Na, kérem, ez egy olyan dologra utal, amit nem szeretnek elővenni az emberek, pláne nem kiteregetni. Pedig ez is az élet velejárója. Aki a cím alapján azt gondolja, hogy a szexualitást kezdem el boncolgatni ebben az írásban, azt el kell szomorítanom, mert ezen túlmenően is van jó néhány terület az egyházban, amiről egyfajta szemérmesség miatt nem igazán illik beszélni. Ilyen például a lelkész fizetése. Az ugye nagyon szép, hogy a tiszteletes hitből és elhivatottsággal végzi a szolgálatát. De ha hiszik, ha nem, neki is van teste, amit időnként táplálni kell. A lelkészek egyetemi végzettséggel, sokan közülük nyelvvizsgával, további diplomával rendelkezve gyakorolják hivatásukat, és még a szakmunkás minimálbért sem viszi mindegyikük haza.
Az ily módon „túlfizetett” szakmákkal az szokott történni, hogy először esik a színvonal, aztán az öregek kihalnak, nem lesznek fiatalok, akik a helyükre lépjenek. Sőt olyannyira szűkül a létjogosultságuk, hogy végül meg is szűnnek. Csak egy klasszikus példát hadd citáljak ide, amire mindenkinek lehet némi rálátása. Régen a suszterek szinte minden településen fellelhetőek voltak, hiszen a cipők koptak, szakadtak a viseléstől, és azokat valakinek javítani kellett. Aztán beköszöntött a műanyag és a sorozatban gyártott lábbelik korszaka. Többé már nem javíttatott senki cipőt, mert egyszerűen többe került a javíttatás annál, hogy megérje, ha egyáltalán lehetséges lett volna. Előkerült a szótárból a „gazdasági totálkár” fogalma, és mindenki inkább új cipőt vett magának. Szép lassan hozzászoktak az emberek, hogy a cipővásárlás nem egy évekre szóló biztos befektetés. Nem véletlenül említettem ezt a lábbelikkel foglalkozó szakmát, mert a suszterekre még emlékeznek az emberek, és esetleg még itt-ott nagyítóval lehet találni belőlük néhány utolsó példányt. Azonban ennek a szakmának zászlóshajóját, a csizmadiát, már nyomokban sem lehet fellelni. Sőt sokan nem is hallottak róla, pedig hajdanán ő méretre készítette a lábbeliket, mivel régen a konfekció fogalmát még nem is ismerték. A lelkészi hivatás évében fel kell tenni a kérdést nemcsak teológiai, hanem igencsak gyakorlati oldalról is: Lesz-e egyáltalán, s ha igen, milyen „minőségű” lelkipásztor az elkövetkező évtizedekben?
De van más takargatott téma is, például az egyházfenntartás. A régi világban, bibliai alapokon ezt tizednek hívták. Mostanra ennek az összegnek a nagyságát a gyülekezetek maguk határozzák meg, hogy mi az a minimum, amit az illető gyülekezeti tagnak be kell fizetni a közösség fenntartása, fennmaradása érdekében. Természetesen mivel a gyülekezeti tagság is opció csupán, eszerint is élnek vele az emberek.
A templomnak talán az egyik legszemérmesebb része nem más, mint maga a persely. Hogy miért is gondolom így, rögtön kiderül, ha egy kicsit megvizsgáljuk. A persely leggyakrabban fából vagy fémből készül, ezt mindenki jól láthatja kívülről is, de a belsejét nem sokan ismerik. Pedig pont itt érhető igazán tetten a szemérmesség, ugyanis többnyire vastag textíliát terítenek bele, hogy ne kopogjon az aprópénz, hogy a kispénzű adakozó se érezze magát kellemetlenül amiatt, hogy koppan az adománya.
Egy kis közvélemény kutatást tartottam az ismerőseim között, hogy ki mennyit dob be a perselybe. Természetesen én is vagyok annyira szemérmes, hogy nem említek neveket, és nem is idézek mindent szó szerint. És ugyanezen okból inkább mellőzöm azoknak a véleményét, akik nem is jutnak el a templom perselyéig. Két kérdést tettem fel mindenkinek: „Te hogyan döntöd el, hogy mennyit pénzt dobsz a perselybe?” és „Mit gondolsz, mi lesz az összegyűlt összeg sorsa?”
Íme a válaszok:
1, Én mindig egy fix összeget teszek a perselybe, és nem érdekel, hogy pontosan mi lesz vele. Bízom azokban, akik hivatottak a felhasználásáról dönteni, és abban, hogy a lehető legjobb helyre kerül. Az már nem az én felelősségem.
2, Én az anyagi lehetőségeimnek megfelelően adakozom, és nem tudom pontosan, hogy mire költik. De biztos vagyok benne, hogy az Isten ügyére, vagy a rászorulókra.
3, Én ritkán megyek templomba, és ilyenkor nagyobb összeget teszek a perselybe. Nagyon bízok benne, hogy gondos kezek megfelelően használják fel.
4, Én aszerint adakozok, hogy mennyire tetszett a prédikáció. Részemről ez egyfajta minősítés is, hogy kaptam-e valamit. Mivel sem tapsolni, sem tojást dobálni nem illő a templomban, én így jelzek vissza. Na jó, kabátgombot azért illendőségből nem dobok be a perselybe, de hogy zizeg-e vagy kopog az adomány, az függ attól, hogy milyen hatással volt rám az istentisztelet. Arról, hogy hogyan gazdálkodik a gyülekezet az adományokkal nem nagyon tudok, pedig szerintem erről is beszélni kellene. Még emlékszem arra, hogy régen kihirdették, hogy mennyi volt a perselyben előző vasárnap.
5, Én, ha egyáltalán elmegyek templomba, csak aprót dobok a perselybe, mert úgyis sok pénzt kap az egyház az államtól. Nem érdekel, hogy mi lesz vele, gondolom, megy a levesbe.
6, Én ezen nem agyalok, hanem ami nálam van apró, abból bedobok. Nem is gondoltam, hogy azt meg lehet tudni, hogy mire fordítják. Tényleg, mire is?
7, Én főleg ünnepek alkalmával jutok el a templomba. Nem mondom meg, hogy mennyit teszek a perselybe. Hogy mi lesz a sorsa? Nincsen nekem erre időm.
8, Én sokat csalódtam, ezért megválogatom, hogy melyik templomba járok, melyik közösségnek adakozom. Csak olyannak, ahol fel sem merülhet, hogy az adomány rossz kezekbe kerül.
9, Én szívből és örömmel adok abból, amit az Istentől kaptam. Mikor mennyit tudok éppen nélkülözni, azt hálásan odaadom. Bár többet tudnék adni! Tudom, hogy az ő ügyét, és a gyülekezet ügyét szolgálom az adakozással is.
Nem szeretnék ezekhez a véleményekhez semmit sem hozzátenni, de nagyon elgondolkodtatóak. Sokszor nem árt a dolgokat a valóság tükrében is megnézni. És nem azért, hogy mutogassunk egymásra és felelősöket keressünk, hanem inkább azért, hogy a hibákat kijavítsuk és okuljunk belőlük. A kereskedelemben a piac örökérvényű törvénye elég világos: mindig meg kell újulni, mert aki nem tud megújulni, az tönkremegy, hiszen a megváltozó igényeket a konkurencia fogja kielégíteni. A dicséret pedig mindig a pillanatnak szól, nem pedig a megnyugvás, a lazítás része. Nem lehet a nyerő pozícióban sem hátra dőlni, mert nincs semmi garancia arra, hogy ez mindig így is marad. Az viszont biztos, hogy aki időben nem lép előre, az előbb utóbb vesztes lesz. Charles Darwin szerint nem a legerősebb faj lesz a túlélő, nem is a legintelligensebb, hanem az, amelyik a leggyorsabban képes változni, alkalmazkodni.
Jézustól mi, keresztyének, azt a feladatot kaptuk, hogy tegyünk tanítvánnyá minden népet. Ez a parancs érvényes ma is, amit nekünk egy gyorsan változó világban kell teljesíteni. Csak úgy tudjuk ezt megtenni, ha lekövetjük a világ változásait. Persze nem elvtelenül feladva mindent, kiszolgálva a divatot, mert ez kiszolgáltatottá tesz. De miközben ragaszkodunk örök kincsünkhöz, tradicionális értékeinkhez, mert ez tart meg és ez tart össze bennünket, annak tálalásában igencsak meg kell újulnunk. Jézus idejében sem volt egyszerű az evangélium hirdetése, ezért is mondja tanítványainak: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok!”
