Megértettük

Pilinszky János 1921 – 1981

2021. május 27-én, az elmúlt héten volt 40 éve, hogy meghalt, és ugyancsak idén, 2021. november 27-én lesz 100 éve, hogy megszületett. Pilinszky-év van. Sorra születnek megemlékező és elemző írások és interjúk, rendezvények, amint halála évfordulóján, itt Balatonkenesén is a Pilinszky János II. országos vers- és prózamondó verseny.

Nálunk működik Pilinszky János Irodalmi Színpad helyi lakosokból, és Pilinszky az Általános Iskola is, ahol a legjobb tanulóknak Pilinszky-díjat osztanak – amelyet tiszteletből Törőcsik Mari kapott meg legelőször. Van minden évben Pilinszky-nap, és látogatás a nyaralójukhoz, ahol fiatal éveiben sokat időzött barátaival a költő. Hogy a diákok mennyit értenek vagy éreznek meg Pilinszkyből, azt nem tudom, de több alkalmuk van rá biztosan, mint egy átlagos iskolásnak e kis hazában, az iskola lépcsőfordulójában naponta ki tudja hányszor elolvasva e pár sort:

„Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.”

„ Az Apokrifot, erre jól emlékszem, 1952 decemberében írtam. Hogy pontosan hogy kezdődött? – nem tudom megmondani. Elég sokáig írtam, s rettenetesen kellett küzdenem azért, hogy közben mindent újra és újra elfelejtsek, mert a világirodalom ismerete elronthatja az embert, olyan verseket kezd írni, mintha azok műfordítások volnának. Küzdenem kellett azért, hogy először lássak rá a dolgokra: egy csecsemő szemével. Szavanként újra és újra…”

Azt sem tudom, nekünk, magyaroknak mit jelent igazán ez a különös 20. századi költő, aki másokhoz mérten oly kevés verset írt, mégis akkora hatást gyakorolt az irodalmunkra, kortárs és jelen olvasókra. Pilinszky100 címmel beszélgetés-sorozat is készül híres vagy/és őt személyesen is ismerő emberekkel (Jelenits István, Szabó T. Anna, …), és a megidézett emlék-alak megannyi különböző arcban, gondolatvilágban tükröződik.

Ki volt ez a csendes, vékonytestű-hangú, e földi létet végigremegő – és mégis szíveket nukleáris erővel hasító szavakra képes különös alak? Lehet beszélni kemény szigorúságú, de korán elveszített apáról, elhalmozó-körbefonó szeretettel gondoskodó anyáról és nagynénikről, piarista neveltetésről, és életre szóló meghatározottságról a keresés és hit ellipszisében, háború és láger borzalmas élményeiről, megszülető és mégis sosem olyan igazi házasságokról és kapcsolatokról, sok mindenről. De lehet-e megfejteni valakit?

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.

És kell-e? Hiszen egy költő – kortárs vagy régi, mindegy is – csak akkor válik valósággá az őt olvasó ember számára, nekem, mikor életemnek bármely pontjában megérint: bennem, számomra és belőlem szólal meg, mond ki valami fontosat. Ennél a valóságnál nem is kell több, mert ez a legtöbb. A szubjektivitásunk vállalásának bátorságával tudunk a leghitelesebben beszélni róla.

Én magam például a keresztény egzisztencialistáról, aki képes volt minden sablonos vallásosság nélkül szólni a szentről, a szakrálisról – egyfajta biblikus kozmikussággal. Az élet minden apróságára érzékeny és figyelmes, gyermekien felfedező és kimondó ámulattal, mégis valami ezredéves komolysággal kutatni mindennek értelmét. Állandó otthonkeresésével és evilági otthontalanságával, az „örök város” szüntelen vágyával a „nincsen itt állandó városunk” öltött testet benne. Rótta lankadatlan saját belső útját, ahogy mondta: az „egyenes labirintust, mozdulatlan elkötelezettséggel”, mindvégig a hazaérkezést vágyva.

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

„Egyedül az, akit a kegyelem segít, tudja elviselni türelemmel a belső ürességet, mely lényegében Isten várásának az állapota.”

Bizonyos tekintetben a költő szerepe papi tiszt: ég és föld között feszülve híddá lenni – kimondani mások helyett a másokban szavakat nem találó fohászkodásokat, emberi kínt, magányt, kereséseket, bűnöket, a földi lét törékenységét, a végesség brutalitását – s mégis egyetlen válaszként és vigaszként megláttatni, engedni megszólalni a megértett, csillagok közt átszűrődőn megkapott isteni választ. Esendően, de Lélek, Szentlélek által…

Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

“A végítélet várását nem utolsó sorban táplálja a belénk oltott valóságvágy.
Hogy színről–színre lássuk végre: mi is volt történetünk igazi sorsa, természete.
A végítélet ilyen értelemben nem egyéb, mint a tiszta jónak, vagyis a főszereplőnek, Isten Bárányának »színeváltozása«: a dolgok és történések láthatatlan tengelyének boldog felismerése.”