Závodi Zsuzsanna a Veszprém Kálvin János Parki Református Egyházközség lelkipásztora, aki szívvel-lélekkel, szóval és csenddel van jelen gyülekezetében. Valódi segítő, amit az is mutat, hogy mentálhigiénés szakemberként a Dunántúli Református Lelkigondozói Szolgálat munkatársa. Beszélt solti gyökereiről, egyházközsége születéséről, dél-koreai tapasztalatairól, gedeoni időkről és jövőképről. Ismerje meg az olvasó a csendre nyitott lélekkel és valódi labirintussal rendelkező lelkészt!
Honnét kerültél Dunántúlra és milyen hatások értek gyermek- és ifjú korodban?
Őszintén köszönöm ezt a kérdést, aminek szívből örülök. Amikor Veszprémbe kerültem, akkor néha téma volt, hogy honnan jövök, és honnan van a szikra, ami a lelki élet útjára indított. Ez egyértelműen a mély betánista hátterű református nagymamám miatt van, akit az élet nagyon sok próbatétellel látogatott meg, négy gyereket nevelt fel egyedül, és a nyolcvanas években is minden héten rendületlenül járt két reggeli könyörgésre és esti istentiszteletre is Solton, amíg meg nem szűntek részvétel hiányában ezek az alkalmak. A világ legmosolygósabb emberének ismertem meg, pedig az élete nagyobb részét özvegységben töltötte. Amikor picik voltunk, akkor fogta az unokái kezét, és mentünk istentiszteletre, esti istentiszteletre, bibliaórákra vele. Az ő nagyon csendes hite és nagyon egyszerű szavakkal elmondott bizonysága mély nyomot hagyott bennem; mindig elmondta, hogy „Isten nélkül nem fogsz boldogulni az életben, és bármi történik, imádkozz”. Érdekes, hogy férjével együtt hitvalló, szigorú református családban nőttek fel, és amikor a gyermekeik felnőttek lettek, akkor ők már nem ezt az utat követték, hanem azt mondták, van más és fontosabb is a hitnél, de aztán annak örülni tudtak, hogy az unokák elmentek templomba. Úgyhogy nagymamám élő hite, mint láthatatlan, de biztos gyökérzet, nagyon sokat jelentett nekem. Nagy törés volt az én életemben, amikor tizenhat éves koromban ő meghalt; és az lett a kérdés, hogy hogyan szolgálhatnám Istent a legjobban életemben.
Hogyan kaptad meg a választ erre a jelentős kérdésre?
Nagyon szép és védett kert van Solton, a református templom körül, és ott üldögéltem. Ott szólt hozzám Isten, hogy elküldelek téged a teológiára. Bizonyossá tette, hogy Ő szólított. De ennek eszköze volt a hitem formálódásában számomra két legfontosabb személy, a nagymamám és a lelkipásztorom. Egyébként a lelkészünk, Szűcs András rendkívül erős missziói lelkületű lelkipásztor volt, akinek ideje alatt a Lélek áradása volt megtapasztalható a gyülekezetben, és a nyolcvanas évek végén és kilencvenes évek elején négyen lettünk teológusok a nagy ifiből. Ő egy igazi evangelizátor volt, akivel nem lehetett másról beszélni, csak Jézusról, mert bármiről kezdtünk el beszélgetni, például a termésről, ő mindig oda jutott ki, hogy Jézus adja az esőt. Szóval ő tényleg egy szent egy-ügyűségben élő lelkész volt – a szó legjobb értelmében. Múlt év végén meghalt, és egy különleges búcsúistentisztelet volt a solti templomban, ami tele volt, és Bandi bácsi végakarata szerint három lelkésznő tartotta a megemlékező istentiszteletet, közöttük az én ikertestvérem, Závodi Emese.
Mesélnél arról a szoros összetartozásról, amit az ikerség és az azonos foglalkozás jelent?
Budapest-Újpalotán szolgál beosztott lelkészként, és korábban huszonöt éven keresztül az Önkéntes Diakóniai Év vezetője volt, aminek keretében külföldi önkénteseket fogadott Magyarországon, illetve delegált külföldre magyar fiatalokat. Ő egyébként egy évvel végzett fölöttem a budapesti teológián. Úgy gondolom, hogy erős hatással volt ránk, hogy volt egy együtt imádkozó és gondolkodó ifjúsági közösség, ami időről-időre közösen gondolkodott a solti református templomkertben vagy a parókián, például arról, hogy mit jelentett az, hogy Jézus lecsendesítette a tengert és nagy csend lett, s ennek kapcsán nekünk mi a csendhez való viszonyunk. Vagy bármiről lehetett beszélgetni azzal az öt-hét emberből álló belső körrel, és mi otthon is sokat imádkoztunk együtt a testvéremmel a szüleink megtéréséért, a városunkért. Tényleg igaznak tartom azt, hogy ahhoz, hogy a Lélek megmozgassa az állóvizet, ahhoz először az imádság csendjére van szükség. Isten különleges adománya volt számunkra, hogy az életünk válaszolgatott egymásra, mint egy fugában két szólam. Egymást követő években mindketten lelkészek lettünk, aztán Emese Németországban volt ösztöndíjas, én pedig egy évvel később Skóciában voltam ösztöndíjas. Ő Budapesten maradt, én pedig Kiskunhalasra kerültem Bödecs Pál lelkipásztor mellé segéd- és beosztott lelkésznek, majd huszonhat évvel ezelőtt Veszprémbe.
Említetted, hogy testvéreddel imádkoztatok a szüleitek megtéréséért. Meghallgattatott a kérésetek?
Igen. Édesanyám számára először a családunkban nemzedékek sora óta jelenlévő mély református hit lett fontosabbá, aztán megadatott neki az elköteleződés. A Lélek csendes munkája volt, hogy asztali áldást kezdtünk mondani, aztán imádsággal fejeztük be a napot. Vagy például anyukám betegségei kapcsán közösen imádkoztunk, és azok az idők sokat formálták őt, hogy egyre közelebb kerüljön ahhoz a Jézushoz, akiről tudja, hogy a gyógyítója. Amikor teológusok lettünk, akkor elkezdett templomba járni, majd a nagybátyám is elkezdett templomba jönni, és egyre többet beszélgettünk az igéről. A családom legtöbb tagja nagy traumákon és megpróbáltatásokon keresztül közel került a gyógyító és szabadító Istenhez, és hívő emberré váltak. Hiszem, hogy a nehézségek által Isten jobban nyomot hagy a szívünkön, ahogy Pál apostol a damaszkuszi úton vakká lett, hogy először lássa meg igazán, hogy kicsoda Jézus, vagy ahogy Mózes a pusztában tanulta meg, hogy soha nem kell félnie hatalmaktól vagy elbizonytalanító erőktől. Számomra nagy dolog, hogy úgy tudtam az édesapámtól búcsút venni, hogy a betegágyán együtt mondtuk el a Miatyánkot.
Gyülekezeti lelkipásztorság mellett mentálhigiénés szakemberként a Dunántúli Református Lelkigondozói Szolgálat tagja vagy. Hogyan jött az életedbe ez a vonal?
Dunaföldvárra egy általános gimnáziumba jártam, de az egészségügy és pszichológia mindig is érdekelt. A gimnázium kezdetén valamiféle egészségügyi vonalat tudtam elképzelni magamnak, ezért úgy gondolom, hogy emiatt végeztem el a Semmelweis Egyetemen 2002-ben a mentálhigiéné segítő szakot, majd 2022-ben a házasság- és család-lelkigondozó szakot. A Dunántúli Református Egyházkerület valamennyi egyházmegyéjének van egy DRESSZ koordinátora, közülük én vagyok a Veszprémi Református Egyházmegyéé. Fontos számomra, hogy a másik bajával szemben ne maradjunk semlegesek, értő figyelemmel segítsünk, hogyan lehet megküzdeni negatív, fájdalmas élethelyzetekkel, elakadásokkal. Már tudom, hogy tanulható és fejleszthető az átérzés, a beleélés, a reziliencia képessége bennünk. Merjünk szembenézni az elakadásainkkal, a „hogyan tovább” kérdésekkel, merjük elfogadni mások haragját, vegyük észre a nem verbális jelzéseket, és találjunk rá az elsődleges érzéseinkre. Legyünk őszinték! Tényleg úgy van, ahogy Steinbach József püspök mondja, mi lelkészek nem kiégünk, hanem elégünk. Lelkésznek lenni stresszes és kiszolgáltatott műfaj, ennek élétől az új képzés óvott meg, mert belső látást adott, gazdagított és megújított a lelkipásztori identitásomban is, amiért nagyon hálás vagyok Istennek!
Kicsit visszakanyarodva a gyülekezeti lelkipásztorság vonalához, mesélnél a Dunamellékről Dunántúlra kerülésedről?
A teológia elvégzését követően, 1994-ben Kiskunhalason kezdtem szolgálni, ahova már ötödév elején hívtak. Sokrétű szolgálatom volt, kezdve a református gimnázium esti beszélgetéseinek szervezésével az ifjúsági bibliaórák vezetésén át a filmklub tartásáig. Ugye, mindig a legfiatalabb a legterhelhetőbb, és Kiskunhalas szórványtelepüléseire is jártam, borzalmas időjárási körülmények között is, sokszor szolgáltam például Tompán és Kelebián is. Intenzíven foglalkoztam fiatalokkal, nagyon szerettem a szurka-piszka vitákat is, és maradhattam volna az ifjúsági lelkész vonalon, de végül nem ez lett az utam. Elfogadtam Veszprémbe a meghívást, és így lettem 1998 őszén Niederhoffer Zoltán mellett beosztott lelkész. Meg vagyok arról győződve, hogy a lelkipásztori munka csúcsa és legszélesebb spektruma a gyülekezeti lelkészség, ahol ott van a gyászolók lelkigondozása, az ifjúsági munka, a csoportok bibliaórái, a házasságkötésre való felkészítő beszélgetések, a konfirmációs felkészítések, a kreatív hitoktatás, de ott van a háttér adminisztráció, a munkatársak tréningezése és a presbitériummal közös munka is. Mivel nem lehetsz mindenben zseni, ezért bele kell adni apait, anyait, hogy a gyülekezet működjön.
A szolgálatod azt mutatja, hogy te tényleg beleadsz apait, anyait. Milyen változásokon ment keresztül a gyülekezeted?
A Veszprémi Református Egyházközségben 1999-től 2003-ig voltam beosztott lelkész, majd 2003-ban megválasztottak második megválasztott lelkésznek. Közben megépült és élettel teli hely lett a Kálvin János parki református templom, amit 2000-ben szenteltek fel, és akkor Niederhoffer Zoltánnal megbeszéltük, hogy a városban missziós körzetek lesznek, és a lakótelepek misszióját és lelki építését én végzem. Kezdetben így működtünk közös presbitériummal. Különböző egyházjogi állomásokat végig járva, végül 2018-ban önálló egyházközség lett a Veszprém Kálvin János Parki Református Egyházközség. A gyülekezet kiscsoportjainak alakulásához és a létszám növekedéséhez időre volt szükség, illetve közben nekem megszülettek a gyerekeim, mégis csodálatosan alakította Isten. Őszintén elmondva, fiatal anyukaként nem volt a fejemben terv arra, hogy önálló egyházközséggé legyen a Kálvin parki templom gyülekezete, és pici babák mellett – 2003-ban a fiam, 2005-ben a lányom született meg – ennek gondját és terhét cipeljem. Az út, amit végül megjártunk a gyülekezettel, olyan volt, mint egy várandósság és szülés, amely során csendben érlelődtünk és imádkozva vártunk. Hiszem, hogy a csend a megkülönböztetés képességét munkálja bennünk – ha nem sieted el a dolgokat, hanem hagyod, hogy ami történik, az Isten érintése legyen benned -, mert a nagy dolgok mindig csendben történnek. Idő kellett ahhoz is, hogy vitákat letegyünk, erőviszonyokat erőforrássá tegyük, és ami kibontakozik, az ne erőfitogtatás, hanem belső erő legyen. Amikor voltak lelki emberek, világi hívő munkatársak, és már a gyerekeimmel sem kellett minden nap babusgató módon foglalkozni, akkor 2010 körül elkezdett érlelődni bennünk a gondolat, hogy meg tudunk állni a magunk lábán és anyagilag is felelősséget tudunk vállalni a saját gyülekezeti családunkért, majd 2016-ban konkrét kérdésfelvetések és beszélgetések történtek egyházi szinteken. Fontosnak tartom, hogy Veszprémben nem szétvált egy gyülekezet kétfelé, hanem egy gyülekezet létrehozott egy másik gyülekezetet. Az önálló egyházközséggé válás óta pedig stabilan, lelki családként áll a közösség a lábán.
Milyen pozitív tulajdonságokkal biztosítja Isten ezt a stabilitást?
Először is imádkozó és közös lelki úton haladó gyülekezetté formált minket Isten. Továbbá vannak olyan emberek, akik nagy szeretettel hoznak felelősségteljes áldozatot időben, anyagiakban és szolgálatban azokért, akikhez tartoznak. Lelki családként éljük meg az idetartozásunkat, ahol elfogadjuk azt, ami van és ami lehet. Aztán fontos tulajdonság az is, hogy türelmesek vagyunk. Elfogadjuk egymást, és nem akarjuk megváltoztatni egymást, hagyjuk, hogy a Lélek hasson. Mi sem mega-gyülekezetté, sem elitgyülekezetté nem kívánunk lenni, inkább csendes, kitartó szolgálók vannak a gyülekezetben, akik tehetségükkel gazdagítják a gyülekezetet. S ilyen szolgálókra nagy szükség van! Azt tapasztalom a gyülekezeti hitoktatás területén is. A közös úton vannak, akik kicsit lemaradnak, de azt is elfogadjuk, hiszen a családtagoknak is más és más a dinamikája. Mint ahogy egy házasságnak sem az adja a szilárdságát, hogy a konfliktusok aljára tudunk-e menni, hanem hogy érzelmileg válaszkészek vagyunk-e. Kérdező és válaszokat adó gyülekezetnek és az Isten szelídségével élő gyülekezetnek látom magunkat. Nekünk a templomkertben van egy labirintusunk – amit egyénileg és kiscsoportban is sok gyülekezeti tag használ, és néha a városból is jönnek különböző csoportok -, amiben megtapasztalható, hogy Isten képes a különböző kanyarjainkat felhasználni. Amikor belépek a labirintusba, az olyan, mint amikor az életemben nem látom a jövőt, de beljebb haladva sétálás közben a valóság látásán túl megnyílik a láthatatlan tartomány, ami Istené. Ebben a templomkerti labirintusban nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is tudok sétálni, mert megfordul a tengelye körül, és magasság-mélység összefüggéseket is megláttat. A labirintusunk a hit útján vezet.
Szolgálatodhoz mi alapján választod ki az alapigét? Illetve van olyan igéd, ami megsegített korábban már?
Az egyik ilyen igém, amit Kiskunhalas-Veszprém váltásakor kaptam, az Debóra énekéből van: „Feltámadt az életkedv Izraelben”, és nagyon sokáig kísérte az életemet. (Szerkesztői megjegyzés: Bírák 5,2) Az én kősziklám Krisztus, és lehet, hogy a mélyben van, nincs magasan és nem látszik az én sziklám, de Ő biztos, ezért feltámad az életkedv. Illetve van még egy újszövetségi igeszakasz a Második korinthusi levélben, aminek a dinamikája nagyon fontos: úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái, „mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük és akiké mégis minden”. (Szerkesztői megjegyzés: 2Kor 6,10) El kell engedni életünk saját kincseit, hogy Isten feltöltse az övéivel. Hatalmas ajándék az, amikor nekem nincsen semmim, és mégis minden az enyém Jézusban. Aztán van még egy történetem, a vihar lecsendesítése, amikor Jézus „ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett.” (Szerkesztői megjegyzés: Márk 4,39) Ez megtanította, hogy nem kell mindig mindent túlmagyarázni, a csend idején is történik valami. Mai tanítványi létünkben is így születik meg a hála és hódolat. A Bibliaolvasó kalauz mellett tematikus igehirdetés sorozataink vannak, legutóbb adventben a csend a Bibliában volt a témánk, valamint minden félévben legalább egyszer van sorozat, és akkor lectio continuaban végig magyarázunk egy bibliai könyvet segédlelkésszel vagy beosztott lelkésszel együtt.
A csendet többször is említetted. Számodra ez egy gyakorlati kulcsfogalom, valamint a csendhez való viszonyodban tapasztaltál változást az évtizedek alatt?
Rengeteget változott. Például a házastársi kapcsolatomban már nem analizálok ki mindent, nem mondok ki azonnal mindent. Az is egy fejlődési folyamat eredménye, hogy ma már elfogadóbb vagyok. A csendet Isten adja erőforrásként. Már a lelkészi szolgálatom kezdetén is sokat jelentettek a csendes imák. Nagyon szeretek egyéni csend napokat tartani, de a gyülekezettel is több mint egy évtizede minden böjtben és minden adventben elmegyünk egy-egy szilenciumra épülő lelkigyakorlatra, hogy megengedjük Jézusnak, hogy a szívünkben beszélgessen velünk, mert a csend dönti el, hogy tudom-e a szeretetet választani, és nem az, hogy én kifejezek erről valamit. A csend nem hiányt jelent, hanem a csend a megszelídült léleknek a csendje, ahogy a Márk 4-ben is nagy csendesség lett. Valójában a csend Isten csatornája, az Ő mellénk állásának eszköze. Ezért is örülök, hogy az idei REND, ami Veszprémben lesz, a szó és csend kettős áldásának útjáról szól. A csend segít eldönteni, hogy merre tovább, és segít az életet választani. A nagy csendben születik meg a közelség is. De ezt régen nem értettem és nem éltem meg. Amikor az imádság alatt csendben kellett lenni, akkor az járt a fejemben, hogy mikor ér már véget, most pedig tágas térré lesz bennem a csend, amelyben másokat is mellém ad Isten. Ezért is szeretem az elvonulós csendeket.
Legyen minél több áldott csendes alkalom az életedben! Missziói szempontból melyek a gyülekezet legkiemelkedőbb alkalmai?
Az elmúlt években a tanítványcsoport nagyon jól működött. Ide a felnőtt, kereső, valamilyen megszólítást kapott konfirmandusok járnak, de nem csak én vagy nem csak lelkésztársaim beszélgetnek velük, hanem kombináljuk a gyülekezetben már megtért, jó pár éve közösséghez tartozó tagokkal. Az a tapasztalatom, hogy egyébként nagyon jó ez, mert így nem válik didaktikussá, amikor például arról beszélgetünk, hogy kicsoda a Szentlélek. Mindenki a maga nyelvén mondja el, hogy neki kicsoda Jézus, miért fontos a bűnbánat és hogyan éli azt meg a személyes életében. Aztán mindig is jól működött a gyülekezetünkben a többgenerációs tábor, amikor egy éves kortól kilencvenkilenc éves korig vagyunk együtt. Tavaly nyáron a nemesnádudvari táborba főleg családosok jöttek. Nagy öröm, hogy jól működik az ifjúsági csoportunk. Ehhez kellett a 2025-ös ifjúság éve is. Van egy öt-hat fős mag, akiknek az elsődleges élettere a gyülekezeten belül van, és még hozzájuk jönnek a keresők, vagy azok, akik a tanulmányaik miatt csak időnként jönnek. Hatalmas dolog, hogy ez a fiatal csoport hangosan is tud imádkozni. Minden héten, csütörtök este nyolckor van gyülekezeti online imaközösségünk, ami mindig csenddel kezdődik. Vannak olyan, Krisztusnak átadott, mély lelkületű emberek, akik soha nem hiányoznak. Soha! Együtt tudunk Krisztus trónja előtt leborulni, dicsőíteni, hálát adni, magasztalni, kérni. Ami pedig még kiemelkedő alkalom, az az évi négy-öt szervezett labirintus-imaséta.
Ha ünnepi időszakot választhatnék neked, akkor vagy az adventet, mint kisböjtöt, vagy a nagyböjtöt jelölném meg. Valójában melyik a kedvenc ünnepi időszakod vagy ünneped?
Ráhibáztál! Valamivel jobban szeretem a húsvéti időszakot, mert szeretem a hosszabb, csendes, böjti felkészülést az ünnepre. Próbáltuk ezt a csendet a legutóbbi adventbe is behozni. Van egy böjti imafonalunk, amit Fekete Ágival állítunk össze, és ezek a böjti gyakorlatok is sok mindenben segítenek engem a megtisztulás és megüresedés irányába, ami lelki erőt ad. A böjtnek ugyanis az a célja, hogy erőt adjon, és nem az, hogy az ember belehaljon. Nekünk van húsvét hajnalán gyertyagyújtásos istentiszteletünk öt órakor, amikor felolvassuk a sötét templomban bűnbánati és újjáteremtési zsoltárokat, igeszakaszokat.
A gyülekezeti lelkészség jelenre koncentrált, de a jövőt figyelmen kívül nem hagyó szolgálatot jelent. Milyen jövőkép él benned?
A református egyháznak a mindennapos megtérés gyakorlatából és a hitvallásos, Krisztushoz hű keresztyén élet megéléséből nem szabad engednie. Magyarul a népegyházi jelleget magunk mögött kell hagyni, és hitvalló életet élni. Ehhez pedig szükség van arra, hogy mindent Isten szemszögéből nézzünk. Mélyen hiszem azt, hogy Istennek kell átjárnia a gondolatainkat, szavainkat, kapcsolatainkat, és ez a fajta lelkület megerősödőben van, mert hogy nincsen más utunk. Csak ez fog megtartani bennünket! Most mint a fogaskerék még egymáshoz kapcsolódik a hagyományos templomba járó és a hitvallásos templomba járó. Missziói előadóként eljárok több felé, és hallom, tapasztalom, hogy konfrontálódik ez a két létforma. A Lélek-jelenlét a jövőre nézve is biztatást és bizalmat ad. Gedeoni időket élünk, amikor nem az a tíz-tizenötezer harcos számít, aki a fegyverében bízik, hanem az a háromszáz a győztes, akik elfogadják, hogy fegyver nélkül, üres edénnyel és a hit égő fáklyájával lehet győzelmet aratni, mert Jézus megtölti edényeinket és ő a világosság.
Dél-Koreában járva a hitvalló egyházat testközelből láthattad. Beszélnél arról a tapasztalatodról?
Az egyik legnagyobb élményem az volt, a legnagyobb missziós erő maga az ember. Nem az számít, hogy van-e mega intézményrendszer, ezrek hallják-e az áhítatot, hanem hogy a hitedet megosztod-e még egy emberrel. Ha mindarról, amit Jézus tett velem, bátran tudok beszélni, akkor az eredményt hoz. A dél-koreaiak tényleg bátor hitvallók! Konferenciatelepen, gyülekezetekben, keresztyén missziós temetőben, ahol minket végig vezettek, azt mondták el, hogy Dél-Koreát maga Jézus mentette meg, különben ők most nem lennének. Az egy dolog, hogy az amerikai kultúrmisszió nyomán harsányan és őrült hangosan élik meg ezt a megmentettségüket az ő dicsőítő mozgalmukkal, de abszolút érthető. Amit most csinál az európai ember – a túlterhelődés, rohanás, pénzimádat, a fenyegetésre adott rossz reakció -, sokáig már nem tartható fenn, hanem ki kell mondani, hogy egyetlen egy megmentőm van, a Jézus Krisztus. Dél-Korea üzenete őskeresztyén volt: arra kérdésre, hogy kicsoda neked Jézus Krisztus, az a hiteles válaszuk, hogy Ő az, aki a halálból az életre szült. Az egyéni megtérés és az egymásért való felelősségvállalás értéke példaértékű közöttük. Mindezt olyan léptékben, ahol Szöulban az egyik legnagyobb gyülekezetben százötven lelkész szolgál, hatvan ifjúsági csoport működik saját vezetővel. De tudják, hogy mindez kicsiben kezdődött el, a személyes missziói hitvallás eredménye az, ami jelenleg van. Nem kell attól félni, hogy kicsik vagyunk! Gedeon annak örült, hogy a kicsiben győzött a nagy Isten, amikor háromszáz fővel megfutamította az ellenséget. (Szerkesztői megjegyzés: Bírák 7)
Beszélgetésünk során kiderült már, hogy férjnél vagy és két gyermeketek van. Elárulsz ennél többet is?
Persze, nem titok. A férjem kertészmérnök, és a város főkertésze. A gyülekezetnek ő a honlap felelőse és technikai háttérembere. Gedeon fiunk politológiát tanul a Veszprémi Egyetemen, Anna lányunk pedig most fog érettségizni. Mind a ketten az ifjúsági csoport tagjai, és Gida segítőmunkatárs is a fiatalok között. Programokat állít össze, kirándulásokat szervez, és sok mindenben segíti az ifjúsági csoportot vezető segédlelkészt. Minden nap megélem, hogy nagy áldás a családom!
Tartson meg Isten titeket az ő dicsőségét szolgálva! Köszönöm, hogy vállaltad ezt a beszélgetést. Vállalod a szokásos villámkérdés-villámválasz zárójátékot is?
Vállalom, csak nem tudom, hogy villámgyorsan fogok-e válaszolni.
Zsírkréta vagy vízfesték? Vízfesték.
Mózes vagy Illés? Mózes.
Síléc vagy szánkó? Szánkó.
Dávid a szent kenyerek asztalánál vagy a sánta az Ékes-kapuban? Az első gondolatomat mondom: Dávid a szent kenyerek asztalánál.
Széle vagy hossza? Széle.
Mamré tölgyese vagy Nábót szőlője? Mamré tölgyese.
Bíbic vagy haris? Bíbic.
Sola fide vagy sola gratia? Csakis sola gratia.
Kezdőének vagy záróének? Kezdőének.
Hangok vagy fények? Fény!
