Site icon Meg van írva

Szívügye a szószék, a művészet és a kert (II.)

Tislér Géza nyugalmazott csopaki református lelkipásztorral, egykori dunántúli főjegyzővel készült interjú folytatása következik.

A Kollégium újraindítása bizonnyal nem csak örömmel, hanem rengeteg munkával is járt.

A teljesebb képhez az is hozzátartozik, hogy az iskolák visszavételének helyi akadályai is voltak. Keserves tárgyalásokat kellett folytatni a pápai gimnázium épületéért a helyi városi vezetéssel. Tudniillik ők nem rossz szándékból, de nem örültek a gimnázium visszaadásának, mert nem táblacserés, hanem fokozatosan felépülő iskola volt. A legátkosabb időkben is a Petőfi Sándor Gimnáziumban volt megtűrve a református gyűjtemény, de igen szegényes környezetben, mert azt a részt méltatlanság, hideg, nyomor jellemezte. Ahogy jöttek az újraindulást követően az osztályok a tanévek egymásutániságában, úgy kellett mindig több tantermet visszaadni a református gimnazisták számára az egyre szűkösebben lévő Petőfi gimnáziumnak, a pápai városvezetésnek pedig gondoskodnia kellett helyről. Amíg pedig nem voltak biztosak abban, hogy ők vadonatúj épületet tudnak építeni a Várkertnél, addig bizony ők a bőrükön érezték, hogy ha visszaadjuk az épületet, itt fáj, de ha nem adjuk vissza, akkor onnét ütnek bennünket. Szóval két tűz között volt a városvezetés, de azt látták, hogy az országos hangulat olyan, hogy azt az épületet vissza kellett adni. Nekünk, egyházi embereknek sem volt kétségünk afelől, hogy visszakapjuk az épületet, csak a huzavona tett türelmetlenné bennünket. Sokáig a konviktust nem adták vissza, és fájdalmas volt látni, hogy a visszakapott épületrészeket barbár módon hagyták ott, mert egyéni gonoszkodás is vegyült bele. De nemcsak a város és egyház között volt ellentét, hanem tanúja voltam annak, hogy az egyházon belül is előkerült az egyet nem értés. Némelyek gyorsították volna az átadást, de a tényleges manuális átvételt Bujáky Miklós igazgató nem tudta követni a fizikai akadályok miatt. Nem volt pénz, nem volt hely, és nagyon mélyről kellett indulni. Végül volt Csetényben egy olyan kerületi tanácsülés, ahol Miklós ezt a meg nem értő, türelmetlen gyorsítást nem volt hajlandó vállalni és lemondott. Erről valószínűleg nem tudhattál.

Nem, valóban nem. Arról tudtam, hogy a táblacserés átvétel és a felmenő rendszerű újraindulás mentén volt egyetnemértés, de a visszavétel folyamatának ilyen szintű feszültségéről nem tudtam.

Pro Pannonia Reformata Díj kitüntetettjei, 2011.

A táblacserés iskola visszavétel szellemileg nem lett volna jó, mert akkor mindenkit át kellett volna venni, a felmenő rendszerben pedig válogathattunk a diákok között, és nem kellett a nem megfelelő pedagógusok elküldésének kényes kérdésével foglalkozni. Viszont volt hátulütője is ennek a felmenő rendszernek, mégpedig nehéz volt tanárokat szerezni, mert nem voltak szolgálati lakások. De végül Bujáky megoldotta, épített tanárlakásokat. A rossz lábával, de hatalmas akaratával, kapcsolataival, technikai ismeretével és fizikai munkabírásával a maga kemény módján véghezvitte az iskola kiépülését. Teljes szívével akarta, hogy Pápán református gimnázium legyen, de azt a feszültséget, ami akkor volt az egyházban és ami körülvette őt, azt nehezen viselte. Abban az időben sokminden csattant rajtam, mint főjegyzőn, mert egyik oldalról a szolgatársak, a másik oldalról egykori iskolatársam és barátom, Bujáky Miklós „böködött”. Nem tudom, hogy Márkus püspök úr mennyire ismerte Miklóst, ő egy másik generációhoz tartozott, de nagy tisztelettel és elismeréssel beszélt róla, emlékkötet megjelenését szorgalmazta. Őneki nem volt annyi pápai kollégiumi kötődése hozzá, mint nekem, bár volt ő pápai beosztott lelkész. Végül is Miklós lemondása után én mentem el hozzá, órákig beszéltem, és kértem, szépen kértem, még szebben kértem: „értesd meg őket, idősebbek már mint mi, de ne hagyd ott őket, mert mi lesz nélküled az iskolával”. Még talán csúnyákat is mondtam a hevületben, de sértőt nem! Végül visszavonta a lemondását, és végig csinálta hatvanötéves koráig, és mint gazdasági igazgató megmaradt.

Az újrainduló református gimnázium lelkiségével kapcsolatban milyen elvárások voltak?

Bujáky Miklósnak az egyháziassággal kapcsolatban megvolt a lelkészcsaládból és világi tanárkorából hozott kegyességi gyakorlata és felfogása. Viszont ő látta, hogy azt a kegyességet, amit Márkus püspök úr és mindannyian az egyházkerületben elvártunk és kedvesen vettünk volna, tudniillik, hogy minden tanár templombajáró, bibliaolvasó, hívő református, szóval ezt nem lehet megvalósítani. Az csak remény és cél lehet. Én most látom, amikor a csopaki általános iskolát visszavette a református gyülekezet, hogy mennyire más a mai valóság, a XX-XXI. századforduló valósága. Bujáky Miklós után Kálmán Attila lett az igazgató, aki ugyancsak matematikus volt, de sokkal jobb diplomata, valamint megvolt az a kegyessége, amit az egyházkerület elvárt a tanáraitól és a gimnázium egészétől. Neked igazgatód volt mindkettő, ismerted őket, megcáfolhatsz, ha nem így volt, ahogy mondom: Kálmán Attila bibliaolvasó, imádkozó, tizedfizető ember volt, Bujáky Miklós kegyessége más volt, de református hívő volta nem vitatható, én nem kételkedtem benne soha. A későbbi igazgatók munkásságát már nem annyira követtem nyomon, főjegyzőségem lejárta után a gimnázium élete távol került tőlem. A városvezetés problémája megszűnt az új épülettel, a református iskolába tanárokat szerezni biztosan nem lett könnyebb, de azt tudom, hogy nagy változás állt be, mert az internátusi létforma a mai fiataloknak már nem vonzó. Ez aztán csökkentette a jelentkezők számát.

Illetve a táblacsere elutasításának következtében kettő helyett három gimnázium van Pápán.

Na, látod, erre én eddig így nem is gondoltam. A város és térség arányához képest valószínűleg sok a három gimnázium. Kevesebb valószínűséggel jön össze egy minőségibb társaság.

A kommunizmus idejére esett a pápai teológia és gimnázium bezárása mellett a Püspöki Hivatal elköltözése is. Ennek külső vagy belső oka volt?

Konfirmáció Veszprémben, 1960. Mózespadban jobbról Boda József veszprémi lelkipásztor, balról Tislér Géza segédlelkész

A Püspöki Hivatal Pápáról Veszprémbe költözését személyesen átéltem veszprémi segédlelkészként 1962-ben. Pápa a kommunizmus idején Veszprémhez képest hosszú ideig mostohaváros volt, egy provinciális városkává lett testálva. Az igazi fejlesztés Veszprémben volt, és a központi erők oda folyatták a pénzt. Győry Elemér püspök nyugdíjba menetele után az új püspök, Békefi Benő még Pápán kezdte a hivatalt. De ő Pest központúan gondolkodott, mert Nyíregyházáról kiváló összeköttetéseinek köszönhetően a teológiára került tanítani, és Pápáról Pestre járni sokkal hosszadalmasabb volt, mint Veszprémből. Ezért Békefiék eladták Pápán a Jókai utcai úgynevezett Püspöki Palotát, és részben azon a pénzen vették meg, pontosabban vásárolták vissza az államtól az államosított veszprémi református iskola első emeletét. Továbbá megvásároltak Békefi püspöknek egy budai lakást, aminek a tulajdonosa a dunántúli kerület lett. A még élők ehhez hozzá tennék azt is, hogy a pápai épület árából fizettek Boda József lelkipásztornak hetvenezer forintot, hogy Veszprémből elmenjen. Ám ilyen nyugtát, hogy a kerülettől Boda József felvett hetvenezer forintot, senki nem talál, mert azt a pénzt én hoztam el Pápáról, én írtam alá ott a nyugtát, és ő nem írt alá nekem nyugtát. A pénz a decsi parókia felújítására kellett, és egy Bodáéknak nélkülözhetetlen Trabantra, az orvos nagytiszteletű asszony munkába járásához és három lányuk iskoláztatásához. A világ egyik legdurvább tette volt, hogy egy kiváló, szeretett embert, több évtized szolgálat után arra kényszerítettek, hogy elmenjen, mert sem Békefi püspök, sem Bakos püspök, leginkább pedig a kommunista rendszer sem óhajtotta őt veszprémi lelkészként elfogadni. Pedig az első veszprémi lelkész úgyis a püspök volt, hiszen Pápán is a püspököt illett megválasztani lelkésznek, de sok beleszólásuk a gyülekezet életébe nem volt, mert Győry Elemérnek is volt annyi esze, hogy nem beszélt bele Ólé Sándor pápai lelkész ügyeibe. Budapesten is így volt ez, a Kálvin téren sem Ravasz László volt a lelkész, hanem Muraközy Gyula. Veszprémben is így lehetett volna ez, havonta prédikál a püspök, és áldja meg az Isten…, de az igazi lelkész a harmincöt éve köztiszteletnek örvendő és katolikus részről is akceptált Boda József kellett volna, hogy legyen. Ha tetszett, ha nem, durván kivágták, mennie kellett. Békefitől a szó szoros értelmében féltek a lelkészek, mert egyházvezetőként ide-oda helyezte őket. Hozzá képest Bereczky Albert atyáskodó, Péter János pedig diplomata püspök volt. Márkus Mihályéknak bölcs döntése volt, hogy visszavitték Pápára a Püspöki Hivatalt, és így egyházi központ lett ismét. Ott van könyvtár, múzeum, levéltár, gimnázium, teológia és egyúttal mindegyik fenntartója is, az Egyházkerület.

A pápai Refi kapcsán kissé előre szaladtunk időben. Visszakanyarodva, hadd kérdezzem meg, hogy érettségi után egyértelmű volt teológiai továbbtanulása?

Dunántúli teológusok Budapesten – Szakál Elemér, Tislér Géza, Tóth Károly, Dezse Gábor, Janovszky István, Farkas József

Nekem kulák gyerekként elképzeléseim lehettek polgári hivatásról, de utam sehova máshova nem vezetett, csak a teológiára. Az osztályfőnököm megmondta, hogy soha ne jelentkezzek továbbtanulni, mert kulákgyerekként nem vesznek fel sehova sem. Csúnyán hangozhat, de kétségtelenül motivált a teológiai továbbtanulásban az, hogy ez volt az egyetlen lehetőségem elkerülni a katonai munkaszolgálatot és a falusi kulák emberek megalázó és büntetésekkel teli életét. Azonban nem lélek nélkül jelentkeztem a teológiára, mert ahogy elmondtam, sok lelki hatást kaptam Gáthy Ferenc és Boda József lelkipásztoroktól, valamint Dr. Fejes Sándor vallástanáromtól. Az a véleményem, hogy nem mindegy, ki hogyan kerül a teológiára, de az a fontos, hogy ki hogyan jön el a teológiáról. Nyolcvannyolc éves nyugdíjas lelkipásztorként örülök, hogy a Mindenható Isten így vezette az utamat, és személyes hitbeli meggyőződéssel végezhettem a gyülekezeti és közegyházi szolgálatomat. Nálam szóba sem kerülhetett már a Pápai Református Teológiai Akadémia, mert 1952-ben megszűntették. A földrajzi logika szerint a dunántúliak Budapesthez tartoztak, így kerültem én 1953-ban a Budapesti Református Teológiai Akadémiára.

Teológusként részese volt az 1956-os forradalmi eseményeknek?

Adódhatott volna úgy, hogy vállvetve jelen vagyok a forradalmi eseményekben, de nem így történt. Október 20-ra, szombati napra idézést kaptam a veszprémi kiegészítő parancsnokságtól, hogy vegyem át a katonakönyvemet. Át is vettem, és otthon maradtam, mert hétfőn kezdődött a szüret. Ez a kötelező beszolgáltatás miatt is nagyon fontos volt, ezért azidőre egy hét szabadságot kértem a teológián. Annyira benne voltunk a szüreti munkákban, hogy akkor hallottam először a budapesti eseményekről, amikor vittem beszolgáltatni a bort. Előzetes szervezkedésről, összejövetelről pedig nem volt tudomásom, kulákgyerekként óvakodtam mindentől. Este aztán a konyhánkban hallgattuk a híreket, és világosan emlékszem, hogy Mindszenty József beszédében remény csillant arra, hogy a római katolikus egyház vezető szerepe újraéled; Ravasz László patetikus szavaiból nem tudtam egyértelműen, csak később azonosítottam be, hogy Magócsi István és Herczeg Lajos teológus társaim halálára utalt, – akiket egy idős asszonyt átsegítve ért a golyó. A teológiára decemberben mentem el újra, és siralmas városkép tárult elém. A szobámban semmi nem volt a helyén, gyakorlatilag mindenem eltűnt. Tavasszal hívtak be bennünket, hogy fejezzük be a tanévet. Az évfolyamok létszámát a disszidálás csökkentette. Ekkor lettem én jobb híján senior. Azt gondolom, ha Magócsi István életben marad, ő lett volna méltóbb erre a tisztségre.

A teológusévek alatt hogyan ismerte meg későbbi feleségét?

Eljegyzés Öcsödön – Tislér Géza, Akócsi Katalin, Tislér Béla, Vámos Karolin

1953-tól 1958-as abszolválásig laktam a Ráday utca 28-ban, ahonnét nagyjából ötszáz méterre, a Köztelek utcának az Üllői úti sarkán volt az orvostudományi egyetem nagy diákotthona. Ott lakott egy volt pápai osztálytársnőm, patikushallgató, és mint egykori diáktársak meglátogattuk egymást. Feleségem, Akócsi Katalin 1957-ben, elsőéves orvostanhallgatóként egy szobában lakott a volt osztálytársnőmmel, így ismerkedtünk meg, és erősödött a kapcsolatunk. Én előbb végeztem, és először Balatonfüreden voltam segédlelkész, majd Veszprémbe kerültem, végül pedig onnét jártam ki Városlőd és Kislőd felvidéki kitelepített reformátusokból álló gyülekezeteibe, és ott fejeztem be a káplánságot 1962. december 31-én. A segédlelkészi évek alatt levelezéssel tartottuk a kapcsolatot, majd 1961. július 8-án engedély nélkül összeházasodtunk. Azért engedély nélkül, mert felnőtt magyar állampolgárként egyszerűen nem voltam hajlandó a püspöktől engedélyt kérni a házassághoz, mert ez önbecsülés kérdése volt. Engedélyt nem kértem, hanem bejelentettem. Nem tudtak mit csinálni, legfeljebb elhelyezhettek volna. Az egy évvel később, 1962-ben más okból történt meg. Az új püspök Ácsra helyezett, hogy ne lábatlankodjak Veszprémben Boda József eltávolításakor, és az én szobámra is szükségük volt. Megírtam neki, pedig veszélyes volt, hogy nem megyek el. Végül úgy egyeztünk meg, hogy egy vasárnap elmegyek prédikálni, aztán visszahelyeznek. Így is volt, egy vasárnap elmentem Ácsra prédikálni, és a templom előtt derék Körmendi Lajos lelkipásztor bemutatott a presbitériumnak. Nagy szónoklattal köszöntött a gondnok úr, mint új ácsi lelkészt, hosszú áldásos munkát kívánt. A lelkipásztor hozzátette, hogy áldásos munkáját be is fejezte. Tudta ő, hogy miről van szó, hogy én grandiózus okokra hivatkoztam a püspöknél annak érdekében, hogy ne kerüljek Ácsra. Az egyik ilyen ok, hogy a szüleim hetvenéves, nyugdíjas téesztagok voltak már, és a háztáji földjük egy holdnyi szőlő volt, amit én segítettem rendezni. Hetente többször meglátogattam őket. Meg is tudtam őket látogatni, mert megtették azt, hogy 1957 után vettek a szüleim nekem egy alig használt motorkerékpárt egy disszidens embertől. Szombatonként hazajártam segíteni a teológiáról, aztán Füredről és Veszprémből is. Szóval én a szüleimet egyszerűen nem hagyhattam el, ezt meg is fogadtam magamnak, ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy nem megyek el Veszprémből.

Lelkészszentelés Balatonfüreden – jobb alsó sarokban Tislér Géza, mögötte Bakos Lajos püspök, mellette Dr. Fejes Sándor vallástanár

Később mikor lett önálló parókus lelkész?

Amikor 1961-1962-ben a feleségem a negyedévet végezte, és az ötödévet már, mint asszony fejezte be, volt két váratlan üresedés a környékbeli gyülekezetekben. Az egyik Litéren egy áthelyezés kapcsán volt, ahova végül is szociális meggondolásból egy szegényebb gyülekezetből választottak egy családos lelkészt. Nem is bánom, mert akkor Litér olyan fertőzött levegőjű volt a balatonfűzfői gyár miatt, hogy a ruhát átjárta, és az ottani élelmet és bort tilos volt piacon árulni. A másik pedig Szentkirályszabadján volt, ahol hirtelen meghalt a lelkész, és akkor oda pályáztam. Igen ám, csak nem egyedül voltam. Ellenjelöltként egy derék szolgatárs akadt, akinek az apósa a veszprémi gondnok volt, s kinek a Veszprémbe jövő püspök kedvezni akart, hogy megnyerje. Mind a ketten indultunk, és végül nem sokkal, de több szavazatot kaptam. Az ellenfél megfellebbezte, de végül is szabályos volt a választás, így én kerültem Szentkirályszabadjára. Kurucz Gyurka barátom, a másik pályázó pedig nemsokára Vörösberénybe került Levélről.

Tislér Géza Felsőörsön szüleitől kapott motorjával

Milyen körülmények közé került Szentkirályszabadjára?

Nagyon mostoha körülmények közé kerültünk oda. Neked, mint somogyi lelkésznek, nem kell mondani, most is vannak ott olyan régi parókiaépületek. Kútból volt a víz, wc kint volt, az első télen a cserépkályhán ugrált ki a láng. A falak vizesek voltak, ami ellen álfalakat húzattam. Ablakcserére nem tellett, ezért kifoltozták őket. Olyan szerencsém volt, hogy a szomszédban volt a kocsma, amit becsuktak volna, ha nincs folyóvize. De kútja sem volt. Mi azzal a feltétellel adtunk a parókia kútból vizet, hogy a hidrofor egyik ágát visszaadták nekünk, és így tudtam fürdőszobát csinálni. Addig a gyerekeink lavórban fürödtek, meg a feleségemnek volt kellemetlen, mert a kórházba nem lehetett akárhogyan elmenni. Egyszóval elég küzdelmes volt. A feleségemnek nagy szerepe volt a falu életében. Ha önbizalomhiányba akarom magam juttatni, akkor azt mondom, hogy nem is engem választottak meg, hanem őt, mert addig nem volt a falunak helyben lakó orvosa. Gyakran hívták, éjjel-nappal betegekhez a kórházi munkája után. De mindezek ellenére szerettem ott lenni, mert a szabadiak is nagyon megszerettek.

Kisgyermekes lelkészcsaládként hogyan éltek?

Ötvenedik házassági évforduló, 2001. Unokák – Zoltán, András, Géza, Rákel, Botond

A feleségem az orvosi hivatása miatt annyira elfoglalt volt, hogy szinte kezdettől fogva volt egy segítőnk főfoglalkozásban, és fizettük utána az adót. Nem is lehetett másként, mert volt olyan szolgálati rendje, hogy szombat reggel elment, ügyelt, és hétfő délután jött haza. Közben nekem istentiszteletem volt, és már két kisgyermekünk volt. Éjjel én oldottam meg a tisztába tételt, de napközben Budai néni segített, majd később Szabó néni megfőzött, kimosott. Amikor a gyerekek iskoláskorúak lettek, Veszprémbe írattuk be őket iskolába. A feleségem ott dolgozott, be tudta őket is juttatni. Két gyermekünk közül az egyik lelkész lett, ő az utódom a csopaki gyülekezetben; a másik orvos, most nevezték ki professzornak az I. számú klinikán. Jóra való fiúk lettek, aminek örülünk, mert talán nem voltunk rossz szülők. Az unokák derék gyerekek. Géza fiunknál az idősebbik unokánk a Veszprémi Egyetemen végzett, de nem foglalkozik a szakmájával, hanem kamionsofőr. A középső fiú utolsó éves orvostanhallgató, a nagyanyjával remek kapcsolatban van. A legfiatalabb fiú építészmérnök, a mesterfokozatot csinálja még. Andrásnál az egyik unokánk építészmérnökként dolgozik, a másik pedig plasztikai sebész orvos szeretne lenni, a Honvéd kórházban kezdte el a rezidenséget.

Feleségének mi volt a szakterülete?

Budapesten szakvizsgázott, alapjában belgyógyász, és a nefrológia a szakterülete. Magyaroroszágon 1985-ig csak az egyetemeken volt vesebeteg gondozás, ezért sokan haltak meg. Egy göttingeni ösztöndíjas társam, aki vesetranszplantált lett, inspirálta a feleségemet abban, hogy a nefrológia területén dolgozzon. Ő korábban csak azt élte át, hogy többek között egy háromgyerekes fiatal édesanya a kezei között halt meg, mert nem volt lehetőség segíteni, nem tudták dializálni. A magyar államnak nem volt pénze művese állomások építésére, hanem külföldi cégek építették ezeket. Akkortájt német egyházi vendégeink voltak, – aminek mindig nagyon örültem, mert lelkileg és szellemileg is haszna volt -, és ők érdeklődtek feleségem felől. Magyarországon azidőben az egyetemeken nagyon szerény kiképzés volt művese kezelésre, ám a német egyházi vezetők elintézték, hogy három hónapot eltölthetett egy egyházi tulajdonú kórház művese osztályán, és elsőkézből tanulhatta meg. Ő lett az alapítója és orvosigazgatója a külföldi cég által épített veszprémi műveseállomásnak, s onnét ment nyugdíjba. Majd tíz évet még orvosként ráhúzott, mert kevés az utánpótlás ebben a szakmában. Nincs olyan nap, hogy telefonon tanácsolást ne végezne.

Szentkirályszabadjáról egyszerűbb volt Csopakra kerülni, vagy itt is megmérettetett?

Amikor Csopak megürült, megvolt a jelöltje az akkori esperes úrnak, mégpedig az akkori pécselyi lelkész, aki nehéz körülmények között volt – négy faluja volt már, később szentgáli lelkész lett, aztán kiment Brazíliába. A csopaki presbitérium azt mondta, hogy „köszönjük, Esperes Úr a jelölést, de egy közül nem tudunk választani”. Így lettem én a másik jelölt. És megint az történt, mint Szentkirályszabadján, nekem volt a több szavazatom, ami ellen fellebbezett az ellenfél, de szabályos volt a választás, ezért 1971. február 1-én idekerültem. Úgy gondolom, egy jó év alatt, az engemet nem akarók is megkedveltek. Aztán azt kezdték el mondogatni, hogy úgyis elmegyek, magasabb helyre kerülök – hát, pechük lett, mert nem mentem el. Bár egyszer volt egy kísérletem. Tőlem azt még soha senki nem kérdezte meg, hogy ösztöndíjat járt, külföldi kapcsolatokkal rendelkező és nem az ismeretlen lelkészek közé tartozó miért kis falvakban szolgáltam. A válaszom az lenne, hogy én azért éreztem mindig jól magam falun, mert ez a világ az én világom. Nekem ez kielégítő volt. A kapcsolataimnak köszönhetően évente több alkalommal német professzorok prédikáltak Csopakon, ahol nem értelmiségi gyülekezet hallgatta őket. Ahogy természetesen engem sem, ezért nem mondtam olyan dolgokat, amiket nagy valószínűséggel nem értettek volna meg. Ez okból volt az az egy kísérletem arra, hogy városi gyülekezetbe menjek, de még bemutatkozni sem hívott meg az akkori püspök, nem engedett oda.

Csopaki református templom

Jóllehet, nem lett városi lelkész, viszont többféle közegyházi tisztséget betöltött. Mint főjegyző szolgált a rendszerváltás előtt és után is. Milyen különbség volt e két szolgálati idő között?

Tislér Géza lelkipásztor nyugdíjba vonulásának napján

A feladat mindenkor adta magát, azt láttam el. Én nem a klasszikus főjegyzői feladatot végeztem, mert az egy egyházjogi tevékenység, amit például Dunamelléken nagyon következetesen gyakorolnak. Én az egyházjogot nem nagyon szeretem, nem ismerem mélységeiben, és elég baj, ha már alkalmazni kell, mert nem lehet végrehajtani úgysem. A főjegyzőségnek a szakmai részét kedveltem. A rendszerváltás előtt nekem már azért volt könnyebb, mert Dunántúlon szinte nem jelentett több tevékenységet, mint az ülések megnyitását, egy-két prédikálást, de nem jelentett püspök helyettességet – legalábbis egy darabig. A püspök helyettese két ember lehetett válság esetén: a legidősebb esperes és a főjegyző. De a reprezentációt az öreg esperes csinálta, a jogi dolgokat a püspöki titkár írta meg, és a püspök csak aláírta. Az első püspök, aki mellett 1980-tól főjegyző voltam, Kovách Attila volt, aki ismert engem, mert a zsinaton ő intézte a külföldi utakat. Az ő püspökségének idejére már szabadabbá lett a nyugati egyházakkal a kapcsolattartás és ezeknek nagy részét rám bízta. Német nyelvű istentiszteleteket, külföldi vendégek fogadását, kísérését, informálását én végeztem, tehát már kezdett lenni feladatom. Aztán a ’80-as évek elején megindulhatott a gyerekek közötti munka, a balatonfüredi konferenciák, és azoknak a beosztását, tartalmi anyagát és segédanyagát én csináltam. Főjegyzőként én az egyházi szolgálat tartalmi részére helyeztem a hangsúlyt, soha nem arra, hogy melyik paragrafus alapján kit, miért, hova kell helyezni. A rendszerváltás után két dolog jött a főjegyzői feladathoz: az iskolaügy és az egyházi reprezentáció. Ez Márkus Mihály püspökségének ideje már. A Pápai Református Kollégium Gimnáziumának, majd a teológiának az újraindítása adta a lényegi feladatot, de ott kellett lenni minden pohárkoccanásnál, avatásnál, átadásnál, mert divatba jött az egyházi jelenlét világi eseményeken. Ahova pedig Dr. Márkus Mihály püspök úr nem tudott vagy nem akart menni, oda engem küldött. Hasznos találkozásokat eredményezett ez Soprontól Kaposvárig. A rendszerváltás előtt tiszteletdíjam nem volt, de attól kezdve lett, egy szerény esperesi fizetést kaptam. A magam részéről mindkét püspöknek a tiszteletet megadtam, és viszonzásul a jó hangnemet megkaptam.

Külföldi ösztöndíjasként milyen gyakorlati teológiai témára specializálódott?

Tislér Géza és háttérben a német nyelvű teológiai szakirodalma

Köszönöm, hogy megkérdezed, de ha belekezdek abba, hogy ott mi mindent tapasztaltam, tanulhattam, akkor estig itt ülünk! A pesti teológiának nagyon hálás vagyok, nagyon jól éreztem magam, –elegáns körülmények között laktam, senior lehettem-, azonban a képzési forma középiskolás volt. Ez azt jelenti, hogy mindegyik tantárgyból voltak tankönyvek, úgynevezett stencilek, aki azt megtanulta, jelest kapott, és kész. Énbennem az a plusz ambíció, hogy ne csak azt tudjam, amit elibém tesznek, hanem tovább is kutassak, informálódjak, akkor nem volt meg, és az ottani professzorok nem is mentoráltak abba az irányba.

Göttingeni ösztöndíjon a japán Ocukival, 1969.

Én egyszerű földművesgyerekként azt tudtam, hogy aki a kötelességének eleget tett, az rendes ember, ezért ennél többre nem törekedtem a teológián. A nyelvtanulással pedig úgy voltam, hogy középiskolában oroszt és latint tanultam, a teológián hébert és görögöt kellett tanulni, végül az utolsó éven úgy vettem fel a németet, hogy szégyellem-restellem, de egy órán se voltam ott, mégis levizsgáztam. 1968-ban, a Göttingeni Georg-August Egyetemre kikerülve nagy reményeket nem ápoltam magamban, mert azzal kezdődött, hogy le kellett tenni egy felvételi nyelvvizsgát ahhoz, hogy egyetemi polgár lehessen valaki. Ezt a nyelvvizsgát én nem tudtam megcsinálni, mert nem tudtam úgy németül. Nyelvvizsga után behívattak, és megkérdezték, hogyan lehet az, hogy tele van nyelvtani hibával az írásom, viszont tartalmilag pontosan visszaadtam. Kérték, mondjam meg őszintén, hogy lestem-e vagy puskáztam-e. Nem volt puska, hanem a porcelán európai elterjedése és gyártása volt a téma, ami az én művészeti témájú érdeklődési körömhöz tartozott, ezért nagyjából tisztában voltam vele. Felismertem Böttger nevét, a fehér porcelán felfedezésének idejét, elterjedését, helyneveket, amikből kikövetkeztettem, miről van szó, és ezeket az én német tudásommal leírtam. Amikor ezt meghallották, nagyot nevettek. Megkérdezték, hogy fontos-e nekem, hogy be legyek írva az egyetemi polgárok közé, vagy nem. Megmondtam, hogy nekem az ingyenes könyvtárhasználat és orvosi ellátás miatt fontos lenne – megkaptam. Azt tanácsolták, hogy az egyetem által külföldi diákoknak felkínált nyelvkurzusokon vegyek részt. Ezt a tanácsot nem volt nehéz elfogadnom, mert nem volt különösebb ambícióm egy konkrét területen történő elmélyülésre, nem kívántam specializálódni, se mindenképpen doktorálni. Abban a tanévben én, mint egykori veszprémi és pápai diák, valamennyi nyelvórán felkészülten részt vettem, végül letettem a nyelvvizsgát, amiről kaptam egy bizonyítványt. Dicsérettel adták át nekem, elég jól megtanultam németül. Abban az évben kezdtem szorgalmaskodni, azaz már nem csak azt tanultam meg, amit kellett. Volt egy svájci szobaszomszédom az internátusban, aki később püspök lett, és ő azt tanácsolta, hogy vegyek egy Dürrenmatt krimit, azt olvassam el, s ha valamit nem értek, jelöljem be, este pedig megbeszéljük. Két regényt olvastam így el Göttingenben, itthon pedig folytattam ezt, és német szöveget szinte minden nap olvasok azóta is. Az én törekvésem az, hogy addig nem megyek tovább a következő oldalra, amíg nyelvtanilag és tartalmilag tökéletesen meg nem értettem a szöveget.

A kommunizmus ideje alatt jellemzően a már szolgáló lelkészek mentek ösztöndíjra. Mi volt ennek az oka?

Nem a szolgálaton, hanem a családon volt a hangsúly. Leginkább csak családos embereket engedtek ki külföldi ösztöndíjra, hogy biztosan visszajöjjenek.

A pápai teológián liturgikát, homiletikai gyakorlatot és egyházművészetet tanított nekünk. Mindig felkészült volt az óráin, és széles spektrumú tájékozottságról tett tanúságot. Bizonyára szószéki szolgálatára is ez volt jellemző.

A mi időnkben a lelkész be volt „szorítva” a templomba, így látványos tevékenységet nem folytathattam, viszont ennek eredményeként a prédikációra készülés pénteken és szombaton alapos lehetett. A külföldi kapcsolataimnak köszönhetően összegyűlt könyvtáram segítségével mindig alaposan felkészültem. Én soha nem kértem nyugati barátaimtól támogatást saját jólétemre vagy a gyerekeim nevelésére, annál is inkább, mert látták ők, hogy gazdagabban élek, mint a lelkésztársaim. Meg is mondtam nekik, hogy ti most nem egy falusi lelkésznél vendégeskedtek, hanem egy főorvosnál vagytok. A szabad textusválasztást én komolyan vettem, általában sorozatok mellett köteleztem el magam, és a legjobb tudásom szerint készítettem el a prédikációmat. Jegyzetet írtam, egzegetáltam, vázlatot készítettem, kommentárokat olvastam hozzá, majd prédikációs kötetekből is olvastam még, és így készültem fel. Nem ókor-ókor, nem nagyünnepekre, hanem minden vasárnapra így készültem. Volt egy szüntelen témám, mégpedig a húsvéti feltámadás. Amikor a svájci barátaimhoz február táján elutaztam, mindig megálltam egy zürichi könyvesboltban, és az elmúlt évben megjelent feltámadáshoz kapcsolódó teológiai köteteket megvettem. Azokat húsvét előtt átolvastam, és nekem nagyon-nagy dolog volt, hogy mindig sikerült valami újat megtudnom az amúgy is bonyolult tematikájú húsvétról.

Címzetes főiskolai docens cím átvétele, 2022.


Mi a specialitásom? – most sem tudom, de a gyakorlati teológiából a prédikációra való készülést, és prédikáció irodalmi szemléltetőit jelölném meg, mint kedves témát. Én internetet nem használtam, ma sem használok sajnos, hanem könyvet olvasok. Amikor például Salamon bölcs ítéletéről prédikáltam, akkor előtte elolvastam Bertolt Brecht „Az augsburgi krétakör” című elbeszélését; amikor Pál fogságáról volt szó a vasárnapi igeszakaszban, akkor elolvastam Kazinczy „Fogságom naplóját”. Nem hivalkodás az irodalmi ismeretem, hanem Pápán azt belénk nevelték, hogy egy témánál a magyar klasszikus irodalom alkotásaiból Balassitól Szabó Lőrincig tudjunk idézni. Temetéskor tudatosan használt eszközöm volt a vers, mert nehéz elkezdeni egy-egy temetési prédikációt, és amikor általános megfogalmazást nem akartam mondani, akkor a vers segített oda az evangélium mondanivalójához.

Ha most lenne ifjú lelkipásztor, amikor már-már trendnek nevezhető a teológiai doktorátus megszerzése, akkor doktorálna?

Tényleg szerénység és alázat van bennem a teológia tudományával és a szolgálattal kapcsolatban, ezért sem doktoráltam, ez talán nem lenne ma sem másként. Dr. Bakos püspök úr „el is riasztott” ettől. „Doktoráláskor az orrod elé teszik az előre nem közölt héber és görög szöveget és szótár nélkül fordítani kell” – mondta. Ezt én szó szerint vettem akkor. De egy megírandó könyv nem csak annyi, amit leírunk a fő szövegben, hanem a jegyzet, amit mind elolvasunk. Szorgalom és igyekezet kell hozzá. Püspök sem akartam lenni, pedig nem akárki kérdezte meg tőlem, hogy indulok-e a püspöki tisztért. Kovách Attilát sem akartam megbántani, mert ő velem jó volt, és az a tragédia, ami őt érte, nevezetesen, hogy püspöki tisztsége után több gyülekezetbe pályázott, és nem őt választották meg, végül Pápán gyűjteményi állásban volt, ezt emberileg nem érdemelte meg. Én féltem jól hangzó nagy dolgoktól, ezért nem bátorkodtam elkezdeni egy új témakört, és nem tudtam elkötelezni magamat. Lehet, hogy alábecsültem magamat, vagy gyáva voltam? A Pápai Református Teológiai Akadémián engem nemcsak liturgika és egyházművészet tantárgyakra kérhettek volna meg, hanem homiletikára is, mert azt gondolom, annyit legalább konyítottam hozzá. A budapesti teológia dékánja, Dr. Tenke Sándor magához kéretett, és egy majdan véglegesíthető szolgálatra kért, de megmondtam, hogy nem tudom elvállalni, mert sokféle érdeklődésű ember vagyok, és ahhoz, hogy az ember jó teológiai könyvet írjon, ahhoz aszkétának kell lenni akkor, ha a szó legtisztább értelmében nem zseni az egyén. Nem nagyon lehet hobbija, nem nagyon mászkálhat, fenékkel és fejjel is bírnia kell a koncentrálást és specializálódást. Szóval nem lehet megosztani az erőket. Nekem viszont van legalább három olyan szenvedélyes elfoglaltságom, amiből nem szívesen engednék: születésem óta a kerttől nem tudok elszakadni, a képzőművészettől nem tudok megválni, és a bútorfelújításról nem tudok lemondani. Így tehát kiválóan nem tudtam volna csinálni, csak talán jól. Végül is nem érzem magam boldogtalannak azért, mert nem doktoráltam, nem lettem tanszékvezető, sem püspök, viszont boldog vagyok, mert a tisztes gyülekezeti munkának meg tudtam felelni. Persze mai eszemmel azt vallom, hogy ha rávettek valamilyen hosszabb, időben és lapszámban is mérhető, a köznapinál igényesebb teológiai feladatra, sohasem bántam meg! Úgy látszik, nekem kell a „rugdosás” – Farkas József is mondta nekem. Azt is látom, és rokon lelkeknek szeretettel javaslom, kezdj hozzá, úgy lesz a lehetetlen lehetséges! Nem szabad már kezdetben feladni a diadalt, – ezt meg már Arany Jánostól kezdve meg kellett volna szívlelni. Jelképesen szólva: szívem szerint, a földmíves időkben legszívesebben és biztonságosan inkább az egy, de a kétlovas kocsit is tudtam hajtani. Vannak emberek, akik a négyesfogat gyeplőszárát is mesterien kezelik. Gratulálok nekik! Kétségtelen, ez utóbbi az elegánsabb és rangosabb!

Nagyon köszönöm, hogy felidézte életét és megosztotta tapasztalatait, gondolatait és érzéseit! Szeretettel kérem, még néhány rövid kérdésre adjon választ, úgy mond saját szája íze szerint!

Csopaki otthonuk bejáratának vakolatdísz felirata – Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. (Lukács 24,29)

Szőlő vagy füge?
Szőlő, mert az a honos nálunk.
Vakolatdísz vagy ólomüveg?
Vakolatdísz.
Ézsaiás vagy Hóseás?
Ézsaiás.
Ajtó vagy ablak?
Üveges ajtó.
Bárány vagy galamb?
Bárány.
Édes vagy sós?
Sós.
Dallam vagy csend?
Dallam, mert a süketséget nem szeretem, úgyis nagyot halló lettem.
Vörös-tengeri átkelés vagy Kármel hegyi istenítélet?
Vörös-tengeri átkelés több szempontból visszaköszönt a szolgálatomban.
Liturgika vagy homiletika?
Homiletika tudatos liturgiai elemekkel.
Emlékezés vagy tervezés?
Nehéz választás, de inkább tervezés.
Pattogás vagy kattogás?
Mind a kettő idegesítő, ugye, de inkább a pattogás, mert az tudatos dolog lehet.

Exit mobile version