Pár éve egy dolgozat témája volt két nagyon kemény kérdés, ami sok fejtörést okozott. 1. Mi az, amit leginkább szeretnél? 2. Mi akadályoz meg abban, hogy azt tedd, amit leginkább szeretnél? Egészen őszintén végig gondolva ezeket a kérdéseket, vajon hányan mondhatják, hogy pont azt szeretnék, ami most van és pontosan úgy, ahogy most van. Emellett a férfi vagy nő mellett ébredni reggelente, ezt a munkát végezni nap mint nap, ennek a gyereknek fésülni a kócos haját és ebben a házban, hazában érezni otthon magukat.
Fel is háborodhatnánk, hogy mennyire manipulatív kérdések ezek, mert már eleve feltételezik, hogy valami nincs rendben. Természetes, hogy mindenkinek van valami olyan az életében, amiből szívesen kiszállna, csak nem tud. Az élet nem fenékig tejfel. Lehet jobb munkahelyre vágyakozni, de szakképesítés nélkül csak ábránd marad, ahogy nem olyan könnyű kiugrani egy házasságból sem, esetleg országot váltani, ha hirtelen túl szoros lett az élettér. Mindennek megvan a maga következménye, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, bármennyire is azt diktálja a korszellem, hogy bármit megtehetünk, csak nagyon kell akarni. Ez így nem igaz.
A házunk melletti bokorban fészkelő verebek megtehetnék, hogy messze repülnek innen, mégis újra és újra itt kucorodnak össze a nap végén. Nem kellene drága üzemanyagra költeniük, útlevelet sem kérne tőlük senki, vannak ráadásul olyan országok, ahol nem lennének kitéve nagy hóviharoknak, fagyos hajnaloknak, mégis maradnak. Pedig még csak azon sem kell aggódniuk, hogy nem lesz munkájuk, szállásuk, esetleg nem lesz mit egyenek. Akkor is maradni akarnak. Valahol mélyen beléjük van kódolva a stabilitás vágya, de emellett még egy elengedhetetlen tényező, a megküzdés képessége is.
Valójában a fenti kérdések nem arra buzdítanak, hogy meneküljünk, lépjünk ki egy olyan életből, amivel már nem vagyunk elégedettek, hanem a saját megküzdési stratégiánkra irányítják a figyelmünket. Hogy gondoljuk végig, mit tehetünk, hogy azzá a stabil élettérré váljon világunk, ahonnan jó reggelente elindulni és vágyakozva térünk vissza egy fáradt nap végén. Mert a madarakhoz hasonlóan, mi is maradunk.
Maradunk, mert reméljük a jobbat.
De mit is jelent a könnyebb vagy jobb élet? Elődeink rengeteget szenvedtek azért, hogy nekünk már ne legyen olyan nehéz, mint az övék volt. Viszont ma, amikor már nem mossuk kézzel a szennyes ruhánkat a patakban, amikor mosogatógép, robot porszívó, robot fűnyíró és még ki tudja mi, elvégzi helyettünk a házimunka nagy részét, érezzük a könnyebbséget? Úgy véljük, jobb életünk van, mint dédszüleinknek? Bárcsak azt mondhatnánk, hogy igen, de ez sem igaz. Panaszos, elégedetlen mindennapjaink nem erről árulkodnak. A munkánk nagy részét lehet, hogy átveszik a gépek, de nem tudnak egy olyan jövőképet biztosítani, amitől azt mondhatnánk, révbe értünk. Minden rendben van most már, mert itt vannak. Mind életemben, mind halálomban van olyan kapaszkodóm, ami a megküzdési stratégiám alapját képezik.
Amikor Jézus madarakról és a mező liliomairól beszél, nagyon jól tudja, hogy az ember mennyire kiszolgáltatottnak érzi magát. Mert az is. Olyanok vagyunk, mint a fűszál, amit bármelyik pillanatban megperzselhet a nap, vagy kitépnek, ha éppen úgy adódik. Egy földrengés egyik pillanatról a másikra kettétöri emberéletek ezreit. Valakinek rossz napja van és ámokfutásba kezd, vagy egyszerűen megérkezik a következő havi villanyszámla. Nincs mindig happy end. Van, hogy valami nem sikerül, esetleg minden tönkremegy. Fájdalmassá válik a lét. Olyan is van, hogy tehetetlenek vagyunk, kilátástalanok. Megéljük a teljes kétségbe esést és mélységes félelmet, hogy nincs kiút.
Jézus a kiúttalanságunkban a remény szavával érkezik hozzánk. „Nézzétek meg az ég madarait, a mező liliomait, ha Isten rájuk is gondot visel, mennyivel drágábbak vagytok ti, emberek Neki!” Amikor semmi sem marad, nem tudni hogyan tovább, annak reménysége mindig a miénk, hogy nem bírunk akkorát esni, hogy ne Isten megtartó kezébe zuhannánk. A pillanatnyi fájdalom és nehézség pontosan beilleszthető Isten üdvtervébe, akkor is, ha nem értjük vagy nem értünk vele egyet.
Amikor fájdalmasan, kiszolgáltatottan függünk nehézségeink keresztfáján, utolsó reményteli mondatként hangozhat a mi szánkból is: „Uram, kezedbe ajánlom lelkemet.” Mert ez a szabadulásunk útja. Innen indul a tovább.
