Gál Erzsébet nagykanizsai presbiter, nyugalmazott könyvtáros, aktív hitoktató, aki a Somogyi Református Egyházmegye hitoktatási ügyintézői feladatát is ellátja. Tavaly adventben az egyházmegye elnöksége Pálma-díjban részesítette hitoktatói és ügyintézői munkájáért, melyet jóindulatú segítségnyújtással, végtelen szeretettel és rugalmassággal végez. Ismerje meg az olvasó az asszonyt, aki minden reggel ezer métert úszik, és hét unokájának nyaraltatását excel táblázattal szervezni meg!
Mikor és hol csöppentél bele a földi világba?
1959. július 11-én születtem, egy somogyi református lelkész családjába. Hárman voltunk lányok testvérek, én nyolc évvel a testvéreim után születtem. Édesapa, Gál Kálmán lelkészként Ádándról indult, majd Balatonlellén, Vásárosbécen, Somogyhatvanban szolgált, és végül Gigén és Rinyakovácsin, ahol nyugdíjba meneteléig szolgált. A szolgálati helyei mutatják, hogy az ember sokfele járt és sokfele kellett alkalmazkodni. Nekem csak az utolsó kettő maradt, Somogyhatvan és Gige, Rinyakovácsi. Nagyapám, Gál István Rinyaszentkirályon volt kántortanító. A felesége Kálmán Erzsébet, és itt jön be egy kis érdekesség az én családomba: az ő édesapja Kálmán Farkas gyomai lelkész volt, akinek az énekeskönyvünkben több dallama is van. (Szerkesztői megjegyzés: „Egyedüli reményem, ó, Isten, csak te vagy…” (RÉ 276 / ÚRÉ 718), „Ím, nagy Isten, most előtted szívem kitárom…” (RÉ 345 / ÚRÉ 711).) Édesapámék tizennégyen voltak testvérek, de csak heten érték meg a felnőttkort. Közülük három lelkész lett, egy tatai, egy kisasszondi és apa gigei lelkész volt. A lányok pedagógusnak mentek, lett még orvos és jegyző a testvérei közül. Apai ágon tanítók és lelkészek a felmenőim, anyai ágon pedig a nagypám mozdonyvezető volt, nagyanyám pedig háztartásbeli. Anyukánk könyvelő volt, igazi földhözragadt ember, de hívő református családban nőtt fel Nagykanizsán, majd Csurgóra költöztek. Nagyanyám ott is maradt Csurgón, és amikor tíz éves lettem, odaköltöztem hozzá.
A kommunizmus időszaka nem kedvezett a lelkészcsaládoknak. Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra?
Azért, hogy megéljünk, mindenféle mezőgazdasági munkát végeztek a szüleim, és abban segítettünk mi is. Javadalmi föld az volt Gigében, abba kukoricát vetettünk, azt kapáltuk. Disznót tartottunk, mert a fizetés nagyon-nagyon kevés volt. Emlékszem is rá, hogy háromszáz forint volt apának a havi bejövő fizetése. Mindezek ellenére nem éltünk rosszul, mert nem éheztünk és volt ruhánk. Úgy érzem, nagyon szép gyerekkorom volt, de édesanya temetésekor szembesültem azzal, hogy a nővérem nem így érez, mert kifakadt, hogy mennyire sanyarú sorsa volt. Én boldog gyerekkort éltem meg, mert játszottunk és enni-innivaló volt. Bennem nem volt semmi elérhetetlen utáni vágy, igaz, nem is ismertem a boltokat, mert a falusi vegyeskereskedésbe is nagy ritkán mentünk, mert a kenyeret is legtöbbször megsütötték nekünk. A társadalom peremén való létnek én csak olyan jelét tapasztaltam, hogy például engem nem vettek be a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe, nem mintha bántam volna. De amikor voltak építőtáborok, akkor elvittek magukkal. Az osztálytársaim közül volt, aki nem tudta, hogy az én apám református lelkész, de a naplóban meg voltam jelölve. Sőt, érettségikor is. A volt osztályfőnököm az első érettségi találkozónkkor mondta el, hogy s mint volt a lelkészgyerekek kezelése. Én ezzel különösebben nem foglalkoztam. Már csak azért sem, mert Gigében inkább szolidaritást éreztem, mintsem kiközösítést. Még ha nem is álltak ki nyíltan, hogy ez az én papom, de aki református volt, odafigyelt és próbált segíteni. Apámnak eleinte lovai voltak, azzal járt át a szomszéd gyülekezetbe, aztán lett egy Simsonja. Nagyon szerettem motorozni, tiszta fiús gyermek voltam. Apa nagyon szeretett volna elküldeni Debrecenbe, ahol az egyetlen református gimnázium működött, de azt mondtam, hogy „oda aztán biztos nem megyek, belőlem nem lesz pap”. Fel is emlegettem, amikor megkaptam a pápai teológián a katechéta diplomámat, hogy ha apám megérhette volna, biztos örült volna.
Milyen volt annak idején falusi parókián felnőni?
A gigei parókia öt szobáját gyermekként hatalmasnak láttam. Néhány éve elmentem megnézni, rettenetes a mostani valója, nem kellett volna elmennem. Emlékszem, volt egy ablak, ami a konyhából az utcára nézett, és egy pici kis törés volt rajta. Anya mindig mondta apának, hogy „Kálmán, csináltasd már meg!”, ő pedig azt mondta, „Jó az úgy, ne költsük rá a pénzt!”. Egyik télen kiderítettem, hogy miért kell annak az ablaknak úgy lenni: a falubeliek nem akarták, hogy tudják, visznek a papnak bármit is, és oda, a két ablak közé rakták be a disznóöléses kóstolót, hurka, kolbász, kis hús és pici töpörtyű. Abban az időben a falusi emberek nagyon aranyosak voltak, és a hívek gondoskodtak a kelkészről és családjáról, annak ellenére, hogy nem tudtak akkora egyházadót fizetni és perselypénzt dobni a perselybe. Szóval mindig gondoskodtak rólunk. Gondolom, a ruházatunkon látszott, hogy mi nem vagyunk annyira jómódúak. Mindig dzsörzé nadrágokat kaptam, amit ki nem állhattam, anya kötötte a pulóvert és varrta a ruhát. Próbálta azt, amit tudott, megadni. Emiatt soha nem volt kisebbségi érzésem, hanem a szám miatt volt az. Nyúlajakkal születtem, néhány hónapos koromban megoperáltak, de nem sikerült az operáció, mert éhes voltam és felsírtam közben. Abban az időben a plasztikai műtét még nem volt annyira elterjedt dolog, de tízéves koromban apa újra elvitt. Ez pedig úgy sikerült, hogy Czeizel Endre genetikus csinált egy gyűjtést arra vonatkozóan, hogy a felmenők körében volt-e genetikai rendellenesség. Én részt vettem ebben a felmérésben, és apa megbeszélte vele, hogy bekerülhetek egy plasztikai műtétre. A számat újra elvágták és szebben összevarrták. Mindig mondták, fessem ki a számat, de mondtam: „Én ezt? Kifesteni? Hát, milyen ferde a szám! Hogy nézne ki, ha még föl is hívom rá a figyelmet?!” (nevet)
Említetted, hogy tízéves korodtól az anyai nagymamádhoz költöztél Csurgóra. Mi volt ennek a költözésnek az oka?
Gigében csak osztatlan iskola volt az első négy osztály számára, és nem tanítottak nyelvet. Azért, hogy később gimnáziumba menjek, Csurgóra jártam iskolába. Előttem a nővérem is ott járt iskolába tízéves korától tizennyolc éves koráig. Édesapa is Csurgóra járt, de akkor még református gimnázium volt, nem állami. A középső testvérem Kaposvárra járt iskolába, ő otthonról járt be a városba minden nap, és ápolónő lett. Kéthetente mehettem haza vonattal, mert nagy luxus lett volna hetente menetjegyet váltani. Felvettek a gimnáziumba, de a tanulás sose volt a szívem közepe, én sportolni szerettem. Ráadásul előttem volt a példa, hogy nővéremet szín kitűnővel nem vették föl egyetemre, ezért azt gondoltam, hogy nem is strapálom magamat. Abban az időben sajnos volt még ilyen diszkrimináció a lelkészgyerekekkel szemben. Valaki azt tanácsolta, hogy menjen férjhez a nővérem, akkor más lesz már a neve, és majd felveszik. Ilyen idők voltak azok. A nővérem később jogász lett, mert tényleg volt ész a fejében. Szóval én a nővérem példájára föl nem nagyon izgattam magamat a tanulás terén. Nem voltam rossz tanuló, de nem akartam kitűnő lenni. Inkább kosárlabdáztam, jártuk a megyét meccsről meccsre. Nagyon szép négy év volt. Akkor csurgó nem volt egyházi iskola, a régi szellemisége az öreg tanároknál érezhető volt. Az első két évem alatt Gál Ambrus latintanár volt az igazgató, aki a múlt századból itt marad kövület volt, és akit pont azért nagyon szerettünk, mert régimódi úriemberként viselkedett. Mindig csokornyakkendőt kötött, és sokrétűen tanított. Nem csak a leckét adta le, hanem tanított az óráján római történetet és művelődéstörténetet is. A Pókos tanár úr is ilyen volt. Ha ő helyettesített nyelvórán, akkor biztos, hogy mindenféle szóalakokat magyarázott. Szóval egy-két tanárunk átfogóan tanított, nemcsak a tantárgyi tudást követelte meg.
Mivel tízéves korodtól Csurgón éltél, ezért adja magát a kérdés, hogy hol konfirmáltál?
Otthon konfirmálkoztunk mind a hárman Gigében édesapámnál hetedik osztályban. Keményen meg kellett tanulnom az összes kérdés-feleletet a Heidelbergi Kátéból. Aztán életem során még kétszer megtanultam a teljes Kátét: amikor Németh Tamás tanár úrnál hitvallásismeretből vizsgáztam, és még egy A betűt sem lehetett kihagyni, majd a teológiai záróvizsgára.
Abban az időben a lányok középiskola után hamarosan férjhez mentek. Veled is így történt?
Igen, mert a már említett okok miatt nem jelentkeztem sehova továbbtanulni, hanem hazaköltöztem és munkába álltam. A kaposvári kórházban szereztek nekem állást, de csak három hónapig csináltam, mert nem tetszett nekem a véradóban folyó munka. A kórházi munkám során ismerkedtem meg az első férjemmel, és 1977-ben házasságot kötöttünk. Házasságkötésünk után Csurgóra költöztünk, ahol a városi könyvtárban helyezkedtem el. A könyvtár örök szerelem maradt, negyven évig dolgoztam könyvtárosként. Egy fiunk született Csurgón, Zsolt. Később, 1985-ben Nagykanizsára költöztem vele, mert a házasságom nem sikerült. Kanizsán is a könyvtárban dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. A második házasságomat 1987-ben kötöttem, és ikrekkel áldott meg Isten. Dávid és Tibor soha nem csináltak egyszerre semmit. Mindig külön-külön sírtak fel, ha gondjuk volt, külön-külön voltak betegek. (nevet) Amikor mindegyik gyermekem leérettségizett, úgy gondoltam, hogy én is tanulok valamit. Kölcsönző könyvtárosként dolgoztam, viszont a könyvtárban többet fizettek, ha diplomád volt. A mostani férjem, akivel harminc éve élünk együtt, támogatott a tanulásban, és én beiratkoztam kaposvári pedagógiai főiskola könyvtár szakára, majd Pécsre informatikus-könyvtáros szakra, és így meglett az egyetemi végzettségem.
Kirepülve a gigei parókiáról is jártál templomba?
Nekem szinte mindig természetes volt, hogy templomba járok vasárnaponként, persze gyermekként meg kellett ezt is tanulni. Emlékszem, kilenc-tízéves kislány koromban Gigében egy hideg és havas vasárnapon nem volt kedvem templomba menni, pedig nem kellett öt lépést tenni, és már ott lettem volna a templomban. Csakhogy annyira hideg volt ott, hogy inkább azt mondtam apának, hogy nem jól érzem magam, beteg vagyok. „Jól van, kislányom, feküdjél le, takarózz be, nincs semmi baj, majd jössz jövő héten” – mondta apám. Hát, délután jöttek a barátnők, hogy pingpongozzunk a kultúrházban, és én indultam volna velük. De azt mondta apukám, hogy „ja, nem így van ez, édeslányom, aki délelőtt beteg, az délután is beteg”. Tudta ő nagyon jól, hogy nem akartam templomba menni, én meg megtanultam egy életre, hogy nem szabad csalni. Amikor nagymamához kerültem Csurgóra, vele mentem templomba. A II. világháborúban felrobbantott csurgói református templom helyett hátul az udvarban építettek egy kis templomot, és oda jártunk. Nagykanizsára költözésemkor Balogh Tibor későbbi esperes volt a lelkipásztor. Ő azelőtt Csökölyben szolgált, így édesapa szomszédja volt, és sokat összejártak, ezért ismert engem, és tudta ki vagyok. Eleinte nehezen mentem a templomba, mert mindig sírnom kellett. De a fiaimat mindig vittem templomba, és hála Istennek mindhárman konfirmáltak.
Mióta kapcsolódik a templombajárásodhoz önkéntes szolgálat?
Azóta, hogy 2009-ben Balogh Tibor után Hella Ferenc lett a gyülekezet lelkipásztora, és éreztem, hogy valami elkezdődött, és szerettem volna részese lenni. Először sütéssel kapcsolódtam be a szeretetszolgálatba, majd fokozatosan alakult ki, hogy mikor miben segítek. Úrvacsora után mosogatni, virágot tenni az úrasztalára, cukorkáról gondoskodni a hittanosoknak, megtartani egy hittanórát – így fokozatosan, mindig többet vállaltam, és 2017-ben a presbiteri tisztségre is igent mondtam. Az Alfa kurzuson először résztvevő, majd vendégséghez segítő voltam, aztán tartottam egy-egy alkalmat. Mai napig járok az énekkarral szolgálni, és hétfőnként elkezdtem a „Tanúim lesztek”-re járni. Ha nagyon akarnám, minden nap tudnék gyülekezeti programot szervezni, de akkor a férjem kiakadna. (nevet)
A könyvtárosi munka után hogyan következett a hitoktatás?
Nyolc éve, amikor a nők negyven éves kedvezményével nyugdíjba mentem, akkor már második ciklusomat töltöttem presbiterként, és arra gondoltam, szívesen szolgálnék gyermekek között. Akkor már Hella Ferenc tiszteletes, jelenlegi somogyi esperes szolgált lelkészként Kanizsán. Az egyik presbiteri ülésen, tizenhárom évvel ezelőtt az iskolákban bevezetésre kerülő kötelezően választható hitoktatás kapcsán arról beszélgettünk, hogy mi lesz a mi gyülekezetünkkel képzett hitoktatók nélkül. Akkor én egyszer csak úgy megszólaltam, hogy „én szívesen elmennék tanulni”. Azt mondta a Tiszi: „há’, na, hajrá akkor!” Jelentkeztem a Pápai Református Teológiai Akadémia katechéta-lelkipásztori munkatárs szakára, de majdnem kifordultam a felvételiről, amikor meghallottam, hogy énekből is kell teljesíteni. (nevet) Nagyon szeretek énekelni, de se jó hallásom, se szép hangom nincsen. Benne vagyok a kanizsai kórusban egy évtizede, mert nagyon jó társaság, de pontosan tudom, hogy hol van a helyem: jó kis háttér ember vagyok. Édesapa mindig harmóniummal kísérte az éneket a templomban, anyának nagyon jó hangja és hallása volt, velük könnyű volt énekelni. A család zenei tehetségéből én semmit nem örököltem, zongora órára is azért járattak, hogy valamit javítsanak a zenei hallásomon, de az sem ért az égvilágon semmit. (nevet) Úgyhogy nekem nagyon kellett a támogatás, de ezt a teológián Maja nénitől meg is kaptam. (Szerkesztői megjegyzés: Veres Györgyné Petrőcz Mária művésztanár 2000 óta a pápai teológia egyházi ének tanára.) Tömbösített kurzusokkal végeztem el a teológiát, és ez az egyetlen olyan diplomám, aminek minden percét szerettem. Nem volt gondom a tanulással, mert a bibliai háttér adott volt otthonról, középiskolában négy évig latint tanultam, így a nyelvi háttér is adott volt, és szerettem a tanárokat. A Balatonfüredi Református Általános Iskolában voltam gyakorlaton, ott volt a vizsgatanításom is, ami szintén nagyon jó élmény volt. A három évet két és fél év alatt végeztem el, mert a könyvtáros pedagógus diplomákból beszámítottak jónéhány tanegységet és belehúztam a tanulásba. Ez azért is volt jó, mert így nem kellett tandíjat fizetnem az utolsó félévben. Diplomamunkámat dédnagyapám, Kálmán Farkas református lelkész, zenetörténész és zeneszerző életéből írtam. A diplomámat 2015-ben Vladár Gábor rektor úrtól vettem át, ami nekem azért volt különlegesen nagy öröm, mert 2001-ben tőle vettem át édesapám gyémánt diplomáját.
Katehcéta diplomádat sem megélhetés, sem diplomahalmozás nem motiválta, hanem a szakszerű hitoktatás vezérelt téged.
Jól gondolod. Nem hiszem, hogy végzettség nélkül csináltam volna. Nagyon szeretem a hitoktatást, ez a szívem csücske. Akkor is csináltam, amikor fakultatív jellegű volt, és alig járt érte valami. Én pontosan tudom, hogy a lelkészek és hitoktatók nem azért csinálják a hitoktatást, mert pénzt kapnak érte, hiszen azelőtt is csinálták fizetés nélkül. Látta a Tiszi, hogy odaszánással csinálom a hitoktatást, és egyre több dolgot bízott rám. Az ő jóváhagyásával és folyamatos egyeztetéssel koordinálni kezdtem a hitoktatókat határidők betartásának érdekében a gyülekezetünkben. Nagykanizsán tizenkét iskola van, és én csinálom minden tanév kezdetén az órarendet két-három nap alatt. Két A/3-as lapra írom ki a csoportokat, és ott sokat kínlódva hozom össze a hitoktatóknak az órarendjét. Amikor megvan az órarend, de még mindig van egy-két lyuk, akkor szólok a Tiszinek, hogy így állunk, akkor ő azt mondja, hogy „nem baj, imádkozzunk egyet és a jó Isten, majd megoldja”. És tudod, hogy mindig helyre teszi?! Mindig, mindig helyre teszi az Úr Isten!
Az egyházközségi területen túl egyházmegyei szinten is szolgálsz. Hogyan lettél a somogyi hitoktatási ügyintéző?
Nyolc évvel ezelőtt lemondott az egyházmegyei hitoktatási ügyintéző, és akkor engem javasolt a lelkipásztorunk a feladatra. Vasné Faragó Gabriella szigorú koordinátorunk volt, akinek köszönhetően mindent meg tudtam tanulni a határidőkről és az adminisztrációs dokumentumokról. Először csak a főállású munkavállaló hitoktatók dolgát kellett intézni, majd később a hitoktató lelkészekét is. Ez elég rázós dolog volt, mert ötven lelkész jelentett. De mivel édesapámék annak idején havonta egyszer összejártak a környékbeli lelkészekkel hol egyik, hol másik parókián tarokkozni, így ismertem a lelkészi miliőt, az ő szolgálati életüket és habitusukat, ezért tudtam, hogyan szólítsam meg őket és hogyan dolgozzak együtt velük. Segíteni akartam nekik és nem megrendszabályozni őket. Szeretettel és szívvel-lélekkel teszem ezt a mai napig is. Ha valakinek nem megy, akkor odaülök a számítógéphez, és lépésről lépésre mondom, hogy hova kattintson és mit csináljon. A cél, hogy határidőre meglegyen minden adatszolgáltatás, és ne terhelje a lelkiismeretünket. Egyre többféle adatot kell a rekir2.0 rendszeren át eljuttatni a Magyarországi Református Egyház Oktatási Szolgálatához, mert már fel kell tölteni az órarendeket, tanmeneteket, csoportok névsorait. Az elvégzett munkát regisztrálni kell, nem csak az iskolai KRÉTÁban, hanem a rekirben is, hogy a következő hónapban az alapján megkapják a fizetésüket a hitoktatók. Ezeket a munkaidő nyilvántartásokat egyenként ellenőriznem és jóváhagynom kell mind a hetven hitoktatást végző személy esetében. Továbbá feladatom még a tankönyvrendelések összesítése és az óralátogatások elvégzése is, amit én örömmel végzek, mert jó személyesen találkozni a lelkipásztorokkal és hitoktatókkal. Aztán adódik mindig újabb és újabb feladat, például most a speciális erkölcsi bizonyítvány intézése, vagy például a kredit-tár használata a hitoktatói előmeneteli rendszer miatt. Őszintén megmondom, nekem nagy segítség, hogy online értekezletek vannak, mert így nem megy el időm az utazásra, valamint közben fel tudok állni, meg tudom mozgatni magam.
Csatlakozom hozzád, én is így vagyok ezzel. Mit éreztél, amikor hitoktatói és ügyintézői munkádért megkaptad a Somogyi Református Egyházmegye Pálma-díját?
Hatalmas meglepetés volt nekem Balatonszárszón, a decemberi egyházmegyei csendesnapon megkapni ezt a díjat. Hella esperes úr szorgalmazta, hogy feltétlen vegyek részt az alkalmon, mert engem terjesztett fel a Pálma-díjra, és megnyugtatott, hogy az egyházmegye lelkészei nagy többségében egyetértettek ezzel. Megtiszteltetés és nagyon sokat jelent nekem, hogy a lelkipásztorok értékelik azt a munkát, amit elvégeztünk velük az elmúlt pár évben. Elérzékenyültem, és jól kibőgtem magam akkor. A díjat pedig odatettem apa gyémántdiplomája mellé.
Nekünk pedig az jelent sokat, ahogy velünk megértően és segítőkészen kommunikálsz. Mi motivál és miből merítesz erőt családi és gyülekezeti szolgálatodhoz?
Huszonöt éve minden reggel szaunázni és úszni járok. Leúszom az ezer méteremet és úgy megyek tanítani. Ez a fizikai erőnlétemet segíti. A lelki erőmet pedig bibliaolvasásból nyerem. Ötkor kelek, elolvasom a napi Igét. Legfőképpen pedig a gyerekek motiválnak, akik annyi örömöt és életkedvet adnak, hogy el sem tudom mondani. Látom rajtuk az ártatlanságot, a befogadóképességet. Ha nem tanítanék, akkor nem csinálnám a többit sem. A gyerekek adnak annyi erőt, hogy hatvanöt évesen felkeljek reggel ötkor, és nekimenjek a napnak. A férjem kilenc éve kínlódik rákkal, és most egy áttéttel megnehezült az állapota. Múlt kedden az első kemóra én vittem Zalaegerszegre, ezért reggel nem tudtam úszni menni, hanem délután mentem el. Le voltam törve, és miközben szárítottam a hajamat, valaki átölelte a lábamat, és mondta, „szia Erzsi néni”. Hella tiszteletesék legkisebb fia, Szilárd volt az. Megkérdezte van-e időm és cukim, és leültünk egy kicsit beszélgetni. Elpanaszolta, hogy nem volt jó az úszás, mert a kislány csalt a játékban. Azzal, hogy őt meghallgattam, nekem is jobb lett. Nekem hatalmas áldás lett az életemben, hogy megszólaltam azon a presbiteri gyűlésen, és elmentem a teológiai képzésre, elvállaltam a gyerekek közötti szolgálatot. Ha meglátnak, messziről rám köszönnek hangos „Áldás, békesség!”-gel a gyerekek. Ez mind lelkesít és megerősít. Jön az erő onnan föntről. Valahogy mindig megadja az Úr Isten, hogy jusson presbiteri csendesnapra is időm.
Az Ő áldása, hogy gyermekeim és unokáim is vannak. Zsolt fiamnál Németországban van két unokám, egy tizenhárom éves kislány és egy tizenegy éves fiú. Dávid fiam Érden él, és ott van egy pici, három éves unokám. Tibor Ausztriában él az élettársával, ott még nincs unokám. A férjemnek három lánya van, és ott is van négy unoka, akik ugyanúgy jönnek hozzánk. Úgyhogy mi be vagyunk osztva excel-táblázatba, amiből látjuk, ki mikor jön a mamához és papához nyaralni. Elárulom, fiús anyukaként nekem a szívem közepe a lányunoka. (nevet)
Van kedvenced a tananyagok között is?
A negyedik osztályos tananyag áll hozzám a legközelebb, és szeretem az elsős-másodikos munkatankönyveket is. Csak az elsőshöz sokat kell hozzádolgozni. Viszont az RPI-s honlapról sok játékötlet gyűjthető. A hetedik-nyolcadik évfolyammal nem vagyok kibékülve, mert sok az én-központúság benne. Bevallom őszintén, akkor a tananyaghoz fűzök még egy példázatot vagy bibliai történetet, hogy közelebb vigyem az üzenetet.
Van olyan igeszakasz, ami fontos és aktuális számodra?
A Miatyánknak az a része, hogy „legyen meg a te akaratod”, és annak a megélése, hogy „…nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Szerkesztői megjegyzés: Róma 9,16) Néha nehéz ráhagyatkoznom Istenre, hogy ne én akarjam megoldani a helyzeteket. Pedig tudom, hogy Őneki gondja van ránk, és mindent szépen elrendez.
Köszönöm a tartalmas beszélgetést, és kívánom, hogy ismét megtapasztalhasd a könyörülő Isten kegyelmét családodban és gyülekezetedben!
Pasztell színek vagy élénk cifraság? Pasztell.
Terepmunka vagy adminisztráció? Terepmunka.
Ábrahám csillagnézése vagy Dániel látomásai? Ábrahám.
Hallgatás vagy csacsogás? Hallgatás.
Jairus lánya vagy a tékozló fiú? Tékozló fiú.
Könyv vagy film? Könyv.
János levelei vagy Péter levelei? János levelei.
Színház vagy múzeum? Múzeum.
Bálám szamara vagy Jónás hala? Jónás hala.
Vízibicikli vagy matrac? Vízibicikli.
