-Szevasztok, ti vagytok a váltás?
-Nem, minket tizennégyünket erősítésnek küldtek ide.
-Hát az nem túl sok ennyi gödörre (lövészárok). Mi jó, ha két tucatnyian maradtunk, pedig majdnem egy századnyian voltunk az elején. Nem egy jó helyre küldtek benneteket. Két hónapja lövöldözünk innen az oroszokra, ők meg vissza ránk. Volt, hogy előre is mentünk valamennyit, de most inkább csak beássuk magunkat. Engem Stalnak (acél) hívnak, pontosabban ez a hívójelem. Civilben lakatos voltam a hajógyárban, aztán 2022-ben 4 falubelimmel együtt önkéntesként léptünk be a seregbe. Most én vagyok ennek a századnak a parancsnoka. Te ki vagy?
-Vukladacs (tanár) a hívójelem. Az én megnevezésem is a civil foglalkozásomra utal, ugyanis történelem szakos tanár voltam, de már két éve, hogy katona vagyok. Ez a maroknyi csapat az én századom.
-Nagyon furcsállom, hogy tanár létedre ide kerültél az első vonalba. Ide csak a magam félék vagy a megszállottak szoktak jönni.
-Igazad van, én is bolond vagyok, mert nem tudtam parancsolni a számnak. És mivel az igazságnál nagyobb bűn nem létezik, aki kimondja, az meg is kapja a magáét. Valahogy így, ezért kerültem ide.
-Te, tanár, én nagyon sokat gondolkoztam már erről a háborúról. Arról, hogy most miért és kiért is harcolunk tulajdonképpen. Láttam fiatal orosz katonákat meghalni, a vérük pont olyan vörös volt, mint az én bajtársaimé. A 4 falubeli srác közül már csak ketten élünk. Szegény Szergejt mellettem szedte szét egy gránát, két kislánya maradt árván. Misa meg eltűnt. Legalább is hivatalosan ezt mondták, de aki itt eltűnik, arra bizony keresztet lehet vetni. Egyedül Iván az, aki „megúszta”, igaz az egyik lába bánta, de ő legalább él. Olyan régen vagyok már a fronton, hogy teljesen belefásultam már, olyan vagyok, mint egy gép. Harcolok, ha mondják, és nyugton maradok, ha az a parancs. Azt hiszem, mi a háború jól idomított kutyái lettünk. Olyan kéreg nőtt a szívemre, hogy mára már a neveket sem tudom megjegyezni, mert olyan sok fiatal srác jött ide, majd hamarosan el is vitték őket. Egy-egy belövés után le kell jelentenem a veszteséget a nap végén. No, ilyenkor aztán nagyon magam alatt tudok lenni. Pedig 22 nyarán még olyan reménység és bizakodás volt bennem. Most meg be kell osztani a muníciót (lőszert), és sokszor éhezünk és fázunk.
Vukladacs, neked mi a véleményed erről a háborúról, mert ugye te azért mégiscsak okosabb vagy nálam, és többet is láttál a világból, mint én a szárazdokkban a hajógyárban. Amiket mostanság látok belőle, arra sosem voltam kíváncsi.
-Tudod, én is falusi gyerek voltam, és most is annak tekintem magamat. Jó, ha tudod, hogy minden bonyolult dolgot el lehet mondani érthetően és érthetetlenül is. Biztos hallottál már Göringről vagy láttad valamelyik háborús filmben. Ő egy náci tábornok volt Hitler hadseregében. A háború után a Nürnbergi perben (1946) azt mondta, hogy egyetlen nép fiai sem akarnak háborút, csak a politikusok győzik meg őket az ellenkezőjéről, miközben a békepártiakat hazaárulóknak állítják be. Mondanak az embereknek mindent, hogy utáljanak és gyűlöljenek olyan embereket, akiket sohasem láttak. Aztán tudod, amikor szembe kerülünk az ellenséggel, akkor már nem lehet beszélgetni, kifejteni a véleményünket. Ilyenkor nem marad más, csak a végletekig leegyszerűsített felállás: ukrán vs. orosz; vagy ő vagy én lövök elsőnek, és aki előbb lő, nagyobb eséllyel marad élve.
Hogy miről is szól ez a háború? A történelem során minden háború mindig ugyanarról szól: a pénzről és a hatalomról. De hadd szemléltessem egy példával, talán így könnyebben érthető lesz. Gondolom nálatok is voltak jó páran, akik a földekre szekérrel mentek ki a szénáért vagy más terményért. Emlékszel, hogyan zörögtek az üres szekerek a köves úton?
-Hát persze, emlékszem, a papámnak is volt lova.
-És arra is, hogy visszafelé a megrakott szekerek már csak halkan nyikorogtak, miközben a kocsis pattogtatta az ostorát, amivel ösztökélte a jószágokat a szekér vontatására?
-Csak nem azt akarod mondani most ezzel, hogy mi vagyunk a jószágok, akik húzzuk a kordét?
-De bizony!
-És mi van az üres szekerekkel, amiről beszéltél?
-Nem hallottad mennyire hangosan zörögtek a háború elején.
-De mi kerül a szekerekbe, hogy ne zörögjenek?
-Nem más, mint pénz, rengeteg pénz, amiről azonban soha sem beszélnek.
-Most már végképp nem értelek. Itt nincsenek szekerek, csak autók, meg harckocsik. Ezek nem szekerek, tehát nem is lehetnek se üresek, se megrakottak.
-Dehogynem! Idefelé a frontra megpakolt autók hozzák a katonákat, a lőszert és az ellátmányt. Mindig nagy hanggal, nagy reménnyel jönnek, mert azt hiszik, hogy meg fogják tudni változtatni a dolgok menetét, a világot. Pedig csupán a halálnak hoztak munkát.
De megpróbálom még egyszerűbben elmondani. A hajógyárban mindenkit ismertél, Stal?
-Á, dehogy. Jobbára csak a közvetlen munkatársaimat, mert igazából nagyon nagy volt gyár, és rettentően sokan dolgoztak ott.
-A műszakvezetődet sem ismerted?
-Hogy ne ismertem volna Ivánt, azt a szemetet! Úgy hajtott bennünket, mintha rabszolgák lettünk volna.
-És a gyártulajdonost ismerted?
-Hogy ismertem volna, már nem is emlékszem, hogy a végén melyik cég vette meg a gyárat.
-Látod, mi csak a hajcsárokat ismerhetjük, van belőlük bőven. Ők ám az igazán „hős katonák”, meg a politikusok, akik a hátországban koptatják az állkapcsukat. Látod, ugyanúgy van ez itt a fronton is, mint volt a civil életben. A munkával csak az egyszerű emberek kerülnek testközelbe.
-De akkor ki főkolompos, ki a gazda szerinted?
-Azt én nem tudom, csak az látszik, hogy ügyesen rejtőzködik, elbújik a pénze mögé. Egy dologtól fél csupán. Attól, hogy lelepleződik, és mindenki megtudja, hogy ki is ő, milyen is ő valójában.
-Tehát ha meg tudnánk nevezni a gazdát, akkor azonnal vége is lenne a háborúnak?
-Ez így van.
-Akkor miért nem teszik meg azok, akik ismerik?
-Azért, mert a hajcsárokat jól megfizetik.
-Nem rég hallottam, hogy napi 140-150 millió dollárba kerül csak a mi oldalunkon ez a háború…
Stalt rádión hívják. Gyorsan felpattan.
-Hagyjuk az okoskodást, Vukladacs! Most szóltak, hogy támadunk, a tüzérség után mi jövünk. Gyere, lőjünk ki egy-két rakaszt, mert fér még pénz a gazda szekerére, nehogy túlságosan zörögjön.
-Sajnos, Stal, nem elég csak jól megpakolni, ráadásként meg is kell kenni jó honfivérrel, nehogy nyikorogjon a kerékcsapágy, hanem halkan, csendben érjen oda a tulajdonoshoz az a megrakott szekér.
