Schönberger Klára dunaalmási lelkipásztor regénybe illő életét ajánlom az olvasó figyelmébe. Nem szükséges papír zsebkendő, mert nem Jane Austen féle romantikus regény bontakozik ki a sorok közül, bár szerelem is adatott számára, hanem sokkal inkább nyitott lélek kell az olvasáshoz, hogy Isten vezetését felismerve elraktározzuk, hogy az Ő kegyelme és gondviselő szeretete kiapadhatatlan. Nagy ugrásokkal haladunk Erdély-Tiszántúl-Dunántúl területein, hogy meglássuk, Isten felkészít a szoláglatra: bármilyen korú is az ember, ha ő elhív, akkor megerősít a feladatra. Legyen az a Maros átúszása, gyermekek nevelése, felnőtt fejjel egyetem elvégzése, templomépület megmentése, kazettás mennyezet festése.
Köszönöm, hogy időt szakítottál erre a beszélgetésre, amiből megismerhetnek az olvasók. Milyen életútra számíthatnak?
Az én életutam hosszú és kanyargós, ahogy a gyermekeim mondták, regényt lehetne írni belőle. A Szilágy megyei Sarmaságból, egy bányavidékről származom, és húsz éves koromig ott éltem Erdélyben. Tizedik osztály után Szatmárnémetibe kerültem, ott folytattam a tanulmányaimat, és ott ismerkedtem meg a férjemmel. Kolozsvárra képzőművészeti szakra készültem, de az akkori politika keresztülhúzta az egészet. Az én generációm nyomokban emlékszik jóvilágra, az egész gyerekkorunkat és fiatalságunkat végigkísérte a Ceausescu-diktatúra magyarellenessége és román-magyar viszálya. Én egy nagyon félénk lány voltam, de magyarságunkban nagyon sérültünk, és rengeteg pofont kaptunk, ez adott erőt ahhoz, hogy útra keljek. A Ceausescu-rendszer utolsó évében a férjemmel, Istvánnal úgy döntöttünk, hogy átjövünk egy jobb világ reményében, mert nem akartunk ott gyermeket nevelni. A házasságkötésünk utáni évben, amikor még senki nem tudta, hogy a diktatúra véget ér annak az évnek a végén, mi 1989. augusztus 15-én Nagylaknál átúsztuk a Marost. Négy hónapos kismama voltam a nagyobbik fiammal. Nagyon nehéz erről beszélnem még ennyi évtized után is, mert nagyon veszélyes út volt. A határmenti részekre csak engedéllyel lehetett beutazni. A férjem bátyja Temes megyében rendőr volt, és vele beszéltük meg, hogy be tudunk utazni arra a területre úgy, hogy engedélyt kapunk rá rokonlátogatás és nászút címszóval. Amikor mondom a férjemnek, hogy nem vittél nászútra, akkor azt feleli, „drágám, még mindig ott vagy”. (mosolyog)
Hosszúra nyúlt nászút!
Már többet éltem itthon, mint otthon. A nagyobbik fiam Debrecenben született, a kisebbik fiam Győrben, és ennek okán jött jóval később a továbbtanulás és maga a teológia az életembe. Nekünk először mindent meg kellett teremteni, szó szerint a késtől-villától kezdve mindent. Szülők és támogató háttér nélkül nehéz útszakasz volt az. Mivel édesapám meghalt, és négyünket édesanyám egyedül nevelt fel, ezért én először szakmunkás iskolában tanultam tovább a kötelező tizedik osztály befejezésekor, és azt követően esti tagozaton szerettem volna érettségit szerezni. Csakhogy a férjem még éppen be tudta fejezni az iskolát, én pedig már nem, mert eljöttünk Erdélyből. Mivel István az érettségi után egyből megkapta a katonai behívóját, ezért nem vártuk meg, hogy én is érettségit tegyek. Utólag látjuk, hogy Isten megmentett attól, hogy részesei legyünk a forradalomnak, mert a sógorom Temesvárra intézte volna el, hogy katonának vigyék a férjemet, és pont ott robbant ki a forradalom és elég durva harcok voltak akkor. A gyerekek nevelése mellett munkában kellett gondolkodni és nem abban, hogy tanulok. Amikor a gyerekek egyetemre jártak, akkor beiratkoztam a pápai Refibe, és megszereztem az érettségit, amivel átsétáltam a teológiára és beiratkoztam, mert azt mondtam, annyi mindent kaptunk a jó Istentől a rengeteg nehézség alatt, hogy szeretnék ebből visszaszolgálni neki. Még ha nem is kapok sok időt a szolgálatra, akkor is felajánlom Neki. Amennyi lehetőséget ad a lelkészi szolgálatra, annyit végzek el szívvel-lélekkel az emberek között Isten dicsőségére. Ez az én hálám kifejezése.
Debrecenben, majd Győrben született gyermeketek. Ezek szerint nyugatra tartottatok.
Olyannyira, hogy szerettünk volna még nyugatabbra menni, eljutni Németországba. Mivel a férjem szatmárnémeti sváb, neki származása miatt megvolt a beutazási engedélye. Kismamaként hivatalosan intéztem az én szabad beutazásomat a német állammal, csakhogy amikor eljöttünk Erdélyből, a Berlini fal leomlása után már megindultak az NDK-sok, és nem voltak nyitottak irányunkba, visszadobták a papírjaimat, hogy amennyiben leteszem a német nyelvvizsgát, akkor bármikor beutazhatok Németországba. Megszületett a babánk, és nekünk a német nyelvvizsga nem volt anyagilag járható út. Egyébként én könnyen átlépten azon, hogy nem kaptam szabad beutazást Németországba, mert láttam, hogy Isten akarata az, hogy itt tart minket. A férjemnek több idő kellett hozzá, de ő is elfogadta. A keleti országrészből pedig úgy kerültünk a nyugati részbe, hogy győri ismerőseink szóltak, hogy a győri vagongyárba van munkaerő felvétel, ahol jobban lehet keresni, mint Debrecenben.
Mit tapasztaltál, amikor Erdélyből ide jöttetek?
Sajnos románként tekintettek ránk. Ráadásul kicsi gyerekkel nagyon nehéz volt szállást találni, mert amikor meghallották, hogy erdélyiek vagyunk és babánk van, akkor az ajtók bezárultak előttünk. Győrbe érve a férjemnek volt munkahelye, de az még nem volt meg, hogy hol fogunk lakni. Ott álltunk egy nyolchónapos babával és öt táskával az utcán. Egy távoli rokonunk kapott egy szobát az egyetemi kollégiumban, és a portással megbeszélte, hogy amíg találunk albérletet, felmehetünk oda, de a bébiről semmit nem tudott, úgy csempésztük be őt. Három napig kerestünk, mire találtunk egy albérletet. A férjem a vagongyári munka mellett plusz munkát vállalt egy kertészetben, és így indult el az utunk. A következő lépés az volt, hogy 38%-os kamatra és menekültalapból kapott támogatásból vettünk egy vidéki parasztházat Győrtől 28 km-re, Fehértón. Akkortájt született meg a második fiunk. Keményen dolgoztunk, mert 1300 m2-en uborkát termesztettünk, hogy tudjunk belőle törleszteni a bank felé és tudjunk normális fürdőszobát építeni. Akkor vettük meg az első Zsigulinkat. Ahányszor költöztünk tovább, mindig néztük, hogy indultunk egy táskával, aztán lett két táskánk, majd öt táskánk, és így apránként mindenünk meglett. Egy nap behívott a vezető óvónő, és én azt gondoltam, hogy baj van, de kiderült, hogy nyugdíjba megy az egyik dajka, és megkért, hogy lépjek a helyére. Látta, hogyan nevelem a gyerekeimet, hogyan beszélek velük, de sajnos azon a településen is csak románok voltunk, ezért nem mindenki örült a döntésének, például a polgármester kikötötte, hogy ha saját költségemen elvégzem a dajkaképzőt, akkor dolgozhatok, de szó sem lehet arról, hogy az önkormányzat támogasson. Természetesen elvégeztem az iskolát és dajkaként dolgoztam. (mosolyog)
Mindig könnyen vetted az akadályokat?
Ahogy említettem, nagyon félénk lány voltam, de anyaként Isten erőssé tett, és mindig éreztem, hogy Ő velem van. Amikor a második fiammal hét hónapos kismama voltam, a férjem elment dolgozni, és a nagyobbik fiam egyik óráról a másikra nagyon rosszul lett, és a szomszédasszonnyal vitettem be magunkat a csornai kórházba. Hiszem, hogy Isten sugallata volt, hogy az első pillanattól tudtam, hogy vakbélgyulladása van. A kórházban egy adjunktus agyon nyomkodta a hasát, majd még egy gyerekorvos is hívatott, hogy nyomással vizsgálja, végül megállapította, hogy nincs semmi baja a gyermeknek, csak hisztis. De én tudtam, hogy nagy a baj, és mondtam, hogy elviszem Győrbe a fiamat. Mondta, hagyjam ott pár napig, hogy meglássák, mi lesz. Mondtam, nem, mert ismerem, hogy nyugodt a fiam, és nem viselkedik így. Lehetett látni rajta, hogy nincs jól. Amíg vártunk a csornai kórházban az orvosra, egy nővér vett vért a fiamtól, és sürgősségiben lekérte az eredményt, és közölték, hogy vigyem Győrbe a fiamat, mert utolsó stádiumos leukémiás. Mentőt nem kaptunk, a szomszédasszony vitt tovább bennünket autóval, és úgy értünk a győri kórházba, hogy a fiamnak nem volt életjele. Egyből bevitték a műtőbe. Az orvos kihívatta a férjemet a gyárból, leültetett bennünket, és letéve elénk a műtéti leírást, azt mondta, hogy ennyi volt, mert a nyomkodás következtében a vakbele megsérült, a genny és baktériumok szétterjedtek a hasüregében. Nagyon nehéz pillanatok voltak azok, mert remény nem volt, az utolsó pillanatokról beszélt az orvos. Abban a kemény helyzetben beindult nálam a szülés, és mivel nagyon sokat dolgoztam a várandóságom alatt, nem úgy fejlődött a baba, ahogy kellett volna, ezért lemondtak róla, és azt mondták, ha nem tudják a szülést visszatartani, akkor készüljünk fel, hogy nem lesz életképes. Nem maradt más, mint az ima és a jó Isten. (elcsendesedik) Megműtötték a fiamat, ott feküdt fent az intenzíven, én pedig lent a nőgyógyászaton, hogy visszatartsák a szülést. Nem lett volna szabad, de én felszöktem hozzá, és az orvosok legnagyobb csodálatára a fiam kinyitotta a szemét és beszélt. (nevet) Az első szava, amikor meglátott az volt, hogy „kedves édesanyám mért szültél a világra”. Édesanyám, amikor vigyázott rá, mindig énekelt neki, többek között azt a dalt is, ami úgy kezdődik, hogy „Kedves édesanyám, kedves édesanyám, Mért szültél a világra, Inkább dobtál volna, bárcsak dobtál volna, A zavaros Tiszába…”. Maguk az orvosok mondták, hogy ez csoda. Olyan paraméterekkel életben maradni csoda. Isten felülírta az orvosi számításokat. Rohamosan gyógyult, épült és megmaradt. A kicsi is megmaradt, igaz nagyon nehezen, mert terhességi mérgezés lett a vége, de Isten megtartotta őt is. Igazi próba volt ez az időszak számunkra, amit csakis imával és a jó Istennel lehet átvészelni.
Ebben látod az összekovácsolódó házasság garanciáját?
Az idén ünnepeljük férjemmel a 37. házasságkötési évfordulónkat, és azt gondolom, hogy a közös próba és az Isten általi megsegítés közös megélése erősítette meg a szövetségünket. A lila köd elmúlik, és nem az a lényeges, hanem az, ami utána van: az egymáshoz alkalmazkodás, az elfogadás, a tolerálás, a nehézségekben egymás segítése. Ha mindez hiányzik egy kapcsolatból, akkor nem tudnak megbeszélni, átbeszélni, felkarolni, összefogni. Vannak összezörrenések, haragos pillanatok, mert gyarló emberek vagyunk, de a hit, mely szerint Isten egymásnak teremtett bennünket és a próbatételek hasznunkra vannak, erőt ad. Nagyon sokat voltunk a férjemmel összekulcsolt kézzel, pityeregve éjjel és nappal, de mindig megtapasztaltuk, hogy az utolsó pillanatban megsegített. Ezt csak az érti meg, aki megtapasztalja. Például, amikor feladtunk minden csekket, és nagyon kevésből kellett megélnünk a háztörlesztés magas összege miatt, és mi nem tudtuk, hogyan fogjuk túlélni a hónapot, de jött egy túlfizetés visszatérítés, ami hatalmas segítség volt nekünk. Nagyon sokszor megtapasztaltuk Isten gondviselését. Nehéz róla beszélni, de szükséges, mert ezzel bátorítok másokat: mielőtt kétségbe esel, ott van Isten, aki segítő kezet nyújt feléd. Az egyik unokámat csodababának nevezem, mert meghallgatott imádságnak köszönhetően született. A kisebbik fiamnál már két unokánk volt, de sajnos a nagyobbiknál még nem született, és elutazva Jordániába, Krisztus megkeresztelkedésének helyénél azért imádkoztak a feleségével, hogy Isten adjon nekik gyermeket, mert neki nincs lehetetlen. Így született a harmadik unokám.
Egy 38%-os kamat nagy terhet jelent. Hogyan tudtatok megszabadulni tőle?
Jött egy gondolatom annak kapcsán, hogy az osztrákok a határhoz közeli településeken kezdtek házakat vásárolni. Főleg a régi parasztházakat keresték, amiknek vályog vagy vertfala, mert az tulajdonképpen bioházként hőtároló, páraszabályozó és egészséges lakóklímát biztosít. Arra gondoltam, hogy adjuk el a házat, és szabaduljunk meg a hiteltől. Kitaláltunk egy magas összeget, és a ház reális árának triplájáért hirdettük meg, mert meg akartunk szabadulni a kölcsöntől. Úgy gondoltuk, ha megadja nekünk a jó Isten ezt az árat a házunkért, akkor megéri eladni, ha nem tudjuk eladni, akkor sincs veszíteni valónk, mert szeretünk benne élni. Egy hónap alatt elkelt a ház, igaz a duplájáért. Kifizettük a kölcsönt, és felvettünk szocpolt, és elkezdtük az építkezést Hövejen. (Szerkesztői megjegyzés: a szocpol szociálpolitikai kedvezmény, ami a gyermekes családok vissza nem térítendő lakáscélú állami támogatása volt 1994-2009 között.) Azt akartam, hogy a gyerekeim városon járjanak iskolába, de ne ott éljünk, ezért jó választás volt a Kapuvárhoz közeli település. Nagyon sokat dolgoztunk, hogy banki hitel nélkül építkezzünk, úgyhogy amit csak lehetett, a férjem, mint ezermester megcsinált. Egy tó mellé építkeztünk, amit eladott a tulaj egy osztráknak, aki meg akarta venni a mi házunkat is. Mivel még nem volt teljesen kész, így elgondolkodtunk, hogy semmi veszteni valónk nincs. El is adtuk! (nevet) A másik utcában építettünk egy másik házat, ami nem tetőteres volt, hanem amerikai stílusú. Tizenegy évig éltünk ott, és én végig höveji csipkemintát festettem tányérra, kancsókra. Aztán ugyanaz az osztrák, aki megvette a tó melletti házunkat, ezt is megvette, és így kerültünk vissza Győrbe. A nagyobbik fiam akkor már Pannonhalmán tanult a bencéseknél, ami költségekkel járt, de ő nagyon szerette, mert kényelmes típus, és onnét nem kellett kijárni és az arborétumnak köszönhetően a fotózásnak élhetett. A kisebbik fiam csak egy évet járt oda, mert ő szabadabb típus, és tizediktől a Pápai Református Kollégium Gimnáziumába járt, ott is érettségizett.
Bocsáss meg, hogy megállítalak, csak a római katolikus és református gimnáziumok, valamint a sváb vezetéknevetek kapcsán hadd kérdezzem meg, ti alapvetően reformátusok voltatok?
(mosolyog) Idővel „kireformátusodott” az egész család. Én teljes mértékben református vagyok. A férjem nem, mert őt római katolikusnak keresztelték, és felnőttként konfirmált, mert neki reformátussá kellett válnia ahhoz, hogy én református lelkipásztorként szolgálhassak. Nekünk mindkét templomban volt esküvőnk, mert mindketten ragaszkodtunk a saját vallásunkhoz. Apósom testvérének a fia Szatmár római katolikus püspöke. Mivel két fiunk született, így az édesapjuk felekezete szerint római katolikusnak kereszteltettük őket. Én elmentem velük a katolikus templomba, bérmáltak, mert megfogadtuk annak idején, és nem erőltettem rájuk a református vallást. Végül Isten errefelé orientálta őket. A kisebbik fiam Pápán református hittanra iratkozott be, református lány lett a felesége, és úgy döntött, hogy konfirmál. A nagyobbik fiam Pannonhalma lenyomata alapján döntött úgy, hogy református lesz. A férjemmel együtt Bella Péter lelkipásztornál konfirmáltak Győrújbaráton. Három unokánkat már református templomban kereszteltük.
Visszakanyarodva a teológus évekhez, mesélnél az élményeidről?
Egyszerre voltam egyetemista a fiaimmal. (nevet) A nagyobbik fiam Budapestre járt a Műszaki Egyetemre, a kisebbik fiam Győrbe, de ugyanúgy mechatronikai mérnök szakon végeztek. Együtt értettük meg, mi az a kreditrendszer, egyidőben ültünk a jegyzetek felett. Szegény férjem, három egyetemistát tartott a hátán! Érdekes időszak volt, mert helyt kellett állni feleségként, taníttattunk még két gyermeket, ezért festő munkákat vállaltam, ráadásul a hébert és görögöt is meg kellett tanulni, de nagyon jól éltem meg azt az időszakot. Az Úr Isten, amikor összezuhantam, mindig felállított. A teológián, mintha nem is vették volna figyelembe a koromat. Úgy kezeltek, mint koruk béli diákot, pedig a gyerekeim lehettek volna. Jó közösség volt, barátságos és befogadó közeg volt. 2018-ban diplomáztam, és Győr-Szabadhegyen lettem gyakornok. Hatodév után Tápszentmiklósra kerültem, ahonnét négy év múlva Dunaalmásra jöttem szolgálni. Lassan közelítek a tízéves szolgálati jubileumomhoz. (nevet)
Kit mikor hív Isten a szolgálatába, ahogy a példázatban is, lehet reggel, délben vagy délután is szolgálatba állni. 2024-ben a dunaalmási református templom javára ajánlották fel a gyülekezetek reformációi perselypénzüket. Hol tart jelenleg a templom ügye?
Ahogy az idő halad előre, egyre inkább megerősödik bennem, hogy talán erre a feladatra hívott el a jó Isten. Már Tápszentmiklóson is volt részem épületfelújításban, de ez itt nagyobb feladat és nagyobb harc. Egy belső, elnökségi feszültség rendezése óta érzem, hogy becsülnek és szeretnek, nem egyedül harcolok. Elkészült egy pályázatból a gyülekezeti ház, ahol most tudjuk tartani az istentiszteleteket. Az akkori felújításkor rakodtam, és a kezembe került a dunaalmási templomról 2009-ben készült felmérési dokumentáció, amiben kimondták, hogy a tető életveszélyes állapotban van. Teljesen ledöbbentem, mert erről nem tudtam. Amikor én idekerültem 2023-ban, akkor azzal szembesültem, hogy a templom közepe meg van süllyedve, de a tető állapotáról nem tudtam, holott már másfél évtizedes volt a felmérés. A Duna itt van pár méterre tőlünk, és készíttettem egy geodéziai felmérést, ami kimutatta, hogy 4,5 méter mélyen van szilárd talaj, afelett löszös, homokos feltöltés van, amit a Duna vízszintjének mozgása kimos a templom alól, ami miatt süllyed az épület. A falak jó alapra épültek, de a karzat megsüllyedt. Amikor a statikus lejött a tetőről, akkor azt mondta, hogy nem tud jó tanácsot mondani arra vonatkozóan, hogy az alap vagy a tető-e a sürgetőbb. A 2024-es árvíz után a Dunántúli Református Egyházkerület együtt érző cselekvő szeretetét érezve kaptunk országos közegyházi támogatást és kétféle állami támogatást. Ezeknek eredményeként kezdődött meg a felújítás, amibe az új tető, födém és a külső felújítás ablakcserével együtt belefér. Viszont a belső rész még kérdőjel, mert a belső talajmegerősítés, amit a Duna vízmozgása már nem tudna befolyásolni, valamint a belső áramhálózat még várat magára. Jelenleg Németországból várjuk az ott bezárt templomokból a padokat, amiket fuvaráron önerőből meg tudunk venni. Az, hogy ennyi feladatot meg tudok valósítani, annak is köszönhető, hogy a férjem munkája mellett nagyban segíti a gyülekezeti munkámat. A jó Isten mellett neki nagyon sokat köszönhetek, mert mellettem áll és mindenben támogat.
Könnyen elfogadtak a gyülekezetekben?
Tápszentmiklós tradicionális gyülekezetében korábban még nem szolgált női lelkipásztor, úgyhogy a tápszentmiklósi presbiterek egyáltalán nem akartak engem fogadni. Előtte Pér-Töltéstava missziói gyülekezetébe szeretett volna Püspök Úr és Esperes Úr helyezni, de az anyagyülekezet helyett a missziói gyülekezetben maradt az előző lelkipásztor, ezért maradt nekem Tápszentmiklós. Üres kassza és romos templom fogadott. Nem volt más választásom, mint pályázni és addig kilincselni, amíg találok egy kivitelezőt. Istennek hála, fel tudtuk újítani kívül-belül a templomot, csak a tetőcsere nem tudott megvalósulni. Végül aztán elfogadtak, és amikor bejelentettem négy év múlva, hogy eljövök, nem örültek neki. A problémát a parókia lépcsőház-szerű épülete jelentette, ahol a legfelső szinten van a fürdőszoba, a kis szinteket pedig nagyon meredek lépcsők kötik össze, és a férjemnek kétszer volt térdműtétje, az enyémek is kezdtek tönkre menni, és mivel nem leszünk fiatalabbak, ezért döntöttünk úgy, hogy elfogadjuk a dunaalmásiak hívását. Hálás vagyok, mert szépen növekszik a gyülekezet. Három és fél évvel ezelőtt 71 fővel vettem át a gyülekezetet, most pedig 140 fő van a névjegyzékben. Sokan kiköltöztek a környező városokból – Komárom, Tata, Esztergom -, ennek hatásaként vegyes összetételű a gyülekezet, és nem tradicionális jellegű.
Böjtfő vasárnapjához kapcsolódó kérdés, hogy miként éled meg a böjti időszakot?
Nagyon szeretem a böjtöt. Én szinte várom a böjtöt, hogy a karácsonyi szolgálatokat, költségvetés-zárszámadás írását, ökumenikus imahetet és házassághetét követően lassuljon a pörgés, mert akkor igazán megnyugodhatok és elcsendesedhetek. Nincs plusz dolog, hanem a szemlélődő Istenre figyelés lép középpontba. A böjt alatt nem feltétlenül az étkezés visszafogását értem, hiszen azt amúgy is visszafogja egészségügyi okok miatt az ember. Nekem a lelki böjt feltöltődést ad, amikor a mindennapokra koncentrálok, és nem akarok többet beleerőltetni, mint ami a jó Istennel való bűnbánó találkozás lehetősége. Ezt az időszakot inkább érzem év végének, aminek elcsendesedését követi a húsvét öröme, lendülete, és indul újra a következő pörgős időszak.
Képzőművészeti pályára készültél, jelenleg lelkipásztorként szolgálsz. Ötvöződik ez a két terület valamilyen formában?
Igen, képzeld a templom új födémje kazettás mennyezetet kap, aminek a festését mi készítjük el. 88 darab kazetta készül, amit a hajópadló borításra rögzítünk fel. A mintákat rárajzoltam a rétegelt nyárfalemezekre, és a gyülekezeti tagok kétszer aládolgoztak, mert a festéket nagyon gyorsan beszívta. Kikevertem a színeket, sokan jöttek és szívesen festettek. A végmintát én festem rá, a felével vagyok készen. Az anyagköltséget örökbefogadással teremtettük elő. Készül egy mutató tábla az előtérbe, amin elolvasható lesz, hogy melyik kazettának ki az örökbefogadója. Ez az örökbefogadási adakozás a templom melletti rózsakert esetében is erős motivációval bírt, kétszáz tövet terveztünk, és talán már háromszáz tő is van.
Köszönöm, hogy megosztottad a tapasztalataidat, és kívánom, hogy a dunaalmási templom megerősítését és teljes felújítását el tudjátok végezni a gyülekezettel összefogva!
Egy doboz bon-bon vagy egy csokor virág? Nem vagyok édesszájú, inkább a gyümölcsöket szeretem, úgyhogy legyen egy csokor virág. (nevet)
Péter vagy Tamás? Mindkettő.
Csónakázás vagy vízibiciklizés? Csónak.
Éneklés vagy csendes imádkozás? Csendes imádkozás.
Elemzés vagy értelmezés? Mind a kettő, ha lehet.
József a fáraónál vagy arimátiai József Pilátusnál? Jó kérdés! Inkább József a fáraónál, mert az én életemre is jellemző, hogy Isten a rosszból képes jót kihozni.
Főzés vagy vasalás? Főzés.
Siloám tava vagy Galileai tenger? Galileai tenger.
Fodor vagy rakás? Fodor.
Ázsia vagy Afrika? Ázsia! (nevet)