Már érezhetően rövidülnek a nappalok, az idei nyár gyilkos hőségének is lassan búcsút mondhatunk, tart még az aszály, ki tudja, lesz-e belőle igazi, teljes gyógyulás, de a nap sugarai már bizonyosan veszítettek az erejükből. Pár nap még és itt az ősz.
Jön a szeptember, újra kezdődik a tanítás az iskolákban, diákok, pedagógusok, lelkészek, hitoktatók már készülődünk. Fél szemünk már a hittankönyveken, az órabeosztásokon, létszámjelentéseken… és persze az idei egyházunk beli választásokon is már… de fél szemmel még visszanézünk a nyárra.
Forróság volt, munka is bőven, táboroztatások, keresztény fesztiválok, kánikulában temetések, nálunk sok keresztelő, koncertek vagyis zenés áhítatok, vendégek, itt a Balaton-parton nyáron nem uborkaszezon van, hanem felpörög a közösségi lét is…
A visszatekintésben ott van a belső kérdés is: volt-e igazán pihenés. Amikor nem vagy szolgálatban (noha az valójában lehetetlen), szóval amikor nem gondolsz drága kötelességként a vasárnapra, mikor nem veszed fel a telefont senkinek, még a temetkezésisnek sem. Amikor csak a családdal vagy, csak anyuka vagy, vagy csak apuka, csak feleség vagy férj, csak együtt kikapcsolódó szívbéli barát.
Kinek több, kinek kevesebb ilyen nap jut. Mondhatnánk, hogy ő tehet róla, a munkamániásnak is saját felelőssége, hogy szabadságra tudjon menni – ez nagykorúság és asszertivitási képesség kérdése is. De a valóság ennél azért bonyolultabb. Mert közbe, jöhet egy betegség, egy hagyatéki tárgyalás, egy derült égből válás, sok minden, amit előre nem tervez be az ember. Csak próbál reziliensen reagálni. Alkalmazkodik és túlél és teszi, amit kell.
És megtörténhet, hogy itt-ott pár nap is rengeteget tud jelenteni – ha azok olyan napok. Minősített idők. Azokból nagyon sokáig lehet élni. Ha néhány napot el tudott valaki tölteni egy „csendeshéten” – önmagával és Istennel igazi közösségben, vagy önfeledten, tényleg felszabadultan, önmagára és a másikra kinyílva kirándulni egy jót a szeretteivel.
Nekem ilyenből is jutott egy kicsi. Pár nap a gyermekeimmel és pár nap a szupervíziós csoportommal, különböző felekezetű pásztorokkal, akikkel idén már a 15 éves „szülinapunkat” ünnepeljük. Akikkel már félszavakból is értjük egymást. Hasonló terheket hordozunk és hasonló örömöket élünk meg a szolgálatban és a lelkészi létben. Akikkel palacsintát sütni és grillezni is olyan, mintha a testvéreiddel tennéd, de ugyanilyen mélységesen jó lelki testvérként együtt a mi Krisztusunkhoz odatérdelni.
Nem időben és nem kiadott pénzben mérhető az, hogy volt-e a nyárban olyan ajándéklét, ami miatt nem „nyaralásban kimerülten” vagy állandó készenlétben kifáradva, nem nyúzottan és feszülten, hanem békességes hálával tele lehet belépni a munkás őszbe. Nagyon kevés is lehet elég, és az elégnél nincsen több. De annak meg kell lennie. És körülmények ide vagy oda, nekünk magunknak kell felismerni, hogy mi lehet az valóban, és odaajándékozni önmagunknak. Meg elkérni-elfogadni fentről…
