszky maradt, mások nem.
Azóta sokat változtam, de ezek a mélységből lepárolt versek, az időt és ideológiákat álló publicisztikák még mindig velem vannak. Amikor igazán mélyen vagyok, valójában tudnak megszólítani: Kálvin, Bach és ő. Mindhárman az evangélium miatt.
Kevés ember ismerte annyira egyformán a gonoszt és a Jót, mint ő. De tudott választani, mert benne maradni abban, amit mások elkerülnek, szenvedését pedig a Szent kezébe tette. Így lett áldássá fájdalma, tudása és azok a szavak, amiket csak ő tudott kimondani. Halandóból így lett halhatatlan.
