A dolgok megítélését nagyban meghatározza, hogyan tekintünk rájuk. Kereshetjük mindenben csak a szépet, kidomboríthatjuk csak a jót, hogy még véletlenül se lépjünk rá senkinek a tyúkszemére, és ne orroljanak meg ránk a kritikai észrevételek miatt. És persze lehet a kákán is csomót keresni, mindent lehúzni, a másikat lejáratni, és megpróbálni ebből még hasznot is húzni. Sajnos egyik hozzáállás sem visz előre. Míg az állandó kritizálás egy idő után elveszi mindentől az ember kedvét, a túlzott dicsérgetés meg a színvonal csökkenését, a téves megnyugvás állapotát hozhatja magával, hogy jó ez így is, és az ébresztő legtöbbször csak későn jön el. A valóságban a fény mellett mindig megjelenik az árnyék is.
Többször utaltam már arra, hogy a természet az emberek nagy tanítómestere, és a figyelmes szem számára mindent elmond a világ működéséről. A növényektől nem tudjuk megkérdezni, hogy vannak, mert nem tudják szavakba foglalni, hogy épp mi fáj nekik, vagy mire lenne szükségük. De ha beszélni nem is tudnak, a leveleik elárulják, hogy mit kellene tennünk az érdekükben. A szakavatott szemek rögtön észlelik, ha kérnek egy kis nitrogént, vasat, vagy esetleg káliumra volna szükségük. Már a levelek színe is árulkodik a növény állapotáról, de fonákja még inkább, melyen megjelenhetnek pl. a gombás fertőzés nyomai. A szőlőben rendre megforgatja a jó gazda a leveleket, hogy mielőbb észrevegye pl. a peronoszpórát, mert ami a levél színén csak egy apró duzzanat, az a fonákján már egy komplett gombatenyészet. És ha idejében nem védekezünk ellene, könnyen odalehet az egész termés.
Az egyik májusi vasárnapon elkísértem a feleségemet Nemesgörzsönybe lelkészválasztásra. 9 órára értünk oda a templomhoz, ahol a kántor nagy szeretettel fogadott bennünket. Amíg az egyházmegyei küldöttek ellátták hivatalos kötelességeiket az istentiszteletet megelőzően, nekem volt időm nézelődni. Maga a település sem nagy (kevesebb, mint 800-an lakják), de takaros. Ez a jelző igaz az Isten házára is, látszik, hogy van gazdája. A gyülekezet igyekszik rendben tartani a parókiával egyetemben, így nem jutnak a dolgok az ebek harmincadjára. Felújították a templomot, új ablakok és ajtók készültek, a régi padokat is lefestették. Többek között megújult a templom egyik legfontosabb, ugyanakkor legszerényebb része is. Nem az úrasztaláról vagy a keresztelőkútról van szó és nem is a szószékről, bár ezek elmaradhatatlan berendezési tárgyai templomainknak. Sokkal szerényebb, de funkcióját nézve nélkülözhetetlen dologról beszélek most, melynek hiányát vagy hibáit a dölyfös ember csak akkor veszi észre, ha éppen megbotlik, és orrával szagol össze vele. Ez nem más, mint az új járólap burkolat, mely szótlanul szolgálja a híveket, és nem fog felszisszenni, ha egy-két feledékeny ember nem törli meg a cipőjét befelé menet. Tudja a dolgát, sima utat biztosít a templomba betérőknek, hogy a hívő embereknek Isten házában ne kelljen a lábuk elé nézni, hanem nézhessenek először inkább magukba, utána meg felfelé az Úrra kegyelemért. A felújítás a parókiát is érintette, hogy az ige szolgája méltó körülmények között lakhasson.
Egyházmegyei főjegyzőként a feleségem hirdette az igét. Prédikációjában szó volt a Szentlélek jelenlétének fontosságáról, arról, hogy ne lelketlenül, ne is lélektelenül viszonyuljunk egymáshoz, feladatainkhoz. Hangsúlyozta, hogy a Szentlélek által még a nehézségek között is, egy ilyen kicsi közösség is meg tudja őrizni a lélekjelenlétét, Istenben vetett hitét, és Isten Szentlelkének jelenlétében lehet munkálkodni a jövőért. Azzal, hogy ez a gyülekezet lelkészt választ, tulajdonképpen a jövőt tervezi.
Az egyik fehérre festett pad tetején volt az énekeskönyvem, az alatta lévő polcra pedig betettem a telefonomat. A szép, tiszta fehér felület felett jólesően, de gyorsan átsiklott a tekintetem, míg az alját, a fonákját érdekesebbnek találtam. Az ugyanis olyan állapotban volt, mint amikor kikerült a fűrésztelepről. A polc is hasonlóképpen volt megmunkálva: a felső része, a színe meg volt gyalulva, míg a fonákja megmaradt szőrös deszkának. A kákán is csomót kereső hozzáállással azt gondolhatnánk, hogy ez a mostani felújítás során történt hanyag kivitelezés következménye. De nem, mert ezek a padok már régen így lettek megépítve. Valószínű, hogy az elődök sem dúskáltak az anyagi javakban, és igencsak meggondolták, hogy mire fut a szűkös anyagi keretből és mire nem. Ami nem fontos, vagy nem elengedhetetlen fontosságú, arra felesleges költeni. Mert mi is a lényeg? Hogy a Szentírás és az énekeskönyv ne sérüljön, a polc aljára úgysem lehet semmit tenni, mert ott a gravitáció az úr.
A pad és a polc színe a maga fehérségével makulátlan, de ugyanakkor a deszkának a visszája festetlen és megmunkálatlan. Ez a kettősség mégis így képez egy egységet, mint a fény és az árnyék. Az emberi természetnek is van színe, java és bizony fonákja is, melyre nem szoktunk büszkék lenni, és igyekszünk inkább elrejteni. Elgondolkodtam, hogy vajon mi elérjük-e valaha ennek a padnak a szintjét, hogy csendben kitartóan szolgáljuk a közösséget úgy, hogy közben nem válunk öncélúakká. A padon az énekeskönyv a 225-ös éneknél van kinyitva, ezt énekelte az egész gyülekezet az istentiszteleten, mely megfogalmazza a lényeget: „Itt van Isten köztünk, jertek őt imádni, hódolattal elé állni!”
A görzsönyi gyülekezetben lelkipásztort választottak arra a nemes célra, hogy vezesse és védje a rábízott lelkeket. Hogy megerősítse azt, ami Isten szerint való és fontos, ugyanakkor megóvjon a felesleges, öncélú tevékenységektől, magamutogatástól. Urunk adjon neki és a gyülekezetnek, de mindnyájunknak is bölcsességet ehhez!
