Megértettük

Szent István napi kérdések

Augusztus 20. Az államalapítás ünnepe. Magyarország „születésnapja”. És az új kenyérért való hálaadás ünnepe.
Ezen a napon mi keresztények hálát adunk az országunkért, a hazánkért, az e földi valóságban Istentől ajándékba kapott (jól vagy rosszul kezelt-sáfárkodott, sokszor elárult, sokszor áldozatos véren védett, szeretett-átkozott, örökölt és majd örökül hagyandó) otthonunkért.
És Isten gondviseléséért, hogy akármilyenek vagyunk is, „él nemzet e hazán”, és élünk mi is, mert még hull az eső, terem a föld, sarjad a vetés, a munkás kéz arathat – a tavalyi iszonyat aszályos nyár után, minden globális felmelegedés ellenére…
Annyira evilági dolgokról szól ez az ünnep, és mégis, a mi életünkről. Amit megélhetünk és végig küzdhetünk pusztán földi perspektívából, de az Isten előtt ünneplés éppen arról szól, hogy mégiscsak és mindenekelőtt meglátjuk Őt az egészben.
Hogy nem csak harcolsz – többnyire vesztes háborúidban és levert forradalmaidban – szegény magyar, nem csak túrod a földet – a gazdasági válság és az inflálódó forint ellenében is –, hanem megőrzött és megáldott lehetsz.
Mert van egy nagy és igaz Magvető, aki a saját földjeként tekint ránk, mégpedig reménységgel. Semmit nem sajnál, fáradozást, csalódások ellenére való hűséget, kitartást, szüntelen odaadást – és halálos szeretettel csak veti belénk az életet jelentő magot. Hátha…
Látja, hogy letaposott útfél vagyunk, keményszívűek, önzők és törtetők, bármi másban reménykedők, kicsinyes harcainkban megkeményedettek – és mégis vet. Mégis próbál beszélni hozzánk.
Látja, hogy sziklás föld vagyunk, könnyen lelkesedők, de könnyen lázadozók is, indulatos és ingatag nép, jódolgukban joviálisak, de elbizakodók, nehéz dolgukban nekikeseredők, úgy általában mindig sírva vigadók. Mindig másokat hibáztatók. És mégis vet. Mégis próbál beszélni hozzánk.
Látja, hogy tövisekkel teli föld vagyunk. Annyi sebünk és dédelgetett nyomorúságunk van, és annyi különféle hatalmasság és erő, aminek (be)hódolunk, ha jobbat remélünk. Hogy esküdözünk, hogy vitam et sangvinem – ha kell, de a kiskapukat mindig megtaláljuk… És mégis vet. Mégis próbál beszélni hozzánk.
Egyetlen igazi reménységünk van, hogy a Magvető nem fordul el tőlünk, nem hagy itt minket. Mert a mi életünk és jövőnk nem elsősorban a Kárpátokon belül lehulló eső és éltető napfény, és nem az okos politikai lavírozás. Persze, áldott a gondviselés és jó a bölcsesség. Ajándék!
De mikor a Magvető az alig pirkadó hajnali órán – mint a jó földműves – végigsétál életünk szántóin, az igazi termést keresi. Hogy az Élet ajándékára lett-e válaszunkká a termő élet?
Magyarország, magyarok, keresztények, hívő templomosok, Testvéreim! Ott van-e az életünkben a csendes de letagadhatatlan, talán megfáradt de mindig újraéledő, sokat támadott-bántott de elvehetetlen bizonyság, hogy mi igenis élünk? Mert halljuk a Szót, befogadtuk, engedtünk Neki, és őszintén egyedül Benne reménykedünk.

A szerző

Írások

Református lelkipásztor, teológus. Lelkigondozó. Lelkészfeleség. Édesanya. Alföldi lány voltam, akit Isten kunsági szelei átfújtak a Dunán, és végül itt lettem azzá, aki vagyok. Először a somogyi vizek és erdők mentén, most pedig már régóta a Balaton partján. Szisztematikus gondolkodás, pontos fogalmak, de empátia és költészet egyformán fontosak nekem. Talán segítenek meglátni, igazán látni és láttatni...