Site icon Meg van írva

Színek és szolgálat

Kerpel Péter József biológia-földrajz és rajz szakos gimnáziumi tanárral, művésszel és presbiterrel a pápai református könyvtár csendjében beszélgettünk, s közben bejártuk Közép-Dunántúlt, Felsőörstől Öskün és Várpalotán át Pápáig, csupán kis kitérőt tettünk Ceglédet, Debrecent és Pécset érintve. Szóba került nagyszülői ház, tanári pálya, csillagköd, lovagrend, imádság, elhárítás, presbiterség, pápai Refi, művészeti tagozat létrehozása, Vöröskereszt, diszkózás és még megannyi más. Számos helyen tette közzé művészi alkotásait, méltán ismerték el alkotó munkásságát Pro Cultura Díszoklevéllel. Szeretettel ajánlom Kerpel Tanár Úr bizonyságtétellé érő emlékeit és gondolatait az olvasók figyelmébe!

Honnét érkezel, és lelkileg miből táplálkozol, Tanár Úr?

Magyarországon, Dunántúlon, Veszprém megyében, a Balaton közelében nőttem föl. 1961 virágvasárnapján születtem Várpalotán. Akkor édesanyám Papkeszin volt tanítónő, édesapám a közelben egy vegyipari üzemben, a Colorban dolgozott, és egy picurka szolgálati lakásban laktunk. Édesapám egy nagydarab, kétméteres, jóképű férfi volt, akit nagyon észrevettek a nők, meg ő is a feleségén kívül más hölgyeket. Bizony-bizony ez oda jutott, hogy amikor én két éves voltam, akkor elváltak. Ő szépen felrámolta egy kisteherautóra a bútorzat nagy részét, csak a kiságy, két szekrény, meg édesanyámnak egy ágy maradt. Ez borzalmasan megviselte édesanyámat, és egy-két nap alatt megőszült. Mondhatni egy fiatal, kezdő pedagógusnak félig-meddig lenullázódott az élete. Úgyhogy én Felsőörsre kerültem, ahol nagyapám, Gáty Ferenc nagytiszteletű úr és felesége, Rózsika néni nagytiszteletű asszony, mély hitű emberekként voltak a felsőörsi gyülekezet és falu szíve-lelke-mozgatója. Kisgyerekként odakerültem Felsőörsre, és nekem elindult a csoda.

Mi volt a csoda abban, hogy a kommunizmus idején, elvált szülők gyermekeként egy református parókiára kerültél?

A ’60-as évek elején vagyunk, tehát a szocializmus kellős közepén, és én bekerültem egy olyan családi fészekbe, központba, ahol – hát, nagyapa a végén már vagy tízféle hangszeren játszott, ugye Gáty Zoltán fiáról van szó, a dédnagyapámról, aki Pápa zeneszerzője, a Pápai Jókai Kör egyik megalapítója, Budapestről lehívott ének-zenetanára volt a Pápai Kollégiumnak, – abban éltem pici gyerekként, hogy nagyapához iskolai tanítás után jöttek a gyerekek valamilyen hangszeren tanulni, vagy németül, angolul, a végén eszperantóul is tanította őket. A teológia után kapott két év skóciai ösztöndíjat, mert kiváló eredményei voltak, ezért nagyon jól beszélt angolul. Tehát egy ilyen egyszemélyes iskolaként működött. Nagymamának gyönyörű koloratúr szoprán hangja volt, sokszor kántorizált is, ő elsősorban a lányokat tanította zongorázni. Nagyapánál megfordultak neves személyiségek, például Pécsi Sándor színművész ingatlan ügyben, illetve nagyon sok lelkész ellátogatott hozzánk Hollandiából, Németországból, akik nyaralni jöttek a Balaton mellé.

Minden nap reggelenként klasszikus lelkészi imádkozás volt, ami azt jelentette, hogy egy órán keresztül nagypapa és nagymama a családtagokért, faluért, a betegekért, újszülöttekért, gyerekekért, mindazért imádkozott, ami abban az időszakban fontos volt a családban, gyülekezetben, faluban vagy akár az országban. Érdekes, hogy nekem a „mesekönyv” a Biblia volt. Nagyapáéknak öt gyermekük született, akik közül az első elhunyt, édesanyám pedig az egyetlen lány volt a három fiú mellett, és megmaradt saláta formában néhány mesekönyvük, amit az oroszok nem égettek el, amikor átvonultak a Balatonfelvidéken, de a bibliai, krisztusi történetek számomra jelentősebbek voltak. Úgy szocializálódtam, hogy vasárnap mindig ott kellett lenni a templomban, de ez nem volt kérdés. Nagypapa prédikált, nagymama orgonált és csodálatosan énekelt. Reggel imádkoztunk, este imádkoztunk, bibliai történeteket olvastak fel nekem. Nagyon tartalmas, a falusi gyülekezet adta lelki szépséggel teli éveim voltak Felsőörsön, ezért volt az csoda. Bensőséges, jókedélyű légkör volt, pedig nagypapának húsz évig ugyanannyi volt a fizetése. Én ilyenről, hogy szegénység és irigység, nem hallottam. Egy nagyon gazdag családban nőttem föl, mert a szeretet, a szellemi tartalmak és az egymásra odafigyelés bőségében éltünk elsősorban nagyszüleimnek köszönhetően.

A világi miliő és technika megjelent egyáltalán Felsőörsön a család életében?

Édesanyám a Kékes televíziót Papkesziről áttelepítette Felsőörsre, tehát volt tévé is. De akkor nem volt jellemző, hogy a televízióban káromkodtak vagy durva dolgot mutattak volna. Azért a Belphegor megihletett. A gyerekágy oldalt volt, a lehető legtávolabb a tévétől, de én az ágynemű alatt oda kúsztam, hogy lássak vagy öt centit oldalról, mert az izgalmas volt. (nevet) Édesanyámat elkísértem a fodrászhoz Papkeszin, és a fodrásznál várakozó bácsik káromkodással cifrázott beszédét hallottam, és tágra nyílt szemekkel odamentem édesanyámhoz, hogy „milyen nyelven beszélnek a bácsik”. Nagyapáméknál felnőve én nem hallottam káromkodást, és fogalmam sem volt arról, hogy van ilyen, és mit jelent.

Azért azt hadd mondjam el, hogy voltak szélsőségek is. Például, Felsőörsön az unokatestvérem csak suttyomban hallgathatta a rádióban Koncz Zsuzsát és Kovács Katit, mert nagymama csak a komolyzenét engedte, és ugye, nagyapa egyházi énekeket összhangzatosított, nem nagyon volt helye modern „ricsajnak” a parókián… (elneveti magát) Annyira nem lehetett foglalkozni könnyűzenével és le volt tiltva, hogy gimnáziumba bekerülve én nem tudtam megkülönböztetni Kovács Katit és Koncz Zsuzsát.

Meddig tartott a csodával felérő felsőörsi időszak?

Ötéves koromra édesanyám „összeszedte magát”, megerősödött annyira lelkileg és anyagilag, hogy akkor visszakerülhettem hozzá. Nagyon szigorú volt a felelősség miatt. Abból az időből vannak Papkesziről is szép emlékeim. Sokszor a tanítványai vigyáztak rám, akik osztálytalálkozókon megemlékeznek róla. Mozgékony és nyüzsi gyerek voltam, bár beteges is – hajszálér törékenységem volt. Szerencsére nem a fejemben, hanem a testemen máshol, a bőröm alatt történtek ezek. Még Felsőörsön, nagymamáéknál lettem bárányhimlős négy és fél évesen, és szirénázó mentő vitt Veszprémbe a gyerekkórházba, ahol egy hétig egyedül voltam egy zárt szobában. A plafonig csempézett kórtermen egyszer egy csótány átmászott az ágyamon, és az volt az egyetlen társam. Ott voltak kemény élményeim, mintha búcsúztam volna az élettől. Olyan álmom volt, hogy nagymama ült az ágyam szélén, és búcsúzkodtunk. De aztán megúsztam, a jó Isten vigyázott rám, kinőttem ezt a veszélyes betegséget.

Az a tiszta világ, amiben a felsőörsi református parókián felnőttél, később okozott gondot, amikor általános és középiskolás korodban elért a korszellem ellentétes világa?

Előfordult, hogy időnként gondot okozott a nagyszüleimnek és édesanyámnak köszönhető tiszta alap. Ez a túl tiszta, túl gömbölyű, esetenként túlzottan levédett lélek belepottyanva a világba, olyan fokú naivitást eredményezett, ami kívülálló számára érthetetlen. De mégsem okozott belső konfliktust, mert engem politikával nem hülyítettek Felsőörsön, ott nem volt politizálás. Nagyapa a lelkésztalálkozók után néha picit ideges volt, mert ő nagyon tiszta gondolkodású és tiszta akaratú ember volt, de a szocializmusban a korrumpáltságot el kellett csendben viselnie a lelkészeknek, ő meg ezt nem akarta. Korábban, amikor az oroszok bejöttek, egy nagyon szép Dore Bibliával a kezében akart kiállni a templom elé, hogy megállítsa őket, mert benne volt egy nagyon tiszta, tüzes, forradalmi lelkület, hogy amit hiszünk, amit mondunk, az száz százalékosan úgy van. Nem kilencvenkilenc százalékosan, hanem száz százalékosan! A presbiterek lebeszélték tervéről, így túlélte az oroszok bevonulását.

Úgy nőttem föl, hogy hallottam, hogy addig jó, amíg Kádár az ország vezetője, és senki nem mondta az ellenkezőjét, az iskolában pedig majd kiszakadt a torkunk, annyira énekeltük, hogy „A párttal a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és béke…”. A változás akkor jött, amikor édesanyám másodszor házasodott tízéves koromban. Örültem, hogy lesz apukám. Nemes Kálmán, aki öregdiákja a Refinek, egy verseket író lírai lélek és olvasott, politikában járatos ember volt. ’56-os volt, akinek leverték a veséjét, és az első munkái naposcsibék nyakkitörése meg vasúti sín krampácsolása lehetett. Ő nyitogatta a szememet, és attól kezdve volt politika az életemben. Viszont olyan hosszan kaptam a kor szellemiségét az iskolán keresztül, és olyan mélyen ült a szocializmus a létezés minden zugában, hogy bár elhittem apunak, amit mondott, de nem tudta bennem megforgatni az addig kialakult látásmódot. Gyerekként nem kérdőjeleztem meg a világot, nem kerültem konfliktusba.

Konfliktusba később kerültem a rendszerrel. Balatonaligán heti turnusokban szerveztek lelki gyakorlatokat, amiket a szarvasi lelkészházaspár tartott. Én elmentem oda egy ifjúsági kurzusra, és nekem ott volt megtérési élményem, ami gyökeres fordulatot eredményezett. Attól kezdve minden nap elmélyülten Bibliát olvastam, imádkoztam, és tényleg figyeltem arra, hogy Isten mit sugall a döntéseimhez és tetteimhez. Valódi, élő kapcsolatom lett Krisztussal. Annyira markáns és nagymértékű volt a változás, hogy még az én hívő református családom is megijedt.

Gondolom, nem magától a hit erejétől ijedtek meg.

Valóban nem, hanem a szocializmus idején, abban a helyzetben megélt hitem volt túl erős nekik. Pláne édesanyámnak, aki csak nagyünnepeken mert bejönni a felsőörsi templomba, mert amikor még Szentgálon volt gyakornok, ment érte az autó, hogy beszervezzék. Amikor vitték Szentgálról Veszprémbe az elhárítás irodájába, akkor ő a herendi elágazásnál kiugrott az autóból, össze is törte magát és attól kezdve a lába gyakran fájt, de nem fogott rajta a kényszer. Attól kezdve óvatos volt, és csak a nagyobb ünnepekkor ment templomba. Felsőörsre szeretett volna kerülni a szülei közelébe, a nagy testvér azonban figyelt és lehetetlenné tette.

Az, hogy képben volt a család, abból is kiderült, hogy tizenhat éves koromban Öskün megjelent egy öltönyös „úriember”, aki miközben a fekete autóval keremaringóztunk Öskü körül, be akart szervezni. Az elhárító tiszt biztatott, hogy nyugodtan járjak Aligára, csak meséljem el, hogy Hollandiából, Németországból kik jönnek, mit csinálnak. Mondtam, hogy nincs semmi különös ott, csak ifjúsági énekeket éneklünk, bibliamagyarázatokat hallgatunk, imádkozunk, eszünk, iszunk, strandolunk, semmi különleges nem történik. Ez kezdődött a mostani számítás szerint a tizedik osztály utáni nyáron, és amikor előfelvételis hírkatona lettem Cegléden, egyszer csak csörgött a telefon, és az elhárító tisztem azután érdeklődött, hogyan érzem magam, és rákérdezett, hogy „biztos maga abban, hogy debreceni diák lesz”. Szép csendesen próbálkozott azzal, hogy beadjam a derekamat.

Harmadik alkalommal akkor kerestek meg, amikor már másodéves egyetemista hallgató voltam Debrecenben. Apuval Nemesszalókon jártunk éppen, ahonnét ő származott, és odajött az elhárító tiszt. Na, akkor előjött az ’56-os apuból, és erőteljesen azt mondta: „ember, ha még egyszer keresi és zaklatja a fiamat, én olyan világraszóló botrányt csinálok, hogy magát kirúgják az állásából”. Ez volt az utolsó megkeresés, de nekem be kellett menni egyszer vagy kétszer a veszprémi rendőrségre, ahol lecsekkoltak. A próbálkozás tizenhatéves koromtól huszonegyéves koromig tartott, de nem tudtak beszervezni. Ez azért fontos kortünet, mert ha egy kamaszgyereket így megpróbáltak beszervezni, akkor mennyivel erőteljesebb lehetett ez a felnőttek esetében.

Hogy ez nem volt gyerekjáték, az is mutatja, hogy amikor a Thuri György Gimnáziumban középiskolás diákként, baráti bolondozásként hárman megalapítottuk a Mózer Aranka brigádot, akkor az elhárító tiszt megkereste a várpalotai rendőrfőkapitányt, hogy Lánczi Lajos, a maga egyetlen fia kivel barátkozik. A barátomat pedig megkérdezték, hogy miről beszél és mesél a Péter. A barátomat kis híján eltiltották tőlem emiatt, a kapitánynak pedig majdnem baja lett abból, hogy velem barátkozott a fia.

Ezek megélésekor, Tanár Úr, volt benned félelem?

Nem, mert a gyökereknél annyira tiszta forrásokból táplálkozott minden, hogy nem volt bennem gyanakvás és félelem. Egészséges lelkülettel nőttem, úgy érezve, hogy egy gazdag szellemi életű családba születtem bele. És ez nekem biztonságérzetet adott. Ezt nem tudták tönkretenni, ahogy később a családtörténeti könyv megírása is igazolta ezt. (Szerkesztői megjegyzés: A Gáty család története – Gyöngyszemek a magyar nyelvészet, zene és természettudomány múltjából, A Pápai Jókai Kör Kiadványa 8. 2000.)

Hadd mondjak még egy történetet, ami a gyökerekkel kapcsolatos! Cegléden vagyok katona, a hírkocsik telephelyén a tyúkbeleket, azaz az analóg kábeleket húzkodjuk ki a harckocsik között. Odajön hozzám egy törzsőrmester, és azt mondja: „Jónapot, Kerpel honvéd, én is felsőörsi vagyok ám. Egy dolgot meg kell mondjak magának: én még olyan nagyszerű embert, mint a maga nagyapja, életemben nem láttam.” Ez mutatja, hogy nem unokai elfogultság az, ahogy őróla beszéltem. És ez megerősített abban fiatal felnőttként, hogy amit én érzek, gondolok, az tényleg úgy van.

Miért volt jelentős életedben a debreceni időszak, és miért jöttél mégis vissza Dunántúlra?

Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanultam biológia-földrajz szakon és közben a nagyhírű Medgyessy-kör meghatározó képzőművész egyéniségei formálták vizuális személetemet, mint például Bíró Lajos festőművész és Szabó László grafikus. Akkoriban egyetemi kiadványokban, napilapokban, folyóiratokban jelentek meg illusztrációim. 1983-ban résztvevője voltam a Hajdú-Bihar megyei őszi tárlatnak, majd 1985-ben megnyílt az első önálló kiállításom a Debreceni Ifjúsági Galériában. Ennek eredményeként tagjai közé fogadott a Debreceni Műhely és művésztelepein is rendszeresen részt vehettem nyaranta. Nagy megtiszteltetés volt, hogy szülővárosomba, egykori középiskolámba visszahívtak tanítani, ezért visszatértem a Dunántúlra. A Palotai Műhely kiállításain is rendszeresen szerepelhettem, aminek egyik kiemelkedő alkalma volt, hogy Várpalotát az ausztriai St. Paul-i Galériában képviselhettem. Ebben az időszakban már komoly támogatóm volt tanári és képzőművészeti álmaim megvalósításában Dr. Huszár Pál, gimnáziumi tanártársam. Nagyszerű művészetelméleti felkészültségének és kiváló, elegáns stílusának köszönhetően sok felejthetetlen kiállításmegnyitót köszönhetek neki. Szülővárosomhoz kötött, hogy rövidesen megházasodtam és szép fiatal feleségemmel, Beával – aki történelem-magyar szakos tanár és mindenben teljes odaadással támogatott – sikerült hamar saját otthont teremteni, ahova első gyermekünk is megérkezett.

A várpalotai tanári évek után következett egy nagy lépés, és 1994-ben a Pápai Református Kollégiumba érkeztél.

Nagyon-nagy váltás volt. A Thuri György Gimnáziumba mind a három szakomat tanítottam. Úgy végeztem el a rajztanári szakot, hogy megbeszéltem az iskolavezetéssel és Újhelyi Gábor tanár úrral, akinél én is tanultam, és megalapoztam képzőművészeti ismereteimet az országos hírnévvel vezetett rajztagozatán, hogy nyugdíjba menetelekor átvehetem a rajztanári helyet. Bátorításuk miatt én becsületbeli ügyként kezeltem a tanulmányomat, és kitüntetéssel végeztem Pécsen. Annyi szomorúságom volt, hogy a Képzőművészeti Egyetemen éppen megszűntették a rajztanári képzést, ezért a folytatásban nem járhattam oda, hanem meg kellett elégednem a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemmel. Aztán amikor Várpalotára jött Vámos Sándor tanár úr, akkor újra indítottuk a gimnáziumban a rajztagozatot.

Márkus Mihály püspök úr dr. Huszár Pál akkori egyházkerületi tanácsosnak, későbbi egyházkerületi főgondnoknak a javaslatára engem felkért szaklátogatónak biológiából, földrajzból és rajzból. Bujáky Miklós igazgató úr hívott, hogy jöjjek látogatni a Pápai Református Kollégium Gimnáziumába. Amikor volt az óralátogatás, akkor Miklós bácsi megkérdezte, hogy ki vagyok én és honnét jövök, és amikor mondtam, hogy én Gáty Ildikónak vagyok a fia, akkor örömmel mondta, hogy „én a Gáty Ildikóval együtt játszottam a Tapolca partján, akkor te Gáty gyerek vagy, a mi fészekaljunkból való vagy”, és rákérdezett, hogy eljönnék-e Pápára. Őszintén megmondtam, hogy rajztagozaton tanítok, ami nem kis dolog, ráadásul ott, ahol én egykor tanuló voltam, tehát büszke vagyok rá és jó csinálni, három szakomon taníthatok és jól megy a diszkós vállalkozásom, ahol négy-ötszáz fiatal szórakozik hétvégén az én zenémre évek óta. Ő viszont szuggesztíven beszélt, hogy „Péter, neked itt a helyed”.

Na, most a hajmáskéri lelkész felesége, Angyalka néni, aki nekem a szolfézs tanárom volt Öskün a zeneiskolában, és akinek az unokája éppen a Refiben tanított, azt mondta nekem, hogy, „Péter, ha jót akarsz magadnak, ide nem jössz, mert ott kemény világ van. A Bujáky Miklós igazgató aprítja a népet, aki kell neki, azt megtartják, aki nem, azt kiutálják, borzalmas világ van ott, nem ajánlom én neked, hogy oda menjél.” Angyalka néni szavát komolyan vettem, és nem foglalkoztam Miklós bácsi hívásával. De jött Miklós bácsi telefonhívása, hogy elgondolkodtam-e, mert akár az igazgatói posztot is megpályázhatnám. Tessék? – mondom, mert fiatal tanár voltam, még csak kilenc éve voltam a pályán. Szép gondolat, mert az őseim itt tanítottak, nagymama mindig Pápáról mesélt, megvan az öreg Gáty-ház, a homlokzatán ott van a violinkulcs és egy-két hangjegy, megvan a Hatvany-ház, ahonnét édesanyám iskolába járt, a dédnagypapám a nőnevelőben tanított. Szép gondolat, de én nagyon jól érzem magam Várpalotán, Veronika már megszületett, tehermentes háromszoba összkomfortos lakásban laktunk, két autónk volt a vállalkozásomnak köszönhetően. Miért akarjak elmenni én Várpalotáról, könyörgöm?! Mert itt a helyed – mondta, és feljött mikrobusszal győzködni engem, és hozott mintaanyagot az igazgatói pályázathoz. Eljöttem Pápára, megmutatta, hogy a lánykollégium legújabb szárnyában hol lenne a lakás. Megtiszteltetés volt, hogy egy nagytudású, komoly igazgató győzköd engem, a „zöldfülűt”, lát bennem fantáziát, hogy a nagymúltú iskola igazgatója legyek. Illetve Miklós bácsival borzalmasan jól megértettük egymást. Megírtam a pályázatomat, és Márkus püspök úrral beszéltem Veszprémben, akkor még ott volt a Püspöki Hivatal, a tantestület meg is szavazott engem. Varga-Umbrich tanár úr (Varga-Umbrich Károly 1991 óta fizika-matematika szakos tanár a pápai Refiben) mesélte, hogy annak idején az tetszett nekik, és az így is történt, én azt mondtam, hogy nagy megtiszteltetés, ha Pápára jöhetek, de ha nem én leszek az igazgató, akkor is eljövök tanítani, mert én közkatonaként is szolgálni akarom a Pápai Kollégiumot.

Végül a Kollégium mellett Pápa város kulturális életét és a pápai református gyülekezetet is szolgálod művészi alkotásaiddal. Isten adta tehetség a tiéd, Tanár Úr?

Ez nagyon érdekes. Hogy a Gáty, Hatvany, Kerpel, vagy Kervarits vérem miatt-e, de alapvetően egy szorgalmas kisfiú voltam, akit minden érdekelt. Édesanyámat megállították az ösküi napközi előtt az utcán, hogy „csinálj már valamit ezzel a gyerekkel, mert minden lében kanál, színjátszókörbe jár, meg zeneiskolába, meg sportversenyre, meg irodalmi színpados, örsvezető és vöröskeresztezik, mit nyüzsög ez a gyerek, nem lehet elviselni”. Pedig akkor még képzőművészeti dolgok nem is érdekeltek. Bár az első találkozásom az anyaggal nagyon jó élményként bennem volt: nagymamával tésztát gyúrtunk, lapítottuk, csíkokra vágtuk, és akkor először jött elő, hogy én szeretem a formálható anyagot, szeretek foglalkozni vele. Élveztem, és olyan emlék, mintha most történt volna.

Végül is apám kovács volt, anyagot formált meg. Gáty István szépnagyapám földmérő eszközt talált fel, ő és tesvérei mérnökök voltak, tehát a vizualitás, a jó térlátás jellemző volt rájuk. Hatvany Rózsa nagymama testvére, Gitta néni csendélet olajfestménye ki volt téve az a felsőörsi parókia ebédlőjében. Csak hobbiból festette. Úgyhogy biztosan sokat örököltem az őseimtől, nekik köszönhetem több képességem alapját. Veronika lányunknál is megjelent mindez, a járműmérnöki diplomája igazolja. Fanni lányunk, aki orvos, több kiválóan sikerült vizsgát köszönhet precíz belső látásának, képalkotó képességének. Harmadik gyermekünk Peti a filmek világának szerelmese. Némi bátorsággal kicsi, 17 hónapos unokáinkat is megemlíthetem itt. Veronikáék gyermekei Benedek és Barnabás egypetéjű ikrek, de már érzékelhetően külön egyéniségek, akik rendkívül fogékonyak minden szépre, képre, formára, zenére, ritmusra, úgy tűnik megkapták az értékes örökséget. Biztos vagyok abban, hogy csak olyat és csak úgy örököltem én, ahogy Isten rendelte el. Ilyen értelemben igen, Isten adta tehetség az enyém.

Elgondolkodtam „A diktátor” című tusrajzon, ahol egy szószékre hajazó emelvény van, ahol egy háromalakos gyülekezet hajbókol, és felvetődött bennem a kérdés: milyen egyházkép él benned?

Az a kép Debrecenben készült az első kiállításomra, az Ifjúsági Galériába, ötödéven az államvizsgázás előtt. Azt tudni kell, hogy azokban az években nagyon benne volt a mindennapok levegőjében a félelem, hogy mikor nyomják meg a piros gombot, és mikor indulnak el az atomrakéták. Az egyetemen, az auditorium maximumban tartottak nekünk

hallgatóknak honvédelmi előadásokat, ahol bemutatták az atomrobbanás erejét fotókon. Akkor már apunak a szemfelnyitogató gondolatai világossá váltak számomra. Rengeteget beszélgettem vele, és akkor már nem voltam bizonyos szempontból naiv, amihez hozzájárultak a földrajztanulmányok és más tapasztalatok. Tisztában voltam vele, hogy figyelnek, és igazából senki nem szabad teljesen az országban. És az, hogy van csengő és telefon a szószéken, az onnan jön, hogy akkor már „Virág elvtársat” levetítették, és Debrecenben már láttam „A Tanú” című filmet. Meg is döbbentem, hogy nagyon sok fonákságot megmutatnak, és én láthatom, mert az nem volt természetes, hogy a kommunizmussal és magyar szocializmussal kapcsolatosan ilyen kritikát lehet látni. A „csengőfrászról” még nem volt szokás nyilvánosan beszélni. Elsősorban ez jelenik meg a képen, bár összességében van benne egyházkritika is, de nem direktben. Az, hogy a hatalomnak alárendeltje az ember, és hogy az milyen formában jelenik meg, az már majdnem mindegy. Egyébként az, hogy a hatalom egyházi helyszínhez való kapcsolása nem volt teljesen téves, azt később, a hatalom életünket befolyásoló erejének megtapasztalásakor ismertem fel.    

Ez a „később” mire vonatkozik?

Arra, amikor idekerültem Pápára, ami egy egyházi centrum. Megdöbbentem, hogy milyen erős, befolyásoló ereje van a hatalomnak. Én vágytam arra, hogy lássak valódi hatalommal bíró embereket, és olyanok közelében legyek, akik valóban nagyformátumú személyiségek, komoly pozícióban vannak. Izgatott. Várpalotán nem igazán voltak olyan nagy emberek, a családhoz pedig tehetséges, de alárendelt pozícióban lévő személyek tartoztak. Itt pedig megtapasztaltam, és felismerhettem sok igazságot. Nekem az egyház és hatalom kérdésében az volt izgalmas, hogy ha ahhoz a nagyon tiszta, őszinte és egyenes felsőörsi világhoz hatalom társul, hogyan tud torzulni. Olyasmik rakódnak rá, amikkel én abban a tisztaságban nem találkoztam. Ez engem akkor is zavart, és ha találkozom vele, azóta is zavar.

A korai műveidben keresztyén elemek és üzenetek jelennek meg, pl. az Örökkévalóság rézkarc madárcsontvázában, az Útelágazás olajfestmény corpus nélküli keresztjében, az Utolsó remény tusrajz felfelé tekintésében. De aztán a kilencvenes években konkretizálódik a keresztyén üzenet, gondolok itt a „Maradj velünk” és a „Meglátod Őt” c. tusrajzokra. A hit, mint éned elválaszthatatlan része van jelen a képeiden.

Igen, és fontos, hogy miért. Már majdnem neheztel rám a családom, hogy amikor mesélek, akkor visszamegyek egészen a gyökerekig. De azért, mert pláne a mai világban nem találkozik az ember ennyire letisztult létezéssel. Tehát, hogy amit mondd, azt úgy gondolja, úgy csinálja, és úgy történik. Az egy nagyon-nagy dolog, ha egy házaspár képes azt megvalósítani. Gyerekként én ezt éltem meg, és valószínűleg ezért nem tudott kiforgatni az istenhitből, a krisztuskövetést első helyre tevő felfogásomból a világ. Ha csak arra gondolok, hogy öt-hat évig vállalkozóként diszkóztam, ami egy totál világi dolog, mégsem fordultam ki magamból. Tíz év zeneiskola után ilyen torz módon jött elő a zenész (mosolyog), konzerv zenével, amit én borzalmasan élveztem és nagyon-nagy élményeket adott, egy katartikus, jó időszak volt, de nem cigarettáztam, nem alkoholizáltam, nem nőztem. Büszke vagyok, hogy nem tudott megrontani, mert a gyökerek állandóan levédtek. Az, hogy nagypapáék szépen, tisztán és őszintén tudtak adni, adagolni, élni, megélni. Például nagyon aranyos volt nagymama, amikor Öcsi barátommal – Nagy István Felsőörsön él most is -, tinédzserként Almádiba készültünk diszkóba, és ő elkezdte mondani: „Kisfiam, komolyan ilyen helyre akarsz menni, nem szégyenled, hogy neked erre szükséged van? De ha már lemész, akkor vigyázz magadra, nehogy bajod essen.” Így volt jelen a nagyszüleimnek a tiszta felfogása az életemben.

Feltűnt, hogy a kétezertízes évek olajfestményein, mint például Átjáró, A pokol kapuja, Égi madár, Kozmikus sárkány, rengeteg szín jelenik meg. Milyen élményből táplálkoznak ezek az alkotások?      

Pápán a Somogyi Galériában az én grafikáim mindig valahol a hátsó teremben voltak kiállítva, a főteremben meg Katona György, Horváth Lajos festményei kaptak helyet. Megértettem, hogy festménnyel lehet bejutni a főterembe? Akkor gyerünk, fessünk! De mit fessek? Földrajz tanárként csillagászat-fakultációt tartok, ahol a Hubble űrtávcsőbe nézve láthatóak a csillagködök, ahol szín van minden mennyiségben. A gyökér pedig hogyan szól bele? Eszembe jutott, hogy ha a jó Isten ennyire színesen kezeli a galaktikus világot, akkor nekem is szabad. Láss csodát, a következő évben ott voltam Katona György mellett a főteremben!

A Pápai Református Kollégium Gimnáziuma és Művészeti Szakgimnáziuma grafikus és festő képzésének elindításában és munkájában hogyan vettél és veszel részt, Tanár Úr? Illetve mit jelent ez számodra?

A Kollégium Tánc-Lánc Művészeti Alapiskolájának grafikai csoportjait vezettem 2004-től. Ebben az időben itt Pesei Petra és Katona György művésztanárok voltak pedagógus társaim, Müller Anita igazgatóként irányította ezt az intézményt. Ő vetette fel a kérdést, hogy mit szólnék hozzá, ha megpályáznánk egy táncot és képzőművészetet tanító szakközépiskolai pozíciót. Mivel a Református Egyházkerület támogatta az elképzelést, ezért nekiálltunk megírni az akkreditáláshoz szükséges dokumentációt. Az igazság az, hogy szinte semmiféle hivatalos segédanyag nem állt rendelkezésemre, csak amit a művészeti alapiskolával kapcsolatban lehetett elérni és más középszintű művészeti iskolák megosztottak velünk. Pikantériája a történetnek, hogy éppen akkor nem töltöttem be rajztanári pozíciót a REFI-ben. A lényeg, hogy megírtam a képzőművészeti részhez szükséges anyagot. A mutatvány sikerült, Istennek hála elfogadták a pályázatunkat. 2010-ben a tánc mellett a grafikus és festő képzés is megkezdődött a Kollégium Művészeti Szakközépiskolájában. A Képzőművészeti Munkaközösség munkáját, így az ifjú művészpalánták nevelését a kezdetek óta irányítom. Nem gondolom véletlennek a történteket. Úgy gondolom áldás van ezen a munkán.

Az évek során – induláskor a Tánc-Láncnak köszönhetően – minden feltétel kialakult a magas színvonalú képzéshez. Kiváló művészek kapcsolódtak be, a korábban említettek mellett például festőként az alapokat lerakó Vámos Sándor, a grafikus Nikolausz Krisztián, sokrétűségében nélkülözhetetlen Boros Zita, és még lehetne sorolni. Mind-mind elengedhetetlen feltételét jelentik a sikereknek. Büszke vagyok rá, hogy a felújításoknak, a kollégák töretlen elhivatottságának és kiemelkedő szakmai tudásának köszönhetően végzős tanítványaink sorban jutnak be a Képzőművészeti Egyetemre és a többi jó hírű felsőoktatási intézménybe. Versenyeket nyernek minden évben, így iskolánk neve országszerte jól cseng szakmai körökben. Korábban ilyen szintű képzése nem volt a Pápai Kollégiumnak, sőt Pápán sem. Így A. Tóth Sándor példája mai tanár utódjainak, nekünk köszönhetően fiatalok százait juttatja el a képzőművészet csodájának világába. Ha semmi más nem sikerült volna pápai tartózkodásom alatt, csak ennek a művészeti iskolának az életre hívása, nos, akkor is elégedett lennék. De sikerült, él és virágzik. Egyre nagyobb az érdeklődés iránta. A REFI jelenlegi arculatának meghatározó részét adjuk. Talán ezért irányított Isten ide, hogy ez megtörténjen. Hiszem!

Folyamatos kihívást jelent az iskola, mert szinte állandóan változnak a központi szabályok és ehhez alkalmazkodni kell. Kiteljesedést élek meg, mert az alkotó munkámmal példát mutathatok tanítványaimnak. A tanításukhoz, elsősorban a művészettörténet tanításához folyamatos naprakészség szükséges, ami rendszeres olvasást, aktualitásokban való jártasságot feltételez. Gyakran szervezek tanulmányutakat Budapestre a nagy múzeumokba. Ilyenkor közel százan utazunk a fővárosba, ami bizony nagy felelősség, de megéri a kulturális és közösségi élmény. Szeretek művésztanárként élni. A Pro Cultura Díszoklevéllel Pápa városa is elismerte ittlétem eredményeit, hiszen az kapja ezt az elismerést, aki hosszú évek óta őrzi és ápolja Pápa város kulturális örökségét, és újszerű kezdeményezéseivel szolgálja a város hírnevének öregbítését. Ide tartozik, hogy Gáty Zoltán zeneszerző-zenetanár dédnagyapám életművét is sikerült feltámasztani. A Jókai Kör egyik alapítója, kollégiumi tanár volt. Emlékhangversenyek, könyv, digitalizált zeneanyag és Pápa Város Értéktárába való bekerülés fémjelzi ennek sikerét.           

Négy cikluson keresztül voltál a Pápai Református Egyházközség presbitere. Miért vágtál bele annak idején ebbe a szolgálatba, Tanár Úr, mit jelentett ez számodra?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 24 év után most nem vállaltam presbiterséget. Talán kissé telítődtem, mindenesetre őszinte szívvel, lelkesedéssel szeretem csinálni dolgaimat. Kis megfáradást éreztem. Ha kapok még erőt, akkor előfordulhat újrázás, de ez nagyon a jövő zenéje.

Nagyapa tökéletesnek tűnő példaképpé vált, nem gondolkodtam a lelkészi pályán, mert hozzá képest nem vagyok elég jó, viszont amikor Kertész Péter egykori pápai lelkész felajánlotta a presbiteri tisztségre jelölést, akkor nagy megtiszteltetés volt számomra. Feleségem konfirmálása is ambicionált. Nem megbízásokat akartam kapni a gyülekezettől (elmosolyodik), nem is ezért vállaltam el a felkéréseket, hanem azért, mert ezen feladatok elvégzésével sajátosan tudok szolgálni. Jöttek a kihívások, és ez jól esett, bevallom férfiasan. Megterveztem a világító és fűtő kovácsoltvas csillárt a pápai református templomba. Ezt követően az Immanuel Közösségi Ház ólomüveg ablakainak keresztyén szimbólumait rajzoltam meg. Elképzeléseim alapján született meg a belső világító díszkút is. Aztán következett az alsó-városi temetőben az ökumenikus harangláb – az őseim ott nyugosznak, és talán értem is szól majd. Kiemelkedő feladat volt számomra az úrvacsorai kiskelyhek tervezése, majd később a gyülekezeti régi kelyhek motívumait kombináltam az új ezüst és arany díszítésű úrvacsorai kancsó tervezésénél.

Ez az úrvacsorai kancsó látható az Itt van közöttünk című festményen?

Pontosan. Az általam tervezett úrvacsorai kancsó megjelenik a festményemen, majd a festményemet Márkus Mihály pápai lelkipásztor-esperes felhasználta a gyülekezet újévi igés naptárán. Ez öröm számomra. Ahogy az is, hogy az Adventus Domini pasztell képemet az egyházkerületi újságban, a Dunántúli Református Lapban címoldalon használták. Minden alkotásom későbbi megjelenése, felhasználása jó érzéssel tölt el, mert így biztosabban megmaradnak. Összefoglalva: ezekben a tárgyakban megjeleníthettem azt, ami hitem részeként bennem van. Nem a pápai gyülekezethez kötődik, de itt említem meg a felsőörsi Gáty-emlékszobában látható fotó és grafikai kiállításomat, amin az én szemszögemből bukkan elő a hit és a világ viszonyának egy-egy része, részlete. Fontosnak tartom, hogy nemcsak egyházon belül szolgálok, hanem a világban is, például az A. Tóth Sándor Alapítvány kuratóriumának tagjaként művészi értékek továbbadását segítem, kiállításokat rendezek és nyitok meg. Amikor Pápa városa 800 éves jubileumát ünnepelte, akkor főterének díszítésére óriási méretben fotómontázsokat állítottam össze.    

Tagja vagy a Nemzetközi Szent György lovagrendnek. Laikus ember azt gondolhatja, hogy az egy római katolikus „műfaj”. Kérlek, Tanár Úr, oldd fel ezt a feszültséget!

A Nemzetközi Szent György Lovagrendbe Dr. Huszár Pál hívott meg. Szó sincs felekezeti hovatartozásról, hiszen pl. ő a református Zsinat világi elnöke lett. A karitatív nemes célok, a történelmi értékek, hagyományok iránti elköteleződés vonzott ebbe a közösségbe. Jó emberek között élmény minden perc. Az avatás Pápán a református új templomban volt rendkívül ünnepélyes körülmények között, a családomnak, az egyházkerület vezetőségének, és diákjaimnak jelenlétében. A díszebéd a Nátus lovagtermében volt. Ekkor találkozhattam az Aranycsapat egykori tagjával, a velem együtt avatott Buzánszky Jenővel. Nagy élmény volt, akárcsak a későbbi lovagrendi együttlétek, avatások méltósága. Nem bántam meg.

Tanári és alkotói pályád mellett időt szakítasz a Magyar Vöröskeresztre, aminek országos vezetőségi tagja vagy. Miért fontos számodra ez a terület?

1972-es az első tagsági könyvem. (felcsillan a szeme) A biológia, az egészségügyi problémák iránti vonzalom, a karitatív hajlam már akkor megmutatkozott, jelen volt a Thuri György Gimnáziumban is, és megmaradt mai napig. Pápán a REFI-ben ambiciózus középiskolások voltak, aktívak és agilisek. Ennek örömére egy évvel ideérkezésem után, az első nekifutásra három elsősegélycsapattal mentünk helyi megmérettetésre, és 1997-ben már országos versenyre jutottunk el. Ez lelkesített. Azóta rendszeresen szerepelünk versenyeken, ünnepi műsorokat adunk öregek otthonában, fogyatékkal élőknél, részt veszünk adománygyűjtésben, kortársképzésen és jó pár nyári vöröskeresztes tábort megszerveztem Balatonszepezden. Mind ezek örömére először területi vezető, majd megyei vezetőhelyettes, aztán megyei vezető, végül a Magyar Vöröskereszt Országos Vezetőségének tagja lettem, jelenleg már a negyedik ciklusban töltöm be ezt a funkciót. Érdekesség, hogy Budapesten a Magyar Vöröskereszt székházában az ünnepi tárgyalóban az én képem díszíti a főfalat. Témája az alapító Henry Dunant és a solferinoi csata. Megtiszteltetés számomra, hogy évek óta nagyméretű falinaptáron jelenteti meg válogatott műveimet a megyei vörökeresztes szervezet. Az egyik legfontosabb eredményemnek azt tartom, hogy sikerült úgy érvelnem egy versenytárgyaláson, hogy a kiemelt dunántúli regionális adományraktárt Veszprém megyében hozta létre a Vöröskereszt. Jelenleg is hetente tartok vöröskeresztes szakkört a REFI diákjainak, most is versenyre készülünk. A történet folytatódik.           

Hogyan hatott a covid okozta elzártság/bezártság Tanár Úrra, illetve a képzős diákjaidra?

A covid biológiai és egyéb módon is gyilkos kórokozó. Én hallottam a sarlós suhintását, kórházba kerültem, mert a láz elvette az erőmet. Fanni orvoslányom segítségét kértem, és azonnal mondta, hogy kórházba kell vigyenek. Sikerült meggyógyulni.

Az anyagot online leadtam, és a gyerekeket online tanítottam, feleltettem, írattam. A probléma az volt, hogy hiányzott a reakció, és nem lehetett egy idő után motiválni, ellaposodott, ezért áthidaló megoldás kellett. Nagy veszteség, hogy bizonyos készségek, reflexek nem alakultak ki, így a gyerekek hátrányt szenvedtek. Tulajdonképpen a „jég hátán is megélő” gyerekeknek is hosszú volt az elzártság, megfáradtak, és így fokozatosan megjelent a kreativitás hiánya, ami zavaró volt.

Digitális eszközhasználatban, programok használatában fejlődtünk. Az iskolavezetés teljes mértékben segített ebben. Még digitális évzárót is szerveztünk. A képzősökkel csináltunk karanténgalériát. Számukra nagyon jó volt a karantén, mert volt idejük, ezért mennyiségben és minőségben gyarapodtak az alkotásaik. Ezen a területen volt gazdagító hatása a többlet időnek, segítette az elmélyülést.

Az úgynevezett kipakolás rendszeres dolog az M-tagozaton, időről-időre látom a Pápa városi televízió internetes oldalán. Milyen gyakran történik és milyen súlya, jelentősége van ennek az alkalomnak a Refiben?

A kipakolás hasonlít a művésztelepek értékelési gyakorlatához. Félévente megmutatják a diákok a teljesítményüket. Paravánokra, padokra, székekre és a földre is pakolják a munkáikat, innen jön az alkalom elnevezése, a kipakolás. Az ambíciózus diákoknak rengeteg alkotásuk van, és jó ezt látni, főleg, ha a mentalitása és szorgalma is megvan hozzá. Minden munkát, – legyen az rajz, festmény, metszet, grafika, digitalizált alkotás -, ki kell tenni, nem előzsűriztethetik a diákok. A képzős munkaközösség megszemléli, osztályozza a félévi produktumot. Általában én összegzem a szaktanári értékelést minden diákra egyenként kitérve. Ezt követően kiválogatjuk a legszínvonalasabb alkotásokat. Ezek szerepelnek a díszteremben megnyíló kiállításon, és közülük kerülnek ki nagyrészt a versenyeken nevezhető munkák.

Pedagóguspályádon hangsúlyt kap a tehetséggondozás, felkarolás, motiválás, ezért érdekel, hogy az egyéniségről mi a véleményed? Létezik tehetség nélküli egyéniség?

Világosan látom, hogy egy ember, egy világ. Mivel emberi világ, ezért az emberi jellemzőkben van különbség. Az adottság, érzék, tehetség mértéke változó. Egyedi, egyéni. Az sem mindegy, hogy miben tehetséges valaki, hiszen az egyéniség táplálkozhat pozitív, vagy negatív forrásokból. Lehet ez magának és a környezetének jó és rossz is. Na, ez nem mindegy! Én például jobban boldogulok extravagáns egyéniséggel, mert alkotás során a karaktere jobban kirajzolódik, ezért megragadható, még ha több energiát vesz el, és ezért fárasztóbb is. Viszont a pusztítást nehezen, vagy egyáltalán nem viselem el. A pozitív, építő egyéniségeket tartom igazi értéknek.

Több évtizedes tanári pályafutásodra tekintettel felmerül a kérdés, hogy vannak-e művésszé érett egykori tanítványaid?

A 2022-ben, Pápán megtartott REND ünnepi kiadványa, az „Örüljetek az Úrban” bemutatja mindazokat, akik indulásunk óta komolyabban elköteleződtek a képzőművészet iránt. Mivel én vagyok az album szerkesztője, ezért sokat kellett foglalkoznom a nálunk végzettek életútjával. Viszonylag kevés idő telt el a kezdés óta, ezért a többség pályája elején jár. Például Serra Krisztina Franciaországban keramikusművészként dolgozik. Lővenberger Patrik most fejezi be a Képzőművészeti Egyetemet. Volt művészetis osztályomból többen, pl. Dunai Virág, Kulifai Boldizsár most fog végezni a pécsi egyetem festő szakán. Érett művészekké hosszabb idő alatt, a jövőben válnak, de tudom, hogy nagyon jók lesznek.

Az újraindulás óta ez a 33. tanéve a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának, ahol 31. tanévedet töltöd. A három évtized alatt történt változást hogyan értékeled?

Nagyot változott harminc év alatt az iskola. Nem a korszellem és a diákok miatt. Sokkal inkább az igazgatón múlik az iskola légköre, eredményessége, nívója, mert tanárból mindig van elég, aki agilis. Ha visszatekintek, akkor hullámvasúthoz hasonló volt az iskola története amiatt, hogy immár a hetedik igazgatóm van, akik nagyon különböztek egymástól. De jó jelként értékelem a volt diákok visszajövetelét tanárként és szülőként. Szeretet és jószándék van bennük arra, hogy sikeresen, jól menjen az iskola. Isten áldásával menni is fog!

Kívánom, hogy az Úr Isten adjon hosszú-hosszú évtizedeket arra, hogy igazi pedagógusként taníthass, valódi művészként alkothass és hitbenjáró keresztyénként szolgálhass, legfőképpen pedig hogy unokáidnak mesélhess mindarról a jóról, amiben Isten részeltetett téged, Tanár Úr! Köszönöm a beszélgetést, és már csak egy villámkérdés-villámválaszra hívlak. Úgy gondolom, ha szereted a röpdolgozat műfaját, ez tetszeni fog.

Lássuk, tudom-e a válaszokat!

Romantika vagy realizmus? Romantika.
Torockó vagy Jeruzsálem? Torockó.
Fekete vagy zöld? Zöld.
Tékozló fiú vagy terméketlen fügefa? Tékozló fiú példázata.
Hideg szín vagy meleg szín? Meleg szín.    
Felelés vagy feleltetés? Felelés.    
Háttér vagy fókusz? Fókusz.
Elizeus vagy Jónás? Jónás.
Dallam vagy rím? Dallam.
Barlang vagy völgy? Völgy.

Exit mobile version