Mayerné Pátkai Tünde magyartanárral, a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának igazgatóhelyettesével, a Pápai Református Teológiai Akadémia címzetes főiskolai docensével, a Dunántúli Nőszövetség elnökével, egykori teológushallgató társammal beszélgettem a Református Egyházi Napok Dunántúl fesztivál pódiumszínpadán. Szakmai munkáját és az elvállalt szolgálatokat teljes szívvel és odaadással végzi. Szeretettel ajánlom az olvasó figyelmébe gondolatait, amiken átérződik, hogy élni jó.
Tünde, te voltál az a lány, aki a Pápai Kollégium adászteveli száműzetésből való hazaszabadulásának 200. évfordulóján verset szavalt az adászteveli református templomban. Adásztevel fogadta be a dunántúli egyházkerület pápai iskoláját az ellenreformáció idején, és te ott nőttél fel, a mai napig ott laksz. A Kollégium és a református oktatásügy szeretete hogyan plántáltatott beléd és nyert teret az életedben?
Református gyökerű családban nőttem fel egy olyan településen, ahol minden a reformátusságról szólt, hiszen többségében reformátusok lakták a községünket. Ma már ez nem jellemző. A szüleim, a nagyszüleim, a dédszüleim hithű reformátusok voltak. Érettségiző diákként megélhettem azt, hogy a Pápai Kollégium hazaszabadulásának az ünnepére készültünk Nagytiszteletű Nagy Lajos lelkipásztor úr szervezésében. Természtesen ennek az alkalomnak volt pápai alkalma is. Én igen, akkor szavaltam az ünnepségen Bódás János „Csillagfiak” című versét, ami a Pápai Kollégium ikonikus versének számít.
Megdöbbentő volt számomra, amikor raktuk ki az ülésrendre a neveket, és olvastam sorban: Csoóri Sándor, akiről a középiskolában már tanultam, vagy Rab Zsuzsa, akivel író-olvasó találkozón volt lehetőségem találkozni, és további több nagytekintélyű ember nevét, akik Amerikából, Ausztráliából jöttek haza az emlékünnepélyre. Akkor érintett meg igazán, hogy a Pápai Református Kollégiumban milyen óriási összetartó erő van, amiről persze én otthon is hallottam. Különös, hogy egy ilyen kicsi település, mint Adásztevel a dunántúli reformátusok szempontjából mennyire jelentős hely, hiszen az ellenreformáció idején a Pápai Kollégium 33 évig itt működhetett egy eperfa árnyékában. Innen származik a Pápai Kollégium szimbóluma, az eperfa is.
Istennek a csodálatos munkája volt, hogy az ő kegyelméből 1993-ban bekerülhettem a Refi tantestületébe. 1991-ben a Refi újra indulásakor már ott voltam az első tanévnyitón. Édesapám gondnokként tevőlegesen nagyon sok mindenben részt vett az újra indításért Nagy Lajos tiszteletes úrral, és nagy lelkesedéssel követtük az Kollégium feltámadásának folyamatát. 1991-ben várandós kismama voltam második gyermekünkkel, így még nem lehettem az újrainduló gimnázium tanára, de szent vággyal figyeltem az első esküt tevő tantestületre, és mondtam, magamban: „Hej, ha én is, én is köztetek mehetnék…” (Szerkesztői megjegyzés: Arany János „Toldi” Első ének hatodik strófa) Ez ’93-ban megadatott.
Kívánom, hogy kitartson ez a szerelem egész életedben! A magyar felsőoktatás széles palettáját jártad végig. Mi vitt, mi hajtott folyamatosan előre a tanulmányaid során?
Érdekes, mindig azt éreztem eddigi életem során, hogy Isten kinyit előttem olyan ajtókat, melyekről nem mertem elgondolni, hogy én azokon valaha is beléphetek. A győri tanítóképző elvégzése után abban az általános iskolában kezdtem tanítani, ahol magam is tanultam, és nagyon boldog tanító néni voltam, mert egykori tanáraimmal dolgozhattam együtt, akikre felnéztem. Amíg az első gyermekemmel GYES-en voltam, elvégeztem a szombathelyi tanárképző főiskola magyar kiegészítő szakát. 1992-ben a férjemnek volt egy súlyos autóbalesete, melyben Isten kegyelmesen megtartotta őt, de hosszú időre kiesett a munkából. Ezért szerettem volna mielőbb visszamenni tanítani a két kicsi gyerekünk és az építkezésünk anyagi terhe miatt, de az ugodi iskolába nem akkor vettek vissza. Azt mondta az igazgató, hogy ki kell várjam GYES-en a három évet, és különben is, majd Adásztevelen leszek tagiskolavezető. Talán másnak vonzó, szép karrier lehetett, de én erre soha nem vágytam. Ehelyett megkerestem Bujáky Miklós bácsit, a Refi újra alapítóját – aki nekem a Türr István Gimnáziumban matematika és fizika tanárom volt -, hogy annak ellenére, hogy nincs középiskolai tanár végzettségem, van-e valamilyen álláslehetőség a számomra. Ő nagy örömmel és szeretettel fogadott. Így lettem nevelőtanár az internátusban és óraadó magyartanár a gimnáziumban. A lelkesedése, lendülete, hihetetlen munkabírása tovább erősítette bennem is a Refi iránti elköteleződést. Olyan nagyszerű kollégák közé kerülhettem, mint Czapáry Endréné Éva néni, Dr. Korsós Bálint, Dr. Schweighoffer Ernőné Gizi néni, akikkel együtt dolgozni óriási megtiszteltetés volt. Nagyon sokat tanultam tőlük. A gimnáziumi tanításhoz pedig egyetemi diplomát kellett szerezni, ezért a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarán elvégeztem a magyar szakot. Nagyon érdekes három év volt ez is, mert időnként azokkal a lányokkal ültem egy egyetemi előadáson, akiket korábban a lánykollégiumban neveltem. És az is különös, hogy az Egyetem tulajdonképpen akkoriban indult, és én az első induló évfolyammal kaptam diplomát. Isten nagy kegyelme, hogy mindig volt mögöttem egy biztos hátország, akikre maximálisan számíthattam. A családom támogatása és segítő kollégák nélkül nem lehetett volna megtenni ezt az utat. Az újra indulás évei, amit hőskorszaknak is szoktunk nevezni, nemcsak tanítást jelentettek, hanem fizikai munkát is. Ha kellett, festettünk, ágyakat csavaroztunk, takarítottunk. Emlékszem, hogy az első napon, amikor munkába álltam, Miklós bácsi elküldött az internátusba, hogy a takarító nők megmondják majd, mi az első dolgom. Konkrétan kormos cserépkályha darabokat pakoltunk le a tanári szoba melletti kis szobából. Aztán látva a sok nehézséget, jött velem a családom, a férjem, a kisfiam, az édesapám, az édesanyám, mindenki be volt osztva valamilyen feladatra. Mondhatom, hogy a Refi nálunk egy önkéntes családi vállalkozássá nőtte ki magát, mert természetessé vált, hogy mindenki segít, odateszi magát. Hangsúlyozom, hogy az Isten ügyének teszi oda magát, hiszen ezt tanultuk meg a gyülekezetben, ezt tanultuk meg a családban. És az építkezés mellett a gyülekezetekkel történő kapcsolatépítés, a pápai oktatási rendszerbe és református oktatási rendszerbe történő integrálódás is sok kihívással, ezzel együtt sok munkával járt. Isten áldását sokszor megtapasztaltuk, ezért is emlegetjük a hőskorszakot szeretettel, nosztalgiával, hálával.
A tanári pályához kapcsolódó diplomák után, 1998-ban beiratkoztál a Pápai Református Teológiai Akadémiára.
Valójában már az érettségi idején megvolt bennem a vágy, hogy teológiára jelentkezzek, de Isten másként tervezte. Nyilván megvoltak akkor ennek a konkrét okai: édesapám akkor már rokkant nyugdíjas volt, a bátyám teológushallgató, és két teológust Budapesten taníttatni akkoriban nem volt egyszerű dolog. Ezért választottam a pedagóguspályát, ami akkoriban viszonylag jól kiszámítható életpályának számított. Érettségi után tehát nem jelentkeztem teológiára, ám amikor Pápán újra elindulhatott az akadémia, éreztem Isten elhívását, hogy nekem oda jelentkeznem kell. Az elhívást még az is megerősítette, hogy úgy gondoltam, a Pápai Református Kollégium tanáraként a hitemet teológiai tudással is meg kell támogatnom ahhoz, hogy a tanítványaimat oktatni, nevelni tudjam. Nagy lehetőségnek tűnt, a meghirdetett hároméves képzés diplomásoknak. Erre jelentkeztem, de aztán kiderült, hogy nem három év lesz, mert nincs még akkreditálva az akadémia, és holt nyelveket is kell tanulni. Negyedévtől pedig még legációba is kellett mennem, ami nagyon sok örömöt adott nekem. És ez is egy újabb hőskorszak volt, hiszen végig éltük a teológia kiépülését, bővülését. Nagy ajándék volt, hogy az első két évben a gimnázium épületében működött a teológia, és így be tudtam járni az előadásokra. Az első két évben a teológák a Petőfi utcai leánykollégiumban, az én szárnyaim alatt nevelkedtek. Aztán az is csoda volt, ahogy a Nátus romos épülete megújult, és ennek is a szemtanúja lehettem. A munkám és családom mellett én nem természetesen voltam mindig a teológusok között, de sok kedves közös élményünk van az első évfolyamok hallgatóival, a professzorainkkal. Végül is az ötödév végén a lelkészszakosokkal együtt kaptam meg a diplomámat, amibe az van beírva, hogy református teológus – hitoktató. Páratlan, mert ilyen azóta sincs senki másnak. (nevet) Örülök annak, hogy azt a sok tudást, amit ott megszereztem, tudom kamatoztatni a gimnáziumban.
Amikor a teológiát befejeztem, Dr. Kálmán Attila igazgató úr mondta, hogy iskolavezetésben szolgálóknak el kell végezniük a közoktatásvezetői képzést. Ám legyen! Emlékszem, hogy Czapáry Éva néni poénkodott, hogy még a végén a műszaki egyetemre is beiratkozol. Hát, ez a képzés pont a műszaki egyetem kihelyezett képzése volt, így a diplomámat tényleg ott vehettem át. A hatodik diplomámat a Semmelweis Egyetemen 2011-ben szereztem mentálhigiénés-lelkigondozói szakon, ami azért volt csodálatos, mert lekerekítette bennem mindazt, amit korábban tanultam pedagógiáról, gyermekről, tudományról, oktatásról, vezetésről, Istenről. Végül pedig az emberről, saját magamról is tanultam. Úgy gondolom, ez tette teljessé a tanulmányaimat. Meggyőződésem, hogy nemcsak a jó pap, hanem az ember is holtáig tanul. Erre ösztönzöm a diákjaimat, kollégáimat, családtagjaimat. Mert minél többször kilépünk a saját, kicsit szűkre szabott világunkból, annál többet tudunk bevinni a jóból. Ezért is szeretek szakértőként megnézni egy-egy iskolát, vagy elnökként részt venni érettségin, mert látom, hogyan működnek másutt a dolgok, és a tapasztalatokat a saját iskolámban alkalmam van hasznosítani.
Nap-nap után a kamasz ifjúság között lehetsz. Milyennek látod őket, és hogyan tudod átadni nekik a keresztyén élet örömét?
Nagy ajándék, hogy középiskolában taníthatok, mert naponta kihívás, ami fitten tart szellemileg és mentálisan egyaránt. Nem lehet lemaradni és nem lehet kimaradni. Nem szabad a fiataljaink útkeresésére elítélően legyinteni. Kálmán Attilát idézve: be kell menni az ő utcájukba, és velük együtt kell haladni. Meggyőződésem, hogy partneri viszonyban meg kell mutatni az örömöket és a szomorúságokat, mert azok az élet velejárói. Aki ismer engem, az tudja, hogy én a rózsaszín virágszálon is könnyekig meg tudok hatódni, mert nagyon érzékeny lelkű vagyok. Szabad ezt is megmutatni a fiataloknak. Ma a világ azt közvetíti, hogy ne mutasd meg az érzéseidet, mert csak az erős ember érvényesülhet. Nem igaz! A gyengeségeink, a könnyeink, az érzéseink is Isten ajándékai. Azt gondolom, hogy akkor tudjuk a fiatalokat hitelesen az örömre hangolni, ha az életnek mind a két oldalát megmutatjuk számukra. Az én pedagógiai elveim szerint a hála az egyik legnagyobb örömforrás, a szeretet pedig a legjobb befektetés.
Rab Zsuzsa költő, műfordító irodalmi hagyatékának rendezője vagy, folyamatosan szerkeszted a Pápai Kollégium évkönyveit, Dr. Márkus Mihály püspök úrral együtt készítettetek Pécselyi Király Imréről egy kötetet. Ezek szerint az irodalom számodra nemcsak munka, hanem szívbéli hobbi is. Milyen áldások származtak ezekből a szolgálataidból?
Irodalom órán gyakran mondom a tanítványaimnak, hogy valójában nem az a fontos, hogy az irodalom érettségi tantárgy, hanem az, hogy élni tanít; és ezt vegyék észre, hogy szól róluk, hogy segít értelmes életet élni. Rab Zsuzsával való találkozásomról már említettem, hogy középiskolás koromra tehető. A Károli Gáspár Református Egyetemen pedig róla készítettem a diplomamunkámat. A „Tövisek közt sajlódott gyenge liliom” című versét az adászteveli száműzetés évfordulója ihlette. Ez egy közös pont volt mindkettőnknek. Élete utolsó hónapjaiban sokszor jártam Zsuzsa néninél. Akkor ő már nagyon beteg volt, kerekesszékbe kényszerült, gyakorlatilag alig tudott írni, mégis telve volt életörömmel. Álmai, tervei voltak a Pápai Kollégiummal kapcsolatban. A szakdolgozatom utolsó sorait írtam, amikor a férjem hívott telefonon, hogy az autóban ülve, a rádióban hallotta, hogy Rab Zsuzsa meghalt az éden egy szeletjétől – a bal oldali lebénulástól a nyelési reflexek már nem jól működtek, és sajnos megfulladt egy narancsszelettől. Még ebben is azt üzente, hogy élni jó. Hálával és szeretettel gondolok rá, és küldetésemnek tartom, hogy a Refiben az ő örökségét továbbadjam a diákoknak. Fehér márvány sírhelyét mi, a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma néhány éve felújítottuk a Farkasréti temetőben, ahol a szülei fölé lett temetve, és egy nagyon szép Horatius-i gondolat van a síron: Non omnis moriar, azaz nem mindenestül halok meg. A Pápai Kollégium nagyjai nem mindenestül halnak meg. Bennünk, általunk élnek tovább. Szóval az irodalommal való szerelmem nyilvánvalóan összekapcsolódik a tanári hivatásommal, hitvallásommal.
Nagyon sok olyan impulzus van az én életemben is, ami az irodalomhoz köthető, és ezt szeretném a tanítványaimnak átadni. Érezzék meg, mennyire fontos egy-egy személyes találkozás. A Refiben szeretnénk minél több találkozási lehetőséggel megkínálni a tanítványainkat. Ezért hívunk meg alkotó művészeket, közéleti szereplőket, öregdiákokat, hiteles személyeket, akiknek az életútja, tevékenysége például szolgálhat a fiataloknak.
Ha már említetted a szerkesztői munkáimat, hadd mondjam el, hogy fontos küldetésemnek tartom megörökíteni az utókornak azt, ami történik két-három év alatt a református gimnáziumban. Legutolsó évkönyvünket Köntös László igazgató úr, korábbi főjegyzőnk a bevezetőjében úgy ajánlotta, hogy az évkönyv valójában senkit nem érdekel, de mi lenne velünk ezek nélkül. Ezek a könyvek nagyon fontos dokumentumok a jövő számára. Én így tekintek rájuk, és ebből a szempontból nézek a szerkesztői munkámra.
Óriási megtiszteltetés volt, amikor Márkus püspök úr felkért arra, hogy a Pécselyi Király Imre hagyatékot közösen dolgozzuk föl. Adásztevelről egy helytörténeti monográfia szerkesztését készítettem. Ennek köszönhetően is megélhetem azt, hogy valóban összekötő kapocs vagyok a múlt és a jelen között.
Adásztevel és Pápa közötti eleven kapocs vagy, mert, ahogy elmondtad, amott laksz, de emitt jársz gyülekezetbe. Elárulod, hogy miért van így?
Amikor 1993-ban bekerültem a Pápai Kollégiumba, ún. ciklusrendben tanítottunk. Szombatonként is volt tanítás, és 5 héten keresztül nem mentek haza a kollégisták hétvégére, viszont a hatodik hét végig szabad volt. Vasárnaponként a lánykollégiumból a tanítványammal pápai vasárnap istentiszteletre jártam. Később a családom velem tartott. Kislány koromban az adászteveli lelkész Hargita Pali bácsi volt, aki a 70-es évek végén a pápai gyülekezet élére került. Nagy szeretettel fogadta a családunkat, és hamarosan barátokat és lelki társakat kaptunk a gyülekezetben. Az elmúlt három évtized alatt lelki otthonunk lett a pápai gyülekezet, amiért nagyon hálás vagyok Márkus Mihály esperes úrnak, kedves lelkipásztorunknak, aki mellett aztán a férjem 18 évig presbiterként szolgált.
Egy kicsit elidőzve még Pápán, hadd kérdezzem meg, hogy néha még álmodsz vissza és eszedbe jut a régi lánykollégium?
Ha úgy tetszik, én minden nap az ókollégiumban is vagyok, mert Kiss László kollégám képei díszítik az irodánk falát, amiket még a húszéves jubileumra készített. De igazából volt időm elengedni a lánykollégiumot 2002-től. Ahogy már mondtam, a hőskorszak nagyon erőteljes, élményekben gazdag, közösségépítő időszak volt. Lassan minden kolléganőm nyugdíjba megy, akivel ott együtt dolgoztam. Ha találkozom velük, nosztalgiával emlegetjük a régi időket. És igen, néha fölidézem, hogy azt a függönyt én vettem, azt én terveztem oda, ezt a kollégiumi részt együtt terveztük meg, ezt a hagyományt én vezettem be… Két kollégiumi rész építésében volt részem. A Petőfi utcai szárny felújítása akkor fejeződött be, amikor kezdtem a munkát a Refiben, a Szent László utca szárny ’98-ban épült, illetve az ókollégium földszinti részének felújítása, az udvar parkosítása az én vezetői időmre tehető. Megvannak az emlékeimben az első impulzusok a romos állapotról, a fülemben hallom a diákotthon éjszakai neszeit. Fel tudom idézni az első időkből a lánykacajokat a II/6-os szobából, vagy az I/8-as szobából a döglött kismacska esetét (nevet), a fűszoknyát, amit a lányok a szecskaavatóra készítettek, és sokáig díszítette a szobájuk falát, lánytitkok és bizalmas beszélgetések a szívembe zárva. Amikor tavaly átadták az új diákotthont, és kiírhattuk magunkból a kollégiumi élményeket, teljesen el tudtam engedni. Ma már nosztalgiával megyek el a régi internátus előtt, ha arra járok, és tűnődöm, hogy vajon mi lesz ebből.
Dunántúli református lokálpatriotizmussal megáldva, soha nem vágytál máshova?
Hívtak, de nem mentem el. A Pécsi Református Kollégium élére kaptam meghívást dr. Hoppál Pétertől, az igazgatótanács elnökétől. Főigazgató lehettem volna ott, ahol gimnázium, általános iskola, óvoda és fília is van. Amikor személyes találkozóra mentem a tagintézmény vezetőkkel, tényleg azt éreztem, hogy szeretettel fogadnának. Péter úgy mutatott be engem, hogy az ő áldott emlékű nagyapja nevelte belém a református kollégiumok szeretetét. Ekkor nyilalt belém a felismerés, hogy Nagy Lajos nagytiszteletű úr engem a Pápai Kollégium szeretetére nevelt, nem a pécsire. Ott tudatosult bennem, hogy nekem tényleg minden körülmények között Pápán a helyem. Azt gondolom, hogy ez a hűség próbája volt a számomra, és engem a jó Isten ide teremtett. A pápai gimnáziumról még annyit, hogy abban az áldásos helyzetben vagyunk, hogy felívelő korszakát éli az intézmény. Felújítások, építkezések után egy nagyon összetartó tantestülettel, melyben tizenkét olyan pedagógus van, akiket mi neveltünk. Tehát a tantestület közel egyharmadát régi refisek alkotják. Az igazgató úr 1993-ban kezdte a Refit, magyartanára voltam, az igazgatóhelyettes kolléganőm a 2010-es első művészetis osztályban volt a tanítványom, és én boldogan mesélem el, hogy azáltal, hogy velük együtt dolgozhatok, látom a munkám gyümölcsét. Erre nagyon büszke vagyok, erőforrás a mindennapokban. Ezért is jó élni!
Ha csak felvázolom, mennyi mindent csinálsz pedagógusként, igazgatóhelyettesként, ami mellett nem mellesleg feleség, édesanya, nagymama is vagy, ehhez ráadásul egy csodálatos ajándékot, a Dunántúli Nőszövetség elnöki tisztét is megkaptad az Úrtól. Hogy van mindehhez erőd, lendületed, bizodalmad?
Elsősorban felülről. De valójában felülről és minden oldalról. Mert nem egyedül munkálkodom az Úr Jézus Krisztusban, hanem közösen vagyunk szolgálatban. A férjem, az édesanyám, a gyermekeim, kollégáim, testvérek a gyülekezetből, és ez megsokszorozza az ember erejét. Csapatban szeretek dolgozni, Isten közösségre teremtette az embert, és biztos vagyok benne, hogy közösen bölcsebbek vagyunk, mint az egyes ember önmagában. Tudjuk egymást segíteni, támogatni, és sokszor megtapasztalhatjuk, hogy élni jó. Még a nehézségekben is jó élni, mert egymás kezét megfogva könnyebb túljutni a gondokon. Különösen megtisztelő, ugyanakkor különösen nehéz feladat volt elvállalni a Dunántúli Nőszövetség elnöki tisztét olyan ikonikus, nagy elődök után, mint főtiszteletű Dr. Márkus Mihályné Ildikó asszony és P. Tóthné Szakács Zita nagytiszteletű asszony. És sorolhatnám még azokat a személyeket, akik a gyülekezeti nőszövetségek helyi elnökei voltak.
Hét évvel ezelőtt már szeretett volna P. Tóthné Szakács Zita bevonni a kerületi vezetésbe, de akkor azonnal nemet mondtam, mint ahogy öt évvel ezelőtt is, és most valahogy azt éreztem, hogy már nem lehet nemet mondani. Talán most még van elég erőm, és ad Isten annyit, amennyi az én szerény képességeimhez kell ehhez a szolgálathoz. És azt is látni kell, hogy idősebbeket bizonyos feladatok alól már mentesíteni kell, mert koruk okán az ő lendületük már fogy. Nagy dilemma volt számomra, mert az alkalmatlanságom teljesen bizonyos, erőm is csak felülről adatik, és kérdés volt számomra, hogy mit szól a családom, és mit szól az iskola. Mindkettőtől támogatást kaptam, hogy belépjek azon az ajtón, amit Isten kinyitott előttem. A februári választáskor a nőszövetségek küldöttei egyhangúlag megválasztottak. Február óta, hogy ebbe az új szolgálati körbe is beléptem – mert ez nem titulus, nem pozíció, hanem újabb szolgálati terület -, nagyon sok kedves nőszövetséggel találkoztam, ahova sikerült már eljutni Pálfi Zsuzsanna elnökhelyettes asszonnyal és Lakó Julianna titkárral – aki egyúttal az országos titkár is. Hamar kiderült, hogy nagyon jól kiegészítjük egymást személyiségünket és ötleteinket tekintve is.
Mindegyik gyülekezeti nőszövetség más és más, mert ahány gyülekezet, annyiféle lelkiség és annyiféle csoportdinamika. A jó gyakorlatokat szeretnénk átvenni és közvetíteni a gyülekezeti nőszövetségektől. Természetesen nagyon fontos, hogy Isten igéje álljon a középpontban, hogy egymás ereje és hite által növekedhessünk. A konferenciák megszervezésével az a célunk, hogy a mai kor kihívásaira keressünk válaszokat Isten igéjéből, és minél több asszony testvérrel tudjuk megélni, hogy Istenhez tartozó közösségben jó élni.
Élni jó, sőt, nőként is jó élni. Miben látod ennek a kijelentésnek az erejét?
A Dunántúli Református Lap legújabb számában Steinbach József püspök úr szívemhez szólóan ír a nőkről. Ebben benne van a nőszövetség, a nőiségünk, a női szépség, mint ajándék bibliai megalapozása is. Az Isten által nekünk adatott ajándékot szeretnénk megérteni és megélni a nőszövetség tagjaival is. Az idősekkel, akik odatették az életüket Isten oltárára szolgálatukban, és megéreztetni a fiatalokkal is, hogy református nőnek lenni jó. Nemcsak élni jó, hanem református, szolgáló nőnek lenni jó, mert Isten különleges ajándéka. (Taps a hallgatóságtól.) A középiskolásokat nagyon érdekli a nemiség és a nemi identitás kérdése, ez nem véletlen, hiszen mostanában különöse benne van mainstreamben. A Biblia első lapjai eligazítanak bennünket. Isten férfivá és nővé teremtett bennünket, és lesznek ketten egy testté. Teremtettségünk méltósága, szépsége kézzel fogható a számunkra. Mi nők máshogy vagyunk megalkotva, mint a férfiak. Szépségre, örömre, gyönyörűségre. Miközben egyikünk sem fölérendelt, egymás mellé rendeltek vagyunk. Szoktam mondani a gyerekeknek hittanórán, hogy a keresztyén házasság az Istennek az Édenből itt hagyott egy szeletje számunkra. Ezt az örömöt szabad megélni, akár abban, hogy a nők szebbek tudnak lenni, csinosak tudnak lenni, illatosak tudnak lenni, finom lelkűek tudnak lenni, hogy gondoskodnak a férjeikről, az otthonaiba visszavarázsolják az elveszett édent.
A férjedet „Isten lábaként” szoktuk emlegetni teológus éveink alatt Vladár Gábor rektor úr nyomán, aki azt mondta neked, hogy ezzel az emberrel megfogtad az Isten lábát. Hogyan kaptad őt az életedbe?
Egy osztályba jártunk az ugodi általános iskola felső tagozatán, kamaszként természetesen sokféle averzióval egymás iránt. Bár nem keresztyén családban nevelkedett, Isten formálta, alakította. Kezdettől fogva elfogadta a mi családi értékrendünket, a templomos életet, de Isten a személyes megtérést is megadta neki. Nemcsak hogy jó férj, hanem nagyszerű apa, ezért is nagy hála van a szívemben.
Egy tanár, aki olyan sokat vizsgázott már, mint te, nem ijed meg egy röpdolgozattól. Benne lennél egy villámkérdés játékban, hogy még jobban megismerhessünk téged?
Persze.
Vers vagy novella? Vers.
Dániel oroszlánjai vagy Illés hollói? Illés hollói.
Felvételiztetés vagy érettségiztetés? Érettségiztetés.
Csipke vagy bársony? Csipke.
Bogyó vagy Babóca? Babóca.
Festészet vagy szobrászat? Festészet.
Tölgyfa vagy eperfa? Eperfa.
Bethesda vagy Betfagé? Bethesda.
Főzés vagy vasalás? Vasalás.
Rend vagy trend? Rend.
Köszönöm a beszélgetést, annak múltidéző és jövőbe tekintő vonatkozását is, és kívánom, hogy Isten áldja meg családi életeteket, a Refiben és Refiért végzett munkádat, a nőszövetségi szolgálatodat! Ne könnyű álmot, hanem vezetett utat adjon neked továbbra is az Úr!
