Szeretném elmondani, így az első hónap lendületében még, hogy mekkora tévedés aszerint besorolni, értékelni, megítélni, a személyisége számára megerősítést adni vagy éppen attól megfosztani egy gyermeket, egy fiatalt vagy bárkit, hogy érti-e a matekot, kihegyezte-e (az anyukája) a ceruzáját, megírta-e (az apukája) a leckéjét, hibátlanul tudja-e a memoritert, engedelmeskedik-e a felszólításoknak, nála van-e a buszbérlete, tud-e csöndben ülni, ameddig csak kell, pöpec kocsija, nagy kérója és sok lóvéja van, meg ilyesmik. Aki ezekben a dolgokban „jól teljesít”, az általában komoly erőfeszítéseket tesz a puszta elfogadottságért.
Az örömteli élethez azonban ez kevés! Az örömhöz sokkal több köze van annak, hogy jó a humora és miközben nevet, mások is mosolyra fakadnak, előre enged az ajtónál, amikor köszön, még a nevemet is kimondja, nyíltan megfogalmazza a kifogásait, vannak jó ötletei, ha véletlenül elpottyantok egy darab szemetet, szó nélkül beteszi a papírkosárba, szívesen ad egy kis pénzt az utcai zenésznek, ad az uzsijából, nem megfutamodik, hanem helytáll, ha kihívás éri, megeteti a kutyáját/macskáját, képes elmélyülten szemlélni a körülötte lévő világot, képes valami újat alkotni és ehhez hasonlók. – Ő is vágyik a megerősítésre! Hogy érezze és tudja: érdemes örömmel élni!
Mindannyiunknak jobb, ha öröm is van az életben: felemeli a lelket, kisimítja a ráncokat, javítja a vérkeringést! Becsüljük meg tehát azokat, akik által több lehet belőle nekünk, és ne szegjük kedvüket a szürke kategóriák kényszeres agyonhangsúlyozásával! És csak halkan mondom: ne szégyelljünk tanulni tőlük – tudnak valamit! Valamit, amiből, ha több lenne, jobban élnénk!
