Tislér Géza nyugalmazott csopaki református lelkipásztort, egykori dunántúli főjegyzőt hallgatva egy sokirányú érdeklődést mutató személy körvonalazódik elénk. Írásaiból és munkáiból tavaly „Szóval és tettel” címmel kötetet jelentetett meg a Dunántúli Református Egyházkerület, az idén nyáron pedig tudását és oktatói tevékenységét a Pápai Református Teológiai Akadémia címzetes főiskolai docens címmel ismerte el. Tanulmányai idején és szolgálata során nem törtetett, de az elé kerülő feladatokat becsülettel elvégezte. Tudása, látása, szorgalma, szakmai igényessége, alapossága, művészetszeretete, szépérzéke példa lehet mindenkinek. Beszélgetésünk után az fogalmazódott meg bennem, hogy ha pirkadattól szenderületig hallgathatnánk őt nap-nap után, akkor sem tudnánk lemásolni, mert ilyennek csakis Isten alkotja az embert.
Honnét származik Főtiszteletű úr, és mi jellemezte azt a közösséget?
1933. június 23-án születtem Felsőörsön, ami egy középkori falu, Veszprémtől kilenc kilométerre délre, Balatontól négy kilométerre északra fekszik. Román stílusú temploma híres a Herkules csomóiról. A falu a reformáció korát követően szinte teljes létszámában református volt, köztük az őseim is. Róluk az első írásos bizonyíték az 1630-as évekből származik, amikor ezzel a magyaros írásmódú Tislér névvel egy felsőörsi birtokperben, mint szomszédok szerepeltek. Nagyapám, aki 1862-ben született, azt mondta, hogy fiatal korában Felsőörsön még csak „egy-két” katolikus család volt. A Balaton-felvidéki falvakra egyébként jellemző volt, hogy korán reformáltak, és megtartották református jellegüket. De a XIX. század végére nagyobb számban telepedtek meg római katolikusok a faluban, mert a veszprémi püspökségnek birtokai itt (is) voltak, és oda cselédnek csak katolikus embereket engedtek be. Felsőörsön külön volt katolikus rész, tehát a református részbe nem ékelődtek bele katolikus házak. A mai napig el tudom mondani, hogy melyik házban ki lakott a második világháború idején. Édesapámnak, aki 1891-ben született, még négy testvére volt, de utána az egész Dunántúlra sajnálatosan jellemző lett a református egyke, illetve a kettőke. Egyszerűen azért alakult ki ez a sajnálatos családtervezés, mert a jobbágyfelszabadítás következtében a megélhetést jelentő földet nem akarták aprózni az örökösödés során. Erre a korra is igaz a mondás, hogy subát subával, gubát gubával, tudniillik ha azonos földterületű utódok házasodtak, akkor meg tudták őrizni a helyzetüket. Alapjában az egyke nem egy gonosz, tudatos emberölési szándék volt, mint ahogy azt ma helyesen gyilkosságként fogjuk fel, hanem a megmaradásnak egy szomorú, drámai taktikája volt. El akarták kerülni, hogy az utódjaik szegények legyenek. Ezt most a fajtámnak a rovására mondom: a földműves ember az iparosságot alacsonyabb rendű életformának tekintette, és nem szívesen adta iparosnak a gyermekét, hanem az igazi rangos létet a föld, a mindig több föld jelentette. Ennek a mindig több földnek az érdekében nagyon nagy lemondásra voltak képesek. Például a spártai egyszerűség és az aszkétikus élet nagyon jellemző volt rájuk.
Az egykének és a kettőkének mi lett a következménye szülőfalujára nézve?
A két gyermeket engedő családtervezéssel a református lakosság egy-két emberöltőig stagnált, viszont a katolikus lakosság megduplázódott. Mivel eleve szegények voltak, így az öröklés nem foglalkoztatta őket, és öt-hat gyermeket neveltek fel. A millennium évére egyenlő arányba került a katolikusság a reformátussággal, majd a második világháborúra már többszörösére növekedett. Ez nem csak Felsőörsön volt így, hanem az általam elég jól ismert Balaton-felvidéki falvakban mindenütt, kezdve Szentkirályszabadja, Lovas, Alsóörs, Paloznak, Arács és sorolhatjuk nyugati irányba Köveskálig mind a református falvakat. Ennek következtében a korábban szőlőből jól élő nagy gyülekezetekben most harmincan-ötvenen vannak.
Magyaros írásmódú Tislér névnek aposztrofálta családja nevét. Miért fontos kihangsúlyoznia a magyaros írásmódot?
Mert nem vallom családom német származását, és ha a nevem miatt néha tapintatosan megkérdezték, mindig elhárítottam. Ameddig vissza tudom vezetni a családomat, nincs benne más, mint magyar református. Még olyanról sem tudok, aki reverzálist adott volna. Érdekesség, hogy Felsőörsön több Tislér család volt, akik nem voltak rokonok, ragadványnévvel különböztették meg őket. Nekem még az az érdekesség is megadatott, hogy mind az apai, mind az anyai ágon Tislér vagyok: Anyám anyját is Tislérnek hívták, ők az Alsó Tislérek voltak a faluban, akik egyébként már felhagytak a földműveléssel, polgáriasodtak és erdészek, tanítók lettek, majd elköltöztek Tapolcafőre, Budapestre, meg Amerikába mentek ki.
A szülei mivel foglalkoztak?
Apám Tislér Béla földműves, anyám Vámos Karolin háztartásbeli volt, éppen úgy, ahogy a nagyszüleim is, hagyományos földművelést űző emberek voltak Felsőörsön, amely településnek a környékben nagy határa volt, mert nem szorult a Balatonpartra, és nem csak szőlőnek alkalmas területtel rendelkezett. Az egykori Győr-Káptalanfüred-Alsóörsi vasútvonal Almádin keresztülmenő vonala volt a déli határ, az északi határa pedig ugyancsak egy vasútvonal volt, amely Veszprém és Felsőörs között az erdőben épített hadiüzem vasútvonala volt, egyébként ez belecsatlakozott a Győr-Alsóörsi vasútvonalba. A falu északi és déli határa mintegy tíz kilométerre futott egymástól. Felsőörsnek többlábon álló mezőgazdasága volt, mert a déli részen ugyanolyan jó szőlő termett, mint Csopakon, viszont a falutól északra a Bakony felől érkező hideg levegő érvényesült, így a hűvös talajt kedvelő krumpli, répa, gabona megtermett, valamint volt gyümölcsös, kaszáló is. Tehát önellátó falu volt viszonylag jól élő lakossággal. A módosabb földművesek hatvan-hetven hold földdel rendelkeztek, ami alatt harminc-harmincöt hektár földet kell érteni.
Ha két gyermek született, akkor milyen jövő várt a fiatalabbra?
Jellemző volt, hogy a két gyermek közül a fiút, vagy a két fiú közül az egyik fiút Pápán taníttatták. A felsőörsi reformátusok lélekszáma 1910-ben háromszáz fő volt, mégis majdnem tíz református lelkészt adott a XX. században, köszönhetően az egymást utánzó Pápán taníttatásnak. A kicsit gazdagabb földművesek jófejű gyerekét a tanító vagy a lelkész jelezte a pápai református iskolának, és elküldte felvételre. Például édesanyám testvére balatonfüredi esperes-lelkész volt, és az ő példája meghatározta szüleim jövőmet tervező gondolatait. Tizenhárom évvel idősebb bátyám földműves lett, de sajnos a téesz miatt az életformája megszűnt.
Hol és milyen körülmények között laktak Felsőörsön?
Apai és anyai nagyszüleim is a templommal szemközti házakban laktak. Az apai nagyszüleimet nem nagyon ismertem. A Tislér család a felsőörsi földműves családok között az egyik legjobb módú volt. A Vámos nagyapám pedig, – akinek két testvére volt és tizenhárom évesen édesapját, aki egy tűzvésznél tüdőgyulladást kapott, elveszítette -, a feltörekvő, eszüket jobban használó emberek közé tartozott. Öregkorára meggyarapodva a jómódúak társaságához tarozott. Református puritán ember volt, a jómód ellenére soha nem jellemezte luxus. Sem őt, sem a többi gazdagnak számító reformátust. A jómódú reformátusok egyforma lakásviszonyok között éltek. Utcára merőlegesen épített két szoba–konyhás házakban laktak, ahol a ház egyik fala a szomszéd telkének határa is volt. Én is ilyenben nőttem fel. Most is vissza tudok emlékezni, hogy egy szobában laktak a nagyszüleim, a szüleim, a bátyám és én. Elől volt az úgynevezett tisztaszoba, ahova csak a halottat szokták ravatalozni, meg a vendéget fogani, hátul pedig az a szoba, ahol aludtunk. Abban volt az egyetlen kis kályha, és a konyhában folyt az élet. Pedig akkor már erdőnk is harminc hold volt. A melléképületek tömege viszont kétszer akkora volt, mint a ház, mert az jelentette a létet, a megélhetést. Öregapámnak két istállója volt, meg fészere. Nagyapám törekedett arra, hogy földet vegyen, és szinte mindig ő vette meg a legjobb helyeken eladó földeket. Sokat voltam együtt otthon a nagyapámmal, aki már nem tudott mezőre menni, én meg kései gyerekként még nem tudtam a mezőn és szőlőben dolgozni, és az idő alatt folyton kérdeztem a családunk és falunk múltjáról, a világ rendjéről. Lediktálta nekem a családfát, és elmondta az életvezetési elveit.
Mik voltak ezek az elvek?
Először elmondom a pozitívumokat, aztán a negatívumokra is rátérek, mert mindkettő hozzá tartozik az igazsághoz. Ezekből sokat tanultam és sok dolgot elsajátítottam. Először is alapelve volt: szerényen élni, az ételt megbecsülni. Éhezésről, étel megvonásról szó sem volt. Az a balga mondás, hogy a földműves akkor eszik húst, ha vagy a tyúk beteg vagy a földműves, – ez mese! Aztán elve volt, hogy kölcsönt tilos felvenni, tovább nem szabad nyújtózni, mint ameddig a takaród ér. Másik elve az volt, hogy adósságot ne csinálj, ne flancolj! Fontos elve volt, hogy ha veszel valamit, akkor jót vegyél, mert az jobban megéri, mint a rossz. Cipőt, ruhát akkor vettek, amikor szükség volt rá, de mindig volt olyan ünnepi öltözetük, amiben bárhol megjelenhettek. Volt bizonyos rátartiság is bennük, például egy jobb módú földműves asszonynak kellett legyen perzsa bundája már a ’20-as évek után. A gazdának ugyanolyan rossz ruhája volt, mint a napszámosának, vagy az éves kocsis cselédjének, de perzsa kucsmájának illett lenni. Szóval ilyen kivételekre nagyon adtak, hogy a tekintélyüket valamilyen szimbólummal kifejezzék. A következő alapelvet abból tudtam, meg, hogy a nagyapám elmesélte az egyik nagy földjének vásárlását, ami a faluközponthoz közel lévő két holdas szántó volt. A falutól való távolság fontos volt, mert az oda és visszavezető út elveszett idő volt. Azt mondta, hogy ő csak akkor vesz meg egy földet, ha van annyi pénze a takarékban, mint amennyibe kerül, azon felül legalább annyi értékű bora van a pincében, és van még készpénze is. Tehát az elv az volt, hogy kétszeresen-háromszorosan biztosítsad be magadat. A nagymérvű takarékosságot azért is gyakorolták, mert nem volt például egészségügyi biztosítás. Ügyvéd és orvos katasztrófát jelentett a családnak! A gyarapodás eredője a spórolás mellett a végtelen szorgalomnak köszönhetően sokféle dolgot saját maguk előállítottak. Öregapám soha nem rendelt a növényárudában drága szőlővesszőt, hanem minden szál vesszejét maga oltotta a barátaival. Emlékszem, gyerekkoromban, abban az egy szobában, amiben aludtunk, széjjel tolták a bútorokat amennyire lehetett, és négy-öt, vele korú férfival leültek. Ollóval összevágták a nemes szőlővesszőket apró darabokra, a vadszőlőt pedig, ami öregapám vadiskolájából volt, eleve ötvencentis darabokra összevagdalta és egy vizes vödörbe állt, azt negyvenöt fokos szögben elvágták, összepasszították és az asszonyok bekötözték. Egy másik gazdasági elv miatt rendszeresen piacra jártak. Ugyanis az eladott bor, állat és gabona árából, azaz a fő bevételi forrásból nem illett adót, ruhát, sót fizetni. Ezeknek az árát az asszonyok dolga volt a piacon megárulni gyümölcsből, tojásból és tejhaszonból. Nyáron, amikor sok gyümölcs volt, akkor hetente kétszer mentek az asszonyok piacra, télen pedig egyszer almát, mandulát, babot, eltett szőlőt, tejhasznot vittek. A legjobb vevők a jól kereső veszprémi zsidó iparosok voltak, például kappant és libát ők vettek. Édesanyám értett hozzá, hogy a kiskakast hogyan kell ivartalanítani, azaz hogyan lesz belőle kappan, ami nagyobbra megnő és zsírosabb lesz. A kakasoperáláskor én voltam az asszisztens, akár tetszett, akár nem, nekem kellett fognom a kiskakast. Azt is tudta édesanyám, hogy a lúd gigájából a töméskor megakadt kukoricát hogyan kell kivenni. Leült a földre, egy pokrócra, lába alá fogta a libát, és kivette a kukoricát, hogy ne fulladjon meg. Amit tudtak, maguk megcsináltak, hogy ne kerüljön pénzbe.
Nagyapámnak volt egy vonószéke, ami a fa megmunkálására alkalmas pad volt, bele lehetett fogni a fát. Volt ehhez egy topornak nevezett baltája és egy vonókése, amivel egyenesre húzta a fát. A kocsi lőcsét, hámfáját és apróbb részeit mind maga csinálta ezekkel. Gyerekként annyira megkedveltem ezt, hogy a fa iránti szeretetem és a famegmunkálás iránti némi ügyességem biztos innét származik. A szerszámait őrzöm, egyiket-másikat még használom is néha. Nemcsak a fát, hanem a mi vidékünkön honos vöröskövet is megfaragta öregapám. A maga földjéből kivette a több mázsás köveket a barátaival hazavitték, és télen maga faragta meg ezekből a vályúkat és itatókat. A prése alját is ő faragta ki. Ezekkel érték el a kiadások rendkívüli csökkentését, ami szintén elv volt. Élelmet nem vettek, csak a mészárszékből hoztak hetente kétszer húst, ami már luxusnak számított, hiszen a legtöbb földműves ember a maga füstölt húsát meg baromfiját ette. Nagyapám a következő okból vásárolt a mészárostól húst: a falu egyetlen zsidó lakosa, a sokgyerekes, szegény Spitzer mészáros volt, akinek ő volt a kölcsönadója. Vámos nagyapám kisegítette pénzzel, de a pénzt nem kellett visszafizetni, hanem a mészáros nyitott egy kis füzetet, amibe öregapám nevére beírta a húst, és amikor év végén összeszámolták, akkor meglátták, ad-e még nagyapám pénzt, vagy maradt még a mészáros adósságából. Ez tulajdonképpen jótétemény volt. Aztán volt még egy törekvés, ami a pozitív dolgok közé tartozott! A Balaton-felvidéken, különösen a Káli-medence környékén, ahol még több bor termett, jellemző volt ez tíz-tizenegy éves korában apámat úgynevezett cseregyereknek Ausztriába adták egy évre egy kocsmároshoz német nyelvet tanulni. Mivel Monarchia volt akkor, ez nagyon fontos dolog volt, mert tudták, hogyha majd behívják katonának, akkor a két nyelven tudó magyar állampolgár jobb helyzetbe kerül. Olyannyira megtanulta gyerekként a német nyelvet, hogy a második világháborúban a németekkel megérttette magát. Pozitív tulajdonságuk volt a tekintélytisztelet. Ez azt jelentette, hogy a nadrágos ember szavát tisztelték, még ha a szó mélyértelmében nem is volt mindig úriember a nadrágos ember. Amit a jegyző, pap, tanító mondott, azt megcsinálták. A kötelességtudat szolgai jobbágyöröksége úgy megvolt bennük, hogy az bámulatos. Nem voltak lázadók. Elképzelhetetlen volt, hogy ők egy nadrágos embernek visszaszóljanak. A negatív dolgok közül az jut eszembe, hogy az újítást nem szerették. A taníttatást bölcsen meglátták, és a taníttatott gyereknek kötelessége is volt a képviseletet, jogi tanácsot biztosítani a családnak arra az esetre, ha gond volt. A nagyszüleim nagyon büszkék voltak a füredi taníttatott fiúkra, aki közmegelégedésre látta el az egyik legnagyobb gyülekezetben a lelkészi szolgálatot. De az újítást nem fogadták el, még a két világháború között is óckodtak és irtóztak ettől. Járt utat járatlanért el ne hagyd! – ehhez ragaszkodtak, és ezért például a gépesítés minimális volt. Ez egy nagyon-nagy hiba volt. A faluban a kicsit megtollasodó katolikus embereket, akik cséplőgépet vettek, azokat valójában irigyelték, de azért maliciózus megjegyzéseket tettek rájuk, és ily’ módon leplezték a maguk vállalkozni nem tudó óvatosságát. Ez a konzervatív vonás nem volt a magyar dunántúli református földműves javára írható, mert kárt okozott. Akkor, amikor nyugaton száz éves fórja volt az iparnak velünk szemben, hiszen ott 1740-es években már szabaddá lettek a jobbágyok, nálunk pedig csak 1848 után! Az újítástól való óckodás miatt a lakáskultúra nagyon szerény volt. Később nyugaton járva látta az ember, hogy az ottani parasztház sokhelyiségű, ami pozitív hatással járult a személyiség kialakulásához, az intimitáshoz, a levegősséghez. Nálunk ezzel nem törődtek. Sokféle házi kuruzslásuk volt, hogy takarékoskodjanak, és ne költsenek orvosra. Néha krajcárosok is voltak, amit gyerekként nehéz volt elfogadni.
Mennyire kötődött családja a gyülekezethez?
A faluban a református emberek mind jártak templomba. A református egyházközség gazdaságilag nem számított rossz gyülekezetnek, de nem lehetett hasonlítani a rangosabb Balatonfüredhez és Szentgálhoz. A családomban a férfiak mind presbiterek voltak, és a lelkipásztorokkal mindig jóban voltunk. Megvolt a templomban a helyük. Éppen nagyapám idejében, 1886-1887-ben épült a mostani felsőörsi református templom, és mondta, hogy bizony hordta a templomhoz a követ, hogy utca szinten és utcára néző legyen.
Mi jellemezte a felőörsi oktatást?
Mindegyik felekezetnek megvolt a maga iskolája, Az én koromban már új katolikus iskolaépület volt, és többen voltak már, mint a református elemi iskolások. Osztatlan iskolában körülbelül huszonöten tanultunk egy teremben egy tanítóval. Hat elemi osztály volt, és még egy ismétlő évfolyam tartozott hozzá. Fát úgy vittünk fűtés idején. Az én elemi iskolás indulásomkor, 1939-ben még volt választott református tanítója a községnek, Szívós Zoltánnak hívták. Később a gyenge stallum miatt rövid ideig voltak csak tanítók, és engem végül már a lelkipásztor tanított. Tehát az anyagyülekezet oda csúszott vissza, hogy kényszerből a lelkész volt a tanító is. Az iskolából munka miatt engem sose fogtak otthon, mert a tanulás fontossága előrébb való volt. Jó tanuló voltam, de nekem ahhoz nem kellett a tananyaggal különösebben foglalkozni. Igaz, hogy a körülményeim nem voltak adottak, például íróasztalom vagy külön írósarkom sem volt.
Milyen volt gyermekkorának lelkipásztor személyisége?
Gáty Ferenc nagytiszteletű úr Skóciát járt, ösztöndíjas lelkipásztor volt, kiváló zenei képességgel rendelkezett. Volt kitől örökölnie, édesapja, Gáty Zoltán a Pápai Református Kollégium ének-zene tanára volt, valamint karnagy és zeneszerző. Angolul és németül olyan jól tudott, hogy teológiai irodalmat is fordított magyarra. Annyira entellektüel személy volt, hogy még a kommunizmus idején is Felsőörsön több gyereket hegedülni tanított. Matematikát korrepetált, tehát nem okozott neki problémát a tanítás, legfeljebb a pedagógiai érzéke ösztönös volt. Mivel pedagógus családból származott, és az utódai közül most is többen pedagógusok, nem volt számára nehéz feladat az iskolás gyerekek tanítása. Ő művelt embernek számított, amiért a felsőörsiek nagyon tisztelték, de sajnos teljesen nem tudhatta magát otthon érezni Felsőörsön, ahol ötvennyolc évet szolgált, mert nem volt meg benne a dunántúli lelkészekre jellemző gazdálkodó karizma. A felsőörsi gazdaemberek tisztelettel, de nagyon óvatosan, nem szeretetlen, mégis távolságtartón viszonyultak hozzá. Úgy láttam, nem volt meleg kapcsolat lelkipásztor és gyülekezet között, és a melegséget még az is hűtötte, hogy a személyes, érzelmes, hitet megvalló kegyességi formát tartotta a legjobbnak, és más vallásos formát nem igen kínált. Ő volt a magyarországi CE szövetségnek az egyik vezető embere (szerkesztői megjegyzés: Bethánia mozgalom), olyannyira, hogy az 1948-as ébredés idején egy év szabadságot vett ki, és országos missziós utakon evangelizált. Rendkívül hangosan prédikált. Az út másik oldalán lévő házunk küszöbén ülve én hallottam és minden szavát értettem annak, amit a templomban mondott. Hogy ezt a Lélektől kapott hév adta-e neki, vagy mi, nem tudom, de nem vették ezt jó néven a gyülekezetben. Szücs József alsóörsi esperes egyszer nyilvánosan felszólította, hogy ezt a fajtájú kegyességet hagyja abba. A lelkészértekezleten védelmére kelt a veszprémi lelkész, aki szintén nagyon művelt, Amerikát és Németországot járt ember volt, feltette a kérdést a lelkészi karnak: testvéreim, mondjatok egy olyan tételt, amit Gáty Ferenc testvérünk hirdet, és ellenkezik a Bibliával, a Heidelbergi Kátéval, a II. Helvét Hitvallás tételeivel. Senki nem tudott mondani semmit, mert nem a tartalommal, hanem a hogyannal volt a probléma. De azt tudom, hogy Gáty Ferenc volt Felsőörsön a leghosszabban szolgáló lelkész, mert ötvennyolc éven keresztül tevékenykedett. Nagyon szerényen élt, evilági dolgokkal nem foglalkozott, nem szerzett házat magának, négy gyermeket felnevelt, egy sajnos meghalt. Nyolcvanegynéhány éves koráig, amíg el tudta látni magát, a felsőörsi parókián lakott. Utána Veszprémben, a gyülekezet iskolája alagsorában lévő lakásban fejezte be az életét. Épp a múltkor gondoltam utána, hogy az ő kegyességét két ember vette át a gyülekezetben. Ez nem jelenti azt, hogy nem tisztelték őt és nem becsülték, amit mondott, hanem inkább arról volt szó, hogy ahogyan mondta, az nem ragadta meg a felsőörsi embert. Volt egy helyettese, akit emocionálisan jobban körülvettek, mert az a tiszteletes úr házalt, leállt beszélgetni, érdeklődött. Valaki megjegyezte róla, hogy a templom előtti vadrózsából milyen szép rózsát szemzett, Feri bácsihoz pedig azt kapcsolták, hogy a szép papszőlőt el kellett adnunk. Ezek voltak az egyházi jellemzők a szülőfalumban.
A világháborúk vihara hogyan hatott családja életére?
Az első meg a második világháború is nagyon beleszólt az életükbe, mégis különös módon az én családomban nincs háborús halott. Nem azért, mert kivonták magukat bizonyos összegért, hanem mert anyai nagyapám nem volt már hadköteles a nagyháború idejére. Apám meg éppen hogy hadköteles lett, de az apja korán meghalt, és legidősebb fiúként családfenntartó lett, ezért egy év után hazaengedték a szerb frontról, ahol távírász volt. A második világháború idején ugyan behívták, aztán mivel már ötvenéven felül volt, hazaengedték. Viszont a bátyám, aki 1920-ban született, hadköteles fiatalember volt a második világháború alatt, be is hívták, és 1945-ben jött haza majdnem a fogságból. A háborútól ő is megmenekült, mert Kalocsán szolgált, és szakács volt a bandériumában. Ott a vár őrzésére palotaőröket toboroztak, akik jól megtermett, erős, sportos, jószármazású, megbízható emberek voltak, mint amilyen a bátyám is volt. Horthy lakhelyét és a fontos épületeket ők őrizték éjjel-nappal, de nem kellett a frontra menniük. Ez megnyugtató volt a családnak. 1944-45 telén aztán az a hír jött, hogy a várat elfoglalták az oroszok, és odaveszett a teljesszámú őrség. Elsirattuk, de a Mindenható úgy rendezte, hogy fogolyként bezsuppolták egy menetszázadba, és elvitték Konstancáig, ahol a behajózás el volt rendelve számukra. Viszont jött a Szovjetunióból egy parancs, hogy nincs több hadifogolynak hely, engedjék haza őket. Ilyen módon megmenekült, de a háború nagyon megviselte az életét. Az én személyes életemre pedig úgy volt hatása a második világháborúnak, hogy azalatt végeztem el az elemi iskolát, és a negyedik osztály elvégzése után mehettem volna 1943 őszén Pápára, mert ez volt a család terve. Ám azt mondták, hogy még hadd erősödjek, így otthon maradtam az ötödik elemiben. Viszont 1944 őszére a második világháború már javában tombolt, Magyarország határán voltak az oroszok. Mégis engem kocsira ültettek, és elvittek a veszprémi vasútállomásra.
Elmentünk Pápára, és beírattak gimnazistának még a Horthy éra alatt. Magánháznál laktam, a Széchenyi utcában egy özvegy papnénál, úgynevezett externistaként egy veszprémi bognár fiával, Völgyi Ferenccel. Jó másfél hónapot jártunk annak rendje-módja szerint iskolába. A konviktuson, a köztartáson ettünk reggelit, vacsorát. Pápán repülőtér volt akkor is, és volt egy szlogen, hogy „púpos Veszprém, piszkos Pápa, ti maradtok utoljára”. Ez alatt azt kellett érteni, hogy a bombázásban ezeket a városokat az egyesült erők utoljára hagyják, de nem kerülik el a pusztulást. Ahogy közeledett Dunántúl felé a front, október közepén megjelent egy kis teherautó, és a veszprémi barátommal együtt kocsira raktak engem is. A szüleink a piacról ismerték egymást, és a bognár apa szerzett egy fuvart, és hazahozattak minket, hogy ne legyünk Pápán abban a bizonytalan időben. A holmink mind ott maradt, és a platón kapaszkodva mentünk hazafelé a Bakonyon át. A telet otthon éltem át, és az 1945-ös oroszok bejövetelét virágvasárnap előtti szombaton a falunkban éltem át. Apám szülői házának pincéjében voltunk a szomszédokkal együtt. Előttem van a látvány, ahogy az oroszok ették a házunkban a sonkát, aztán a következő csoport már zabrálta, amit lehetett. Félelem volt, mert betörtek a házakba, az udvarra kidobálták a ruhákat, bundákat, értéktárgyakat. Édesapám falusi bíró volt 1944-1945-ben, és ennek kapcsán a háború idején majdnem kivégezték. A csendőrök mindig nálunk jelentkeztek, és kaptak apámtól egy pecsétbeütést a parancskönyvbe, hogy ott voltak. De például az is az ő feladata volt, hogy az idegen halottakat eltemesse a temetőben. Az utolsó halottat, aki valahol a faluban hunyt el, a mi udvarunkban temették el, és az orosz katona odaállította a sír mellé édesapámat, és azt mondta, hogy kiássák a halottat, és ha német egyenruha van rajta, akkor agyon lövik a bírót. Ő tudta, hogy magyar katonát temettek el, mégsem lehetett abban biztos, hogy nem lövik agyon.
A második világháború után mikor és hogyan folytathatta tanulmányait?
Felsőörsön a templommal szemben négy ház volt: Tislér ház, Pálfi ház, Vámos ház, Csapó ház. Az anyai nagyszüleim házától délre lévő Csapó ház a pápai tanár úrnak a szülői háza volt. Ő oda járt haza, akkor még nőtlen volt. Ő engem patronált Pápán, és hatalmas segítség volt abban is, hogy tanáccsal látott el a tanulmányaim folytatásával kapcsolatban. Azt mondta, hogy letehetem az év végi vizsgát a háborús helyzetre tekintettel, de azt tanácsolja, hogy inkább vesszek el még egy évet, de a gimnázium első osztályát jól tanuljam meg. Ekkor vesztettem el a második évemet. 1933-as születésűként én általában az 1935-ben születettekkel jártam egy osztályba, bár a háborús idők miatt voltak nálam idősebbek is az évfolyamban. A nagy kérdés az volt, hogy hova menjek iskolába. Pápára nem mehettem vissza, mert hetven kilométerről csakis internátista vagy externista lehettem, ahhoz pedig kellett egy váltó fehérnemű, kétszer hat ing, nadrág, zsebkendő, zokni, cipő, télikabát, ágynemű, ez bizony megfelelt egy komolyabb stafírungnak. Volt egy vesszőből font kofferem, amiben elvittük ezt. És volt egy ládám is, ami ma is megvan, két kulcsa volt, és a tetejét átfordítva is be lehetett dugni. Az egyik kulcs a szüleimnél volt, a másik nálam. Ha hazaküldtem a szennyest, akkor a felsőörsi címünk volt kívül olvasható a tetején, amikor visszaküldte édesanyám a tiszta ruhát, akkor a pápai címem volt kívül olvasható a tetején. Ez a láda egy héten kétszer megtette az utat, egyszer ide, egyszer oda. De a háború után nem mehettem vissza Pápára tanulni, mert nem volt az önálló élethez szükséges ruházatom.
Hogy-hogy nem volt ruházata, miközben nem voltak szegények a szülei és a nagyszülei?
1945 őszén azzal kezdődött az élet, hogy volt a burzsuj és a proli, volt a napszámos és az, akinek cselédje volt. Mivel volt egy kocsisunk, így burzsujoknak számítottunk. A Tislér házba, amit két évvel korábban vett meg három testvérétől az édesapám, odaköltöztünk a szüleimmel, és a nagyszülők maradtak a Vámos házban. De hiába mentünk oda lakni, mert így is elvették községházának, meg ennek-annak. Jogilag nem tudták elvenni, de gyakorlatilag nem tudtuk használni. De nem csak ez veszett el, hanem 1945 után megkezdődött a földelvételi akció, illetve olyan adó terheket róttak rá a földművesekre, hogy a falutól távolabb lévő területeket „önként” felajánlottunk. Például az erdőt és szántókat. Aztán az összes igás állatunkat elvitték, erre mind emlékszem. Az úgynevezett hintónkat, ami könnyűfutású, „lapos féderes”, négyüléses homokfutó volt, a piacozáskor fele idő alatt megtette a távot, és a füredi lelkész nagybátyámhoz mindig ezzel mentünk, szépen kitakarítva, a lovakat és lószerszámokat megpucolva – azt is elvitték. A már említett státusz bundákat, úgy ahogy volt, elvitték. Ennek következtében gazdaságilag megkisebbedtünk. És ne feledjük el, akkor volt a pengő elértéktelenedésének az ideje. Erre az időre esik az, amikor a családom takarékosságának mértéke meghökkentett engem. Tudtam én, hogy nem költünk sokat, mert például búcsúkor a vásárban szerettem volna egy kést, amiért ordítva végig sírtam a falut, mégsem vették meg. Piacra minden héten kétszer mentem édesanyámmal nyáron, segítettem is, de dinnyét sose vettek. Azt mondák, fiam, ez tök, hát ilyenért csak nem adunk pénzt, itt a jó körte, egyél! Fagylaltra azt mondták, hát csak nem öltögeted a nyelvedet itt az utcán? Szóval ezt ma egy gyerek hallja, idegbeteg lesz, és viszik a pszichiátriára! Engem nem kellett a pszichiátriára vinni, bár rosszul esett, nagyon rosszul esett, toporzékoltam, tiltakoztam, veszekedtem, de tudomásul kellett vennem. És itt jön a lényeg: ezt azok a szülők tették velem, akik tudták, hogy mit jelent a spórolás, mert ők maguknak sem vettek semmi flancot. Egy nap azt a tanácsot kapták, hogy a takarékban lévő pénzüket vegyék ki, mert ki tudja, mi lesz vele, elvehetik onnét. Tudom, hogy több nagykoffer lila, Mátyás királlyal díszített százpengőst hoztak haza, ami jelentős összeg volt, de a mérhetetlen infláció miatt pillanat múltán semmit ért, majd jött helyette a forint. Emlékszem, a pengőt az udvarunkban fújta a szél. Csak az a pénz volt, amit a piaci árulás után hozott az anyám. Emlékszem, az első forintot a Káptalanfüred felletti területen, a Köcsi-tónál láttam, ahol volt egy nyári tábor a háborút szenvedett és megmenekült zsidó gyerekeknek. Oda mi egy lovaskocsi gyümölcsöt vittünk, amiért cserébe forintot kaptunk. Attól kezdve kezdett lenni pénzecskénk, de akkor már augusztus volt, és a háború után nem volt áru sem, amit megvehettük volna, vagy amiből megvarrathattuk volna szeptemberre nekem a ruhákat. A veszprémi rőfös majd’ mind ottveszett, de a Wittmann szűcs nem. Vele csináltattak nekem később egy olyan irhabundát, amit utáltam, földig ért, és Pápán az összes diák engem röhögött, hogy ilyen hosszú ruhában jövök. Bele nő a gyerek! – mondták.
A pápai Kollégium helyett hol folytatta a tanulmányait?
Mivel 1945-ben nem mehettem vissza Pápára, de 1948-ig még minden iskola egyházi volt, így én a veszprémi piaristáknál kezdtem el újra a régi gimnáziumi első osztályt tizenkét évesen, azaz a mostani általános iskolai ötödik osztályt. A volt pápai osztálytársaméknál, a Völgyi bognárnál laktam, akiknek egy szoba-konyhás lakásuk volt. A szobában aludt a sarokban a bognár édesapja, a családi ágyban aludt a bognár és a felesége, közöttük a kisgyerekük Lali, aztán a szobában aludt még az osztálytásram Feri, és én egy díványon a két ágy végében. Egy évig szükségből így éltem, szeretettel befogadtak, etettek. Második osztálytól már gyűjtöttek annyit a szüleim, hogy megengedhettek nekem egy albérletet. Egy vasúti tiszt özvegyénél laktam egy másik fiúval együtt. Egy szobában laktam a Margit nénivel meg a férjhez nem ment lányával, Sári nénivel, de az, hogy fiú vagyok, az nem sokat számított. Náluk kosztoltam, és három évet ott húztam ki. A piaristáknál öten voltunk az osztályban más vallásúak, és amikor hittan volt, akkor mi mehettünk focizni az udvarra. Nagyon irigyeltek ezért bennünket! Igen ám, de minden héten kétszer délután felmentünk a református egyházhoz hittan órára. Veszprém minden iskolájából egyszerre jöttek, és voltunk ott tízen-huszan gimnazisták, polgáristák, lányközépiskolások.
A veszprémi iskolás évek alatt az ottani gyülekezetbe járt hittan órára. Ennek következtében ott konfirmált Veszprémben, vagy odahaza Felsőörsön?
Érdekes, én nem az otthoni gyülekezetben, hanem a veszprémi gyülekezetben konfirmáltam, ahova a Veszprémben tanuló vidéki református gimnazisták, polgáriba járók és nőnevelőbe járók tartoztak. Együtt konfirmáltam kádártai, sólyi és egyéb környező falvakból Veszprémben tanuló gyerekekkel Boda József veszprémi lelkipásztornál.
Minek köszönhetően került vissza a Pápai Református Kollégium Gimnáziumába?
1948-ban államosították a piarista iskolákat, ezért állami intézetben fejeztem be a régi gimnázium negyedik osztályát tizenhatéves koromban. Akkor jött volna a gimnázium, de Veszprémben nem vettek fel az állami gimnáziumba, mert akkorra a kulákozás már felerősödött. Ennek a következményei drámaiak voltak. Engem fájdalmasan érintett, hogy jótanuló és kötelességtudó diákként nem vettek fel gimnáziumba. Mégpedig ez úgy történt, hogy Felsőörsről az agrárproletár rétegből is költöztek be Veszprémbe emberek, és az akkori ifjúsági mozgalom vezetője egy ilyen ember lett. Aki meglátta a jelentkező ifjak között a nevemet, és azt mondta, hogy engem nem szabad felvenni a gimnáziumba. Akkor apámnak tanácsot adtak a támogatóim, Gáty Feri bácsi lelkész, a füredi nagybátyám, aki szintén lelkész, és a szomszédunk, Csapó Gyula bácsi pápai gimnáziumi tanár, hogy menjek vissza Pápára. Így voltam én kétszer pápai diák. 1945-ben nem mehettem vissza, de később muszájból – nem szép szó, de még Ady is mondja „meghalunk muszájból, fáradtan, sötéten” -, mehettem, mert nem lévén más út. Ez a „muszáj” persze öröm volt, nem gyász.
A második pápai időszak aztán hosszabbra sikerült, hiszen ott érettségizett.
A városban, de nem a Kollégiumban. Sajnos. 1949 őszén elkezdtem az ötödik gimnáziumi osztályt, a mostani számozás szerint a kilencedik osztályt. Megint externista lettem, és ekkor kerültem össze Bujáky Miklóssal, a református gimnáziumot később újra indító igazgatóval. Osztálytársak és lakótársak lettünk. Anyai nagyapjánál laktunk a Tókertben, a Dózsa György utcában, Rab István igazgató úr háza mellett. Úgy kerültem én oda, hogy a Gáty Feri bácsi feleségének a szülőiháza is ugyanott volt, Bujáky Miklós édesapja is lelkész volt, szóval annyi egyházi ember volt az én ügyemben együtt, hogy találtak nekem helyet. Hála Istennek, hogy oda kerültem! Pápán instruáltam, azaz jó tanulóként kaptam gyengébb tanulótársakat, akikhez házhoz jártam, és tanítottam őket; ezért nem került pénzbe a taníttatásom, valamint a Bujáky család olyan nagylelkű volt, hogy négy évig nem kértek albérleti díjat. 1949-ben fokozódtak a nehézségek, a kulákságot elkezdték egyre jobban sújtani, a büntetések mértéke rettenetesen megemelkedett. Csak néhány példa ennek érzékeltetésére: az 1948-as nagy téeszesítés után megmaradt földjeinkről az udvarunkba háznagyságú asztagokat raktunk, és csépeltünk, majd lovas kocsival száz mázsán felül vittem beszolgáltatni gabonát. Még 1956-ban is harminchat hektó bort vittem be a balatonfüredi átvevőhelyre.
A beszolgáltatás következtében a szüleim újra elszegényedtek, emiatt 1953-ban abban a ruhában érettségiztem, amiben négy évvel korábban konfirmáltam, és a szüleim nem tudtak eljönni a ballagásomra, mert egyszerűen nem volt annyi pénz, hogy két ember buszra szálljon. Na, de mi történt Pápán? 1952-ben ezt az iskolát is bezárták, államosították. Elszórták a tanulókat más környékbeli iskolákba. Hála Istennek, emberileg nem tudom, kinek köszönhetem, engem ott hagytak Pápán, és humánszakosként áttettek a Türr István Gimnáziumba. 1953-ban ott érettségiztem kitűnő bizonyítvánnyal. Utólag jutott el hozzám a hír, hogy azért nem javították rosszabb jegyre a bizonyítványomat, mert amikor összesítették, hogy kik a kitűnők, addigra már megírták a bizonyítványt, és csak akkor vették észre, hogy én, a kulák gyerek kitűnőre érettségiztem. Hittanóránk már nem volt, de templomba még jártunk. A tanárok közül volt, aki átjött a Türrbe tanítani, például A. Tóth Sándor. Művészettörténeti előadásait még este nyolckor is mindig meghallgattam; és volt, aki maradt a Petőfi Sándor Gimnáziummá lett régi kollégiumi épületben. Visszagondolva a gimnáziumi éveimre, ez a négyféle indulás, bizony próbatétel volt, mert mindig újra kellett bizonyítani, új embereket kellett megismerni.
Amikor újra indult a gimnázium, és hallgathattuk az öregdiákok előadását, akkor egy olyan kép rajzolódott ki, hogy a pápai Refi a diákság számára egy kis Kánaán volt. Ez volt Géza bácsinak is a benyomása?
A Pápai Református Kollégium világával háromszor találkoztam. Ahogy mondtam, először tizenegyévesen, ami a háború miatt gyorsan véget ért. Aztán tizenötévesen, ami az államosítás miatt szakad meg. Majd még egyszer ötven-hatvan évesen, mint öregdiák. Gyermekként számomra nem volt kérdés, hogy idejárok-e, mert a családban jó emléke volt az iskolának. Akkoriban nem volt versengés a gimnáziumok között, mint ma. Igaz egy kezemen meg tudom számolni, hogy az érettségim évében hány gyerek járt a falumból gimnáziumba. Most meg kis túlzással, az a gyerek a kivétel, aki nem megy gimnáziumba, még ha utána nem is megy egyetemre. Akkoriban bármelyik gimnáziumba járni önmagában rang volt. Utólag tudatosítottam, hogy Pápán az ország neves iskolájába jártam, és ismert személyiségek voltak a tanárok, főleg a teológián, például Trócsányi Dezső, Pongrácz József. Az, hogy Petőfi és Jókai iskolájába járok, inkább természetes volt, mintsem tudatos, főleg az első találkozáskor. A második találkozáskor már alakulgathatott ez bennem, ugyanakkor hiába volt még 1952-ig egyházi az iskola, a kommunizmus tombolt. Szó sem lehetett nyilvános hazafias érzületről, és mi ugyanúgy felvonultunk, mint a többi iskolák, még okos figyelmeztetést is kaptunk, hogy butaságot ne csináljunk, tehát ne tüntessünk, nehogy elszóljunk valamit. Azzal tisztában volt a tanári kar és az egyházi vezetés, hogy a szél ellen nem lehet mit csinálni. Éppen ezért az én gimnazista éveimben a kollégiumi nimbuszápolás nem volt látványos, mert életveszélyes lett volna, pedig reális alapja lett volna. Drámaian jött az egyházi iskolák államosítása, és amikor már tudott volt, hogy alá kell írni, Ólé Sándor pápai nagytiszteletű úr, mint a fenntartó igazgatótanácsnak az elnöke, nem akarta aláírni. Szorongatták, hívták ide-oda, – Ólé Sándor visszaemlékezéséből is lehet tudni -, és végül győzött az erőszak, a barbár, és ezt a nagymúltú, 1531 óta bizonyítottan működő iskolát bezárták.
A Pápai Református Kollégium Gimnáziumának újraindítása magától értetődő és teljesen természetes volt Géza bácsi számára?
A harmadik korszakban, amikor én már lelkészként és főjegyzőként voltam jelen a pápai gimnázium újra indításnál, az hivatali tisztségből és szívemből is adódott. Örömmel voltam ott, DE az óvatosság bennem, mint a kommunizmus utánanyúló kezét már ifjúként nagyon megérző emberben, sokkal nagyobb volt, mint például Kövy Zsolt és Nagy Lajos nagytiszteletű urakban. Volt még egy-két Budapesten élő öregdiák, akik nagyon követelték az újraindítást, és Kovách Attila püspök urat igen szorongatták az iskola visszavételének érdekében. Zsinati tagként is világosan vissza tudok emlékezni erre az időszakra. Tóth Károly pápai öregdiák volt Dunamellék püspöke akkor. Tiszántúl nyugodtan ült, mert a debreceni iskola református maradt. De Sárospatak, amelyiket szintén államosították, kezdett mozgolódni, és Pápát meg az öregdiákok mozgatták. Tiszáninnen püspöke Kürti László volt, aki ugyancsak egy más egyházkerületből odakerült püspök volt, de tájékozott és művelt, nemzetközi konferenciákon németül kiválóan előadó ember volt. Kovách Attila is egy ilyen nem dunántúli, hanem a zsinati irodából megválasztott püspök volt. El kell mondani róla, hogy egy nagyon jólelkű, jószívű, sokkal kevesebbet mutató ember volt, mint amit ért. S ez volt a veszte is, ezért nem választották újra. A viselkedésében zavaró volt többeknek, hogy csendes, elgondolkodó volt, amikor emberekkel beszélt. Sokan ezt nagyképűségnek, szótlanságnak, lekezelésnek vették, pedig ez nem így volt. Tudom, mert 1982-től én ott voltam vele, mint főjegyző. Talán nem volt szerencsés egyéniség, mert „nem adta elő magát”. Ez azért fontos információ, mert mellette Kürti püspök úr egy alföldi, mokány, pattanó, keménységre is hajlamos ember volt. Kívülről választott püspökként őneki érdeke volt, hogy az ő pozíciója Tiszáninnenen megszilárduljon a pataki gimnázium újraindításával. A Dunántúlról Dunamellékre került Tóth Károly püspök pedig köztudottan mind közül a legjobb diplomata volt, ismerte a csínját-bínját, hogy hogyan lehet egyről a kettőre lépni. És azt is el merem mondani, hogy a legjobb adottságú volt, a nyelvtudását, a szaktudását, az emberekkel való bánásmódját, a püspöki tisztségre való előkészületét tekintve ez igazolódik. „Melyik legyen a második gimnázium?” – ez volt a nagy kérdés. Kövy Zsolt, Nagy Lajos és néhány öregdiák volt a legaktívabb azok közül, aki Pápáért verték a vasat; a dunántúli származású professzorok és Lőrincze Lajos nyelvész nem voltak olyan vehemensek, és Somogyi József szobrászművész az akkori főgondnokunk sem volt annyira hangos, de mind Pápa érdekét tartották szem előtt. Ott voltam a zsinaton, amikor erről szó volt. Bonyolult volt, mert egzisztenciális kérdés is volt 1988 és 1989-ben, közvetlenül a fordulat előtt erről beszélni. Őszintén és komolyan mondom, hogy bár főjegyzőként benne voltam akkor az egyházi események sűrűjében, de azt, hogy valaha, pláne ilyen hamar fordulat lesz, nem tudtam és nem gondoltam. Azt, hogy kimennek az oroszok, visszakaphatjuk az egyházi iskolákat és egyfajta egyházi reneszánsz veszi kezdetét, még 1989-ben sem nagyon mertük elhinni. Szóval 1988-ban még a második gimnáziumért ment az egyházkerületek közötti vetélkedés. Egyébként nem kellett volna idáig eljutni egyházon belül, hiszen már nem lett volna szabad elvenni a második és harmadik gimnáziumot sem a reformátusoktól, hanem meg kellett volna hagyni 1952 után Pápát és Patakot, ahogy a római katolikusoknak is megmaradhatott hat-hét középiskolájuk. Nekünk, reformátusoknak viszont az 1948-ban biztosított négy helyett csak egyet hagytak meg 1952-ben. Az evangélikusok kihagyása pedig méltatlan volt, mert a híres Fasori iskolájuk a világ nagy fizikusai közül jópárat adott. Szóval Dunántúl azt mondta, Pápa legyen a második iskola, mert az az ősibb, Tiszáninnen pedig azt mondta, hogy Patak legyen a második iskola, mert angol tagozat is volt, és amerikai támogatás is van mögötte. A logika pedig azt mondta, hogy a demográfiai változás miatt Budapesten legyen a második gimnázium, mert az emberek odaköltöztek, és a legtöbb református ott él, ott szükséges leginkább egy református gimnázium. Persze jó lett volna egyszerre mind a hármat indítani, de a nagy kérdés a kommunizmus idején az volt, hogy egyáltalán egyet lehet-e még indítani! A kockázat az volt, hogy majd azt mondják, hogy ha ti hármat akartok, akkor egyet se kaptok. Tóth Károlynak nyilván megvoltak az előmunkálatai, hogy a Baár-Madas legyen a második. Igen ám, de ezen az emlegetett zsinati ülésen derült ki, hogy Kürti püspök úr Dr. Tóth Károly háta mögött tárgyalt az állammal a pataki iskola ügyében. Ebből ott a zsinati ülésen, hát visszafogott, de nyilvánvaló „botrány” keletkezett. Én a zsinati felszólalásomban Pápa ügyében kifejezetten Tóth Károlyt szólítottam meg, hiszen ő is a Pápai Református Kollégium diákja volt egykor. Elmondtam, hogy személy szerint megértem a statisztikai-logika diktálta lépést a Baár-Madas iskola másodikként indítása mellett, de nagyon kérem, hogy a további lehetőségek között, tekintettel pápai gimnazista és dunántúli mivoltára is, a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának újraindítása iránt egyértelmű előszeretet szíveskedjen tanúsítani.
Miközben a második helyért ment a versengés, Isten fordított a történelem kerekén, és hamarosan a többi iskola is református lett újra.
Valóban a politikai változások hatására felgyorsultak az események, és visszakerültek a gimnáziumok. A pataki dátum szerint előbb került vissza, úgy tudom, aztán újak is létrejöttek. Sőt az általános iskolákat is visszakaptuk!
(folyt. köv.)