„A négy égtáj felől jöjj elő, ó Lélek!”
Miután fogságba hurcolta a babiloni hadsereg Isten népét, Ezékiel már nem az ítéletről beszél, hanem a reményről.
Hiába volt a sok megtérésre való felszólítás, Isten népe engedetlen maradt és az ítéletnek el kellett jönnie. Elveszni látszott minden.
A csontokkal teli völgy a veszteség, a reménytelenség, a kilátástalanság völgye, ahol csak az engedetlenek porló tetemeit látja a próféta.
Különös kérdést tesz fel számára Isten – életre kelnek-e még ezek a csontok? Ha az emberi lehetőségekre nézünk, akkor semmiképpen. De ha Istenre, akkor tudjuk, hogy Istennél semmi sem lehetetlen. A legbölcsebb válasz: Uram, te tudod.
És igen. Isten tudja. Tudja, hogy mi az Ő akarata, mi az Ő szándéka. Életet akar és nem halált, reményteljes jövőt és nem pusztulást.
És valami különös megbízatást ad Ezékielnek: prófétáljon a csontoknak. Jelentse ki nekik Isten akaratát. Jelentse ki nekik az újjáéledést.
Isten nem egyszerűen újjáéleszti a halott csontokat, hanem megbízza Ezékielt, hogy jelentse ki az Ő akaratát, szándékát.
Nem tudom, milyen érzés lehetett Ezékiel számára egy halom csontnak prófétálni, de prófétált, ahogy az Úr parancsolta neki: én lelket adok belétek és életre fogtok kelni! És ahogy kimondta a szavakat, elkezdett megtörténni, amit kimondott.
Botor kérdésnek tűnhet, de érdemes eljátszani vele mégis: mi lett volna, ha Ezékiel azt feleli az Úrnak: Nézd, Uram! Ha élve akartad őket látni, miért hagytad, hogy az engedetlenségük a vesztüket okozza? Én intettem őket naponként, figyelmeztettem őket. Látod, mindhiába! Ne akarj most belőlem bolondot csinálni, hogy egy csonthalomnak prófétáljak életet! Amúgy pedig, ha életre akarod őket kelteni, úgyis megteszed. Rajta! Bánom is én!
Ha Isten Lelke lakik benned, te mit mondasz a csontoknak? Mit mondasz a reménytelenséget látva? A hitehagyást látva? Az érdektelenséget és a fásultságot látva? Az engedetlenséget és az öntörvényűséget látva? Az anyagiasságot és az önzést látva? – Semmit? Vagy ítéletet?
Jézus a házasságtörésen kapott nőnek azt mondta: menj el és többé ne vétkezzél. És az Ő szavai nem üres szavak! Ha azt mondja, hogy többé ne vétkezzél, az felér egy ígérettel: erőt adok hozzá, hogy többé ne vétkezzél!
Egyszer egy hitetlen fiatal férfi elment egy evangelizációra néhány tehetősebb ismerősével, mert azt remélte, hogy így majd anyagi és kapcsolati előnyökhöz jut. Hogy megmutassa, milyen komolyan gondolja az ottlétet, még személyes imádságot is kért az egyik önkéntestől. Az önkéntes pedig, ahogy Isten a szavakat a szájába adta, úgy imádkozott érte, végül úgy jelentette ki számára, hogy Isten előtt ő mennyire kedves, milyen nagy tervei vannak vele, milyen komoly megbízatást akar neki adni. És Isten szavai elérték, megragadták a szívét és felépítettek benne egy új életet.
Ha Isten Lelke lakik bennünk, akkor nekünk is megvan a felelősségünk, hogy kijelentsük azt, amit Ő ránk bízott. Hogy azt jelentsük ki és ne mást. Ne a szívünk keserűségét, csalódottságát, szomorúságát, ne az ezekből fakadó irigységet, ítélkezést, hanem a szeretetnek, a bátorításnak, a biztatásnak, a vigasztalásnak a szavait, amivel építjük egymást, amivel építjük az Ő Országát.
Ha Isten Lelke lakik bennünk, akkor Ezékiellel együtt nekünk is ki kell mondanunk ebben a végóráit élő világban, a csontok völgyében, amit Isten kijelentett az Ő népéről:
„Ti száraz csontok, halljátok az ÚR igéjét! Így szól az én Uram, az ÚR ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR. (4-6.) A négy égtáj felől jöjj elő, ó Lélek, és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy életre keljenek! (9.) Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem, és beviszlek benneteket Izráel földjére. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR, amikor felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem! Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken. Akkor megtudjátok, hogy én, az ÚR, meg is teszem, amit megmondtam – így szól az ÚR.” (12-14.)
Az Isten nélküli élet maga a sír. Oda tart. De az Isten Lelkétől megelevenített élet örökkévaló. Amiről Ezékiel prófétált, az mára mind elvégeztetett. Jézus által nyitva van mindenki előtt a menny kapuja, mindenki személyre szóló meghívót kapott a Bárány menyegzőjére. Isten Lelke által itt van velünk, bennünk. Cselekszik és kijelenti magát általunk. Mi az Ő népe vagyunk és Ő a mi Királyunk és a mi földünk az Ő Országa! Minden beteljesedett!
A magát keresztyénként megélő ember sokszor elveszíti fel-felébredő lelkesedését, mert tehetetlennek éli meg magát, nem tudja, hogyan tehetne bármit is Isten Királyságának földi építéséért. Mert nem veszi komolyan az Isten Lelkét hordozó szavak erejét: az imádság szavainak, a bátorítás szavainak, a vigasztalás szavainak és az áldás szavainak erejét. Ehelyett majdnem pont úgy beszél, mintha nem is volna keresztyén.
Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, hogy mit kellene tennie ahhoz, hogy Isten adja neki a Szentlelket. Emlékszem, Pünkösd volt akkor is. Látszott rajta a kétségbeesés. Annyira szeretné, ha megkaphatná, de úgy érzi, hogy még nem kapta meg. Mit tegyen? – Kérted már? – kérdeztem tőle. – Odaálltál már Isten elé imádságban és mondtad neki, hogy Atyám, Jézusért kérlek, áraszd ki rám is a Te Lelkedet? Ha esetleg még nem, hát itt az ideje. – Ennyi? – kérdezte meglepetten. Ennyi, – válaszoltam. – Nincs abrakadabra, nincs hókuszpókusz, nem kellek hozzá én se, más se, csak Isten és te. Ja, és ígéretünk van rá, hogy aki kéri, mind megkapja. Nincs olyan, hogy nem. Szóval, csak bátran!
