A dunántúli reformátusok egy héttel ezelőtti három napos fesztiválja, a REND (Református Egyházi Napok-Dunántúl) számomra azért is volt jelentős, mert nyilvános és demonstratív cáfolata volt annak a régtől fogva ismert és unos-untalan sulykolt beszédnek, amelyik egyfolytában a kereszténységet temeti. Van egy már-már bevett, magától értetődő igazságnak tekintett szemlélet, amely nem győzi hangsúlyozni, hogy a vallásos emberek, a templomba-járók száma megállíthatatlanul csökken. Úgyhogy amikor a kereszténység történelmi jelentőségéről, kulturális szerepéről, társadalmi hivatásáról esik szó a nyilvánosság különböző szintjein, akkor ez a látásmód mindig a vallásos emberek csökkenő számára hivatkozik. Ez lenne a fő érv arra nézve, hogy ma már a keresztény emberek közösségei csak elenyésző kisebbségek, társadalomformáló erejük csekély, s ezért inkább csak a magánszféra világában van a helyük.
Ez az érvelés azért sántít, mert rabul esik annak a sajnálatos fejleménynek, hogy napjainkban a mindent behálózó kommunikáció dönti el, mi a valóság: a valóság az, amit a tömegmédia annak közvetít. Ennek köszönhetően születik meg a valóságértelmezések aránytalan és eltorzult versenye, minek következtében egyes kulturális értékrendek, világnézeti közösségek úgy jelennek meg, mintha legalábbis egész társadalmakat képviselnének, holott valójában szubkultúrák, míg mások a jelentőségükhöz mérten úgy vannak tálalva, mintha csak valamiféle jelentéktelen szubkultúrák lennének.
Nos, az a helyzet, hogy a láthatóság privilégiumáért folytatott kommunikációs versenyben a kereszténység eléggé kedvezőtlen pozícióban van. Ez annak tulajdonítható, hogy a kereszténység az egész országot behálózó, helyi gyülekezetekben él, minek következtében ez a széttagoltság nem teszi lehetővé a templomba járó emberek egyidejű, egy helyre koncentrálódó demonstratív megjelenését. De képzeljük el, mi lenne, ha minden keresztény hívő, felekezettől függetlenül vasárnaponként egy helyre menne templomba? A Puskás Aréna a maga 67 ezres befogadóképességével kicsi lenne. Illő szerénységgel kérdezem: melyik az a társadalmi entitás, amelyik hetente ennyi embert meg tud mozgatni? Nem lenne az a médium, amelyik egy ilyen demonstratív esemény elől ki tudna térni. De miután a kereszténység lokalitásokban él, nem adódik össze, ezért nem igazán tartozik azon kiváltságos csoportok közé, amelyek mindig elérik a valóságot közvetítő kommunikáció ingerküszöbét.
Ez a körülmény aztán megerősítheti a kereszténység haldoklásáról szóló hamis beszédet. Aztán jön egy ilyen fesztivál, mint a REND, vagy az Eucharisztikus Világkongresszus vagy akár a Református Egység Napja, vagyis amikor a keresztény hívők a lokalitásukból kilépve a nyilvánosság előtt összeadódnak, s ez a meglepetés erejével hat vélhetően még azok számára is, akik már beálltak a kereszténység-sirató kórusba.
Számomra ez a REND is demonstratív szembenállás a kereszténységet a jelenből kiíró beszédmóddal, a kereszténység-siratás élő cáfolata, s egyúttal üzenet is mindazoknak, akik jelenünket és főleg jövőnket egy kereszténység utáni korszakként szeretnék meghatározni. Nem jött még a történelem vége, úgyhogy a kereszténység temetése nem aktuális.
