Vajon a tárgyaink szolgálnak minket, vagy mi váltunk a rabjaikká? Miközben a vasárnapi prédikációkban a lelki szabadságról hallunk, otthonaink polcai, szekrényeink roskadoznak a felesleges holmiktól, a kiolvasatlan könyvektől, a tárolók, a garázsok pedig tele vannak elfeledett eszközökkel, dolgokkal. Hol rontottuk el?
A gyűjtögetési ösztön szinte minden emberben benne van, hiszen eleve úgy neveltek bennünket a szüleink, hogy legyen előrelátásunk a holnapra. Példaként említeném az egyik közmondásunkat – „több nap van, mint kolbász” –, vagy József jól ismert történetét a Bibliából. Ő volt az, aki az éhínség eljövetele előtt isteni bölcsességgel és felelősséggel a közösség megmentését szolgálva felkészítette Egyiptom népét a bőség idején a jövőre raktárkészletek felhalmozásával. A nyár vége nálunk is, a befőzések időszaka (a bőség ideje az aszály ellenére is), ilyenkor kell felkészülni a téli (ínséges) hónapokra. Természetesen ebben a formában a felhalmozás még előrelátó, józan gondoskodásnak tekinthető.
De van olyan gyűjtögetés is, ami nem a spájz feltöltésére szolgál, hanem a szemnek szól, és a belső űrt, a megfoghatatlan vágyakat csillapítja vásárlással. Erre – a közvélekedés szerint – inkább a hölgyek fogékonyabbak, hajlamosak az elcsábulásra, mert akkor és ott megtetszik a kirakatban valami, vagy az adott ruha nagyon jól áll a próbababán, esetleg olyan hangulatban vannak, hogy most azonnal jutalmazni akarják magukat. Így kerül be a sokadik cipő és ruha a szekrénybe, hogy ott aztán türelmesen várja, hogy kimenjen a divatból, miközben reméli, hogy egyszer csak előre lép a sorban az utolsó helyről, ahova mindig jön egy-egy új szerzemény. De mielőtt magam ellen fordítanám hölgy olvasóimat, ne gondoljuk, hogy csupán a női nem van ezzel a tulajdonsággal „megáldva”, mert az urak is hasonlóan viselkednek. Egy nemzetközi tanulmány szerint a világon legyártott különféle szerszámok jelentős része garázsokban pihen érintetlenül. Felmerül a kérdés: miért vásárolják meg ezeket a felesleges dolgokat az emberek, amikor az erőforrásaikat jobb, hasznosabb, Istennek tetszőbb célokra is fordíthatnák? A fogyasztói társadalom diktálta vágyakra és érzelmi reakciókra nem igazán lehet pusztán racionális indokot találni – főleg addig, amíg az ember maga sem akarja felismerni a helyzetét, és azt, hogy a tárgyakban sokszor a hamis biztonságérzetet, a Mammon modern bálványait keresi.
Amikor építkeztem, nem messze tőlünk az egyik ingatlanon raklapokon állt sok B30-as tégla. Látszott, hogy ezek évek óta ugyanabban a pozícióban várják a kőműveskezeket. A felszínes szemlélődés után rögvest kiderült, hogy itt elmaradt az építkezés. Ezért megkérdeztem a tulajdonost, eladja-e nekem a téglát, mivel szükségem lenne rá, miközben ez neki már csak kerti akadályt jelent. Természetesen nemleges választ kaptam, mert „ő is építkezni fog tavasszal” – szólt a magyarázat. Bár a külső benyomás – rendezetlen külseje és borvirágos ormánya – ennek élesen ellentmondott, de a nem az nem, és nekem ez elég volt. Az évek teltek, és amikor néha arra vezetett az utam, láttam, hogy az a bizonyos tavasz még mindig nem köszöntött be, csak a raklapok süllyedtek bele a földbe és dőltek meg a súly alatt. Pár évre rá hallottam, hogy a gazda a szó szoros értelmében sírig hű maradt a vágyaihoz, és most már az új tulajdonos építkezik a téglákból. Tárgyakat eladni könnyen lehet, de vágyakat, ábrándokat bizony nagyon nehéz, mert ez tönkreteszi azt az ideát, amit az ember magában felépített.
Az igazi gyűjtögetési szenvedély kialakulása a vásárlásnál kezdődik. Nem ajánlom a saját módszeremet senkinek, mert ez gyakran próbára teszi a velem élők idegrendszerét, mivel szerintem én vagyok a világ egyik legrosszabb vásárlótípusa. Nem dőlök be a hihetetlen marketinges lózungoknak és a „csak most és direkt, csak önnek, mert milyen jól is járna a soha vissza nem térő alkalommal” című gyomrozásoknak. Hiszen tisztában vagyok vele, hogy a kereskedelem nem jótékonysági intézmény, itt bizony a profit az úr. Ezért én mindig és mindenhol számolok, összehasonlítom az árakat és a beltartalmi értéket, hogy meghatározzam a magam számára a valóságos piaci árat. De be kell látnom, hogy ez így egy kicsit bonyolult, és sokaknak túl időigényes is. Ezért van egy sokkal egyszerűbb módszerem is a felesleges vásárlások kiszűrésére. Ez pedig egy szimpla eldöntendő kérdés megválaszolása: Valóban szükségem van egy adott dologra/tárgyra, vagy csupán vágyom rá, hogy az enyém legyen? Ha ezt tárgyilagosan és objektíven mérlegeljük, sokkal jobban tudjuk kezelni a beszerzéseinket, és észrevesszük a határt a valódi szükséglet és a puszta vágy és telhetetlenség között.
Létezik olyan gyűjtögető is, aki mindent megőriz, felhalmoz, mert „jó lesz az még majd valamire”. De van olyan is, aki a rég kiszolgált tárgyait is képes újra és újra életre kelteni, mert nem tud semmit kidobni. A tárgyak pedig az évek múlásával egyre nagyobb számban rakódnak egymásra. Az egyházi emberekre például különösen jellemző, hogy a kiolvasásra váró – vagy gyakran inkább elfeledett – könyveket köbméterekben lehet mérni az otthonukban, amelyek többnyire csak a polcok statikus terhelését teszik próbára.
Érdemes az embernek időről időre szelektálni a dolgai között, és kidobnia azokat, amikre nincsen szüksége, még akkor is, ha fáj abban a pillanatban. Vegyünk elő a kukát vagy egy szemeteszsákot, amire a „jó lesz az még valamire” felirat kerüljön, és ebbe tegyük bele mindazokat a dolgokat, amiktől végre meg kellene szabadulnunk, mert évek óta hozzájuk sem értünk – tehát nem szükségesek, nem is hasznosak számunkra, magyarul felesleges holmik. Érdemes tanulni a Teremtőtől, hiszen a madarakat úgy teremtette, hogy nincsen poggyászuk, még kézi sem, ezért tudnak repülni a magasban. Mindenki maga dönti el, hogy a tárgyainak milyen képzeletbeli nevet ad, és hogyan kötődik hozzájuk. Csupán egyszerű használati tárgyaknak tekintjük őket, és szolgálják a gazdájukat, vagy fordítva: a tárgyak uralkodnak az ember felett, és gúzsba kötik a mindennapokat úgy, hogy azt a tulajdonosok észre sem veszik.
A döntés a mi kezünkben van. Maradhatunk a saját magunk által felhalmozott téglák és porfogó tárgyak rabjai, vagy választhatjuk a Krisztusban felkínált szabadságot. Ő nem arra hívott minket, hogy földi raktárakat menedzseljünk, hanem arra, hogy könnyű léptekkel járjunk az Élet útján. Kérjük a Teremtőt, adjon nekünk bölcsességet a felesleges elengedéséhez, és hitet ahhoz, hogy ne a tárgyakban, hanem egyedül az Ő kegyelmében keressük a biztonságunkat. A nyár vége kiválóan alkalmas arra, hogy kint a környezetünkben és bent a lelkünkben is rendet rakjunk.
