Megéled

Szent együgyűség? – pár szó a vidéki gyülekezetekről

Egy fiatal szolgatársammal beszélgettem, aki egy nagyobb faluba került lelkésznek. Az első időkben arról panaszkodott, hogy a falusi emberek egyszerűek, egyszerűen kell beszélni nekik, hogy megértsék, amit mondani akar, és úgy érzi, hogy kezd „elbutulni”. Két diplomával a kezében nem akart lealacsonyodni a falusi emberek szintjére…

Érdekes.

Ma Magyarország lakosságának 32%-a községekben, falvakban él, azaz 5000 főnél kisebb, alapfunkciókkal rendelkező településeken. A KSH adatai alapján 2016-tól a fővárosból jelentősen többen települnek ki (lásd agglomeráció), mint be. Ebből következik az, hogy lényegesen többen költöznek 2-5000 fős községekre, illetve 5-10 000 fős kisvárosokra is. (Egyébként a belföldi migráció is jelentősen növekedett az elmúlt években, mintegy 600 000 fővel, és ők is főleg vidékre költöztek). Nem csak egyfajta trend a vidékre költözés, hanem számos más oka is van annak, hogy a legmobilisabb, 30-35 év közötti fiatal családosok szívesebben választják a vidéket – akár a falvakat –, mint a fővárost vagy megyeszékhelyeket hosszú távon.

Nem kívánom a vidék-város ellentét eredetét megfejteni, viszont azt megfigyeltem, hogy az egyházban is meggyökerezett egyfajta lenézés a falusi gyülekezetekkel és az ott szolgáló lelkészekkel kapcsolatban. Mintha egy vidéki gyülekezet kevesebbet érne, és az oda tartozó emberek értéktelenebbek lennének, mint a városi „értelmiség”. Vannak, akik ennek konkrétan hangot is adnak, de a legtöbben inkább csak csendben érzékelhető megvetéssel viseltetnek. Mindenesetre kell, hogy szó essen a falusi gyülekezetekről, és most nem a panasz hullámhosszára hangolódva, hanem éppen ellenkezőleg.

Vajon miből fakadhat a falusi gyülekezetekkel és
lelkészséggel kapcsolatos lekicsinylés?

Azt hiszem erre a nézetre erősít rá az, hogy van egy olyan egyesek által ideálisnak mondott lelkészi pályakép, hogy xy kis beosztott lelkészként kezdi a pályáját, aztán önálló lelkész lesz egy kisvárosban, majd budapesti szuperlelkészként betetőzi a karrierjét. Én mindezt egy nagyon rossz, sőt egyenesen káros szemléletnek gondolom, ugyanúgy ahogy azt is, amikor némelyek arrogánsan felteszik a kérdést, hogy: „mi dolga lenne egy 2000 fős kis faluban egy lelkésznek?” Azt hiszem lusta lelkésznek lehet lenni 500 fős faluban és 25 000-es városban is. Nem attól függ egy lelkipásztor szolgálatának minősége, hogy kis vagy nagy településen szolgál, hanem elsősorban a hűségétől. Nyilvánvalóan nem mindenkinek való az ún. falusi lelkészség, de az elgondolkodtató, hogy a teológián nem, vagy alig találkoztam olyan fiatallal, aki elhívást érzett volna arra, hogy vidéken szolgáljon. (Sajnos azt gyanítom, a feljebb említett szemléletmód is oka ennek).

Aztán ott van a sok-sok sztereotípia. Sokan azt feltételezik, hogy a falusi gyülekezetek tagjainak kilóg a kapa a szájukból és egész nap egy hokedlin ülnek. Maradiak, műveletlenek, mindenki pletykás, és „buta parasztok”. Nos, én úgy tudom, hogy az a bizonyos kisgazda – paraszti réteg volt az, akik a református egyház hagyományos bázisát adták, és bizony, ha meghallották a déli harangszót, eldobták a kaszát, abbahagyták a munkát és imára kulcsolták a kezüket a mező közepén. Milyen nagy áldás, ha van még egy-két ilyen „nagy öreg” gyülekezeteinkben. Sokat tanulhatnánk tőlük! Arról nem is beszélve, hogy a falusi emberek gyakorlatias, józan paraszti eszük nélkül nem tudom mit kezdenénk mi, az úgymond „értelmiségi”.

Sajnos lassan a tradicionális gyülekezet kifejezés is mintha szitokszóvá válna, miközben pusztán arról van szó, hogy különbséget kell tudnunk tenni tartalmatlan üres hagyományok és keretet adó, építő és közösségformáló tradíciók között. Szerény véleményem szerint ma a legtöbb családban már elvesztek ezek a keretek, vagy nevezzük őket szokásoknak, liturgiáknak és nagyon jó, ha látnak olyan közösséget, ahol még mindezeknek van némi tartalmuk. Egy vidéki tradicionális gyülekezet ilyen hely lehet.

A feljebb említett okok miatt (belső migráció, vidékre költözés) egyébként a vidéki gyülekezetek is egyre heterogénabb összetételűek, tehát ott fog ülni a padban az ősreformátus Mari néni, akinek már a dédapja is presbiter volt, de ott van a templomban a fiatal mérnök is három gyerekével, akik csendesebb, nyugalmasabb életre vágynak a nyüzsgő nagyváros után. S ami a legfontosabb, hogy mind a kettő ugyanolyan értékes!

Nagyra becsülöm a falusi embereket. Nagyra becsülöm azokat is, akik lelkesedve, örömmel, kisebbségi komplexus nélkül szolgálnak nagyszerű, vidéken élő emberek között. És talán legbelül még többre is becsülöm és tisztelem azokat az asztalosokat, villanyszerelőket, festőket, bolti eladókat, szakácsokat, közfoglalkoztatottakat, kétkezi munkásokat, a szó legszebb értelmében egyszerű embereket, akik hívő reformátusként élik a mindennapjaikat ott, ahová Isten helyezte őket.

Bárcsak egyre többen lennének!