Nagybajom, Kisbajom. Egy lelkészházaspárhoz tartozó somogyi települések ezek, ahol Rozgonyi Emőke és Bódis Tamás világlátott lelkipásztorokként végzik szolgálatukat. A nagybajomi parókián beszélgettünk felidézve régmúltat és közelmúltat tanulás és szolgálat szempontjából. Otthonukban három gyermeket nevelnek, akik közül a két lány már konfirmált, és a legényke számára is kristályosodik a jövő. Ismerje meg az olvasó az egybekapcsolódó életutakat, amibe belefért Délvidék, Balatonfelvidék, Anglia, Amerika, Muravidék, Skócia és jelenleg Somogyország!
Mit jelentett gyermekkorotokban az otthon, és mit hoztatok onnét?
Tamás: Dunántúli vagyok, nemesvámosi, az ottani tradicionális református gyülekezetben nőttem fel tulajdonképpen bölcsőkeresztyénként, aki a konfirmáció után sem vesztette el a kapcsolatát a templommal és gyülekezettel, hanem jártam istentiszteletre, gyakran egyedüli fiatalként. Bódis nagyapám erdélyi, 1945-ben jött át az országhatáron, mert nem akart a románok alatt élni. Édesanyám oldaláról mindenki nemesvámosi. Édesapám szobafestő volt, édesanyám pedig bérszámfejtő irodavezető volt. Eredetileg gépésztechnikusnak majd mérnöknek tanultam, ami nem okozott nehézséget, mert a reál tárgyak voltak az erősségeim, viszont egy szülők által javasolt irány volt az életemben. Nem azért, mert rám erőltették, hanem mert fogalmam sem volt akkor még, hogy mit akarok az életben. Egyféle sodródás volt a szülői javasolt irányt tartani. Először csak nem éreztem magam a helyemen, nem volt az én közegem a gépészvilág, és éreztem, ha benne maradok az irodai mérnök világban, akkor meg fogok savanyodni. Elkezdtem keresni, hogy hol lenne a helyem, végül pedig átmentem a teológiára, ahol a gyengémet jelentő humán tárgyakból van sok. (nevet) Amikor a teológia gondolata felmerült, akkor méltatlannak éreztem magam rá, végül adtam egy lehetőséget a dolognak azzal, hogy elmentem a nyíltnapra és a felvételire. Az, hogy a gyenge humán tárgyaim ellenére felvettek, nekem egyértelmű jele volt annak, hogy ebbe az irányba kell mennem. A teológiai évek során Isten többször megerősített, és megtanultam hallgatni Rá. Ez nem megy könnyen, valóban meg kell tanulni, mert bár vallásos közegben nőttem fel, de kegyességileg nem úgy szocializálódtam, hogy igéket kaptam volna erre vagy arra a döntéshelyzetre.
Emőke: Vajdasági születésű vagyok, a délvidéki Torontálvásárhelyen nőttem fel, ami a volt jugoszláv fővárostól, Belgrádtól negyven kilométerre van északkeleti irányba. Magyar családba születtem, a szüleim földműveléssel és kereskedéssel foglalkoztak. Tizenöt évesen, a délszláv háború idején lehetőséget kaptam egy ösztöndíjjal átjönni a csurgói református iskolába. Ez volt az egyetlen esélyem, mert hiába voltam jóeszű, a háború annyira elvette az anyagi esélyeket a családtól, hogy nem tudták volna finanszírozni a továbbtanulásomat. Akkor még ciklus rendszer volt, azaz három hétig voltunk bent a kollégiumban, aztán egy hosszúhétvégére hazamehettünk. Ám mivel annyira rossz volt a közlekedés, így engem családok fogadtak be hosszú hétvégékre, és csak a nagy szünetekre mentem haza. Végül a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnáziumban érettségiztem.
Milyen volt megélned szinte gyerekfejjel, hogy évente háromszor-négyszer látod a családodat?
Emőke: Egészen pici koromtól tanulni akartam, és az volt a nagy álmom, hogy egyetemista legyek, viszont tudtam, hogy Torontálvásárhelyről ehhez el kell mennem. Ezért akartam Csurgóra menni. Amikor édesanyám elkísért a csurgói iskolába, és mielőtt hazaindult volna, elmondta, hogy mi vár rám ismerősök és rokonok nélkül, illetve semmi baj, ha vele visszamegyek. De én maradni akartam a csurgói iskolában, és ezzel együtt vállaltam a szüleim hiányát. Most, felnőtt fejjel gondolok bele, hogy nagyon sok mindent el kellett fojtani magamban ahhoz, hogy végig csináljam. Akkor nem éreztem nehéznek, mert meg akartam csinálni, tudva, hogy a lehetőségeim nagyon korlátozottak. Tamáshoz hasonlóan én sem a teológiát választottam volna elsőnek, mert reálos voltam, és a kémiát, matematikát szerettem jobban. A felvételim nem sikerült. Volt abban a sikertelenségben gondviselés szerűség. Egy évet maradtam még Csurgón, és középfokú nyelvvizsgával általános iskolában angol nyelvet tanítottam, mivel a középiskola idején unaloműzésként önszorgalomból megszereztem a nyelvvizsgát. Volt rá időm a hazautazás nélküli hosszú hétvégéken. (elmosolyodik) Most már tudom, hogy az tulajdonképpen figyelemelterelés volt. Tizenkilenc évesen angolt tanítottam, és mellette OKJ-s szoftverüzemeltető szakot végeztem, mert így maradhattam Magyarországon. Imádkoztam, hogy Isten mutasson utat. Ahogy Tamás, én sem otthonról hoztam az imaéletet, mert bár templombajáró családból jövök, az imádság fontosságát Csurgón tanultam meg, ahol nagyon sokat alakult az istenkapcsolatom. Megéltem csodákat is, például hogy hívő emberek imádsággal hogyan kapcsolódtak hozzám, és a megjelent szükségletre miként érkezett válaszként a meghallgatott imádság. Az érettségi környékén szólított Isten, de akkor elhessegettem az elhívásomat, mondván, ki vagyok én, hogy lelkész legyek és a Mindenható nevében bárhova is kiálljak. De aztán megadtam magam.
Milyen volt az újraindított Csurgói Refi abban az időben, amikor oda jártál?
Emőke: 1993-ban indult újra, és a második kezdő évfolyamba nyertem felvételt. Eufórikus dolog volt megélni azt. Kis létszámú osztályok nagyon jól ismerték egymást, és a tanárok ott voltak velünk, mint a szüleink. Három hétig végig bent voltunk a kollégiumban, mert messziről voltak diákok: Miskolc környékéről, Budapest környékéről, határon túlról és még Amerikából is. Nagyon jó lelkisége és szellemisége volt a gimnáziumnak, és egyházi iskolaként az erkölcsre hangsúlyt fektettek. Nemcsak oktatási intézmény volt, hanem vallásos nevelést is kaptunk. Ami pedig nagyon fontos, hogy jó hangulat volt.
Emlékszem, hogy Csurgóról a Pápai Református Teológiai Akadémiára az egymást követő évfolyamokba sokan jöttetek, és erős kapocs volt közöttetek a közös csurgói múlt.
Emőke: Valóban. Mire én mentem, addigra ott volt már Bátki Dávid Géza és Bellai Zoli, aztán Izsay Szilvivel mentem én, és jött utánunk Marosvölgyi Péter. Felénk kommunikálva volt, hogy végre újraindult Pápa, és ti, akik megtapasztaltátok Csurgó újraindulását, megtapasztalhatjátok Pápa újraindulását is. Az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy a gimnázium újraindulásával kapcsolatban sok mindent rajtunk próbáltak ki, úgyhogy ennek döcögése kevésbé volt vonzó számomra. De minden lelkész és esperes, akiktől mi ajánlást kértünk, valamennyien Pápát ajánlották, mint amiből Dunántúl erős iskolája lehet. Így kerültem a Pápai Református Teológiai Akadémiára.
Ahol szintén egy újrainduló egyházi intézmény kísérleti nyulának helyzetét élhettük meg. Hogyan emlékeztek vissza erre az időszakra?
Tamás: Én azért választottam Pápát, mert erősen kötődtem a családomhoz, és az volt a legközelebb. Budapest, mint nagyváros visszatetsző volt, Sárospatak és Debrecen pedig túl messze van.
Emőke: Lány teológusként pedig a gimnáziumi leányinternátusban meg kellett küzdenünk azért, hogy ne azok a szabályok vonatkozzanak felnőttként ránk, amik a gimis lányokra. Végül is a külön szárny megoldotta, hogy ne kelljen például tízkor lefeküdni. (nevet) Mivel a tanárok nem költöztek oda Pápára, ezért el voltunk eresztve, mint juhok pásztor nélkül. Tanultam a hébert, a görögöt, a kortörténetet, a dogmatikát, de nem láttam azt, hogyan lesz ebből emberek közötti szolgálat, azaz hogyan lesz belőlem lelkipásztor. Nem a tanulmányi részével volt nehéz megbirkózni, hanem a hivatás részével. Soha nem tudtam ott erről beszélni, mert a spirituális irány hiányzott. Gondolom, ebből kifolyólag is mentem el harmad év után külföldi ösztöndíjas évre, hogy átgondoljam ezeket. Arról az egy évről megerősödve jöttem vissza, mert gyülekezetbe jártam, ahol az összes égtájról voltak tagok. Ott beszélgettünk hivatásról, istenkapcsolatról, szolgálat értelméről és lehetőségeiről. Afrikai, koreai példákat hallottam azoktól az egyetemistáktól, akik egy évet felajánlottak Krisztusnak az életükből, hogy abban az angliai keresztyén konferenciaközpontban olcsón tudjanak feltöltődni az odaérkezők, és közöttük egy év mosogatás közben felfrissültem én is, és úgy mentem vissza negyedévre.
Tamás: Nekem a gépészmérnök kar után a teológia a maga színes egyéniségeivel érdekes volt. A tanárok saját szakterületükön nagytudásúak voltak, és nekem az is nagyon tetszett, hogy szinte mindegyikük gyakorló lelkipásztor volt, tehát kapcsolatuk volt a valósággal, a valódi gyülekezeti élettel, ahonnét példát tudtak hozni. Többször elhangzott, hogy az igehirdetés verbális része húsz százalék, a nonverbális pedig nyolcvan százalék, aztán végül hat év alatt mégis csak a húsz százalékról beszéltek. (kínos nevetés) Ma már jobban meg tudom fogalmazni, hogy mi volt ott és akkor a nagy kihívás: a lelki fejlődésben magunkra voltunk hagyva. Több segítséget adhattak volna önismeretben, például milyen csomaggal érkezel és azt hogyan kezeld; az imaéletben milyen imádság típusokból választhatsz; de ezek hiányában magunk között próbáltunk megküzdeni mindezzel, miközben sokféle lelkiséggel voltunk ott jelen. Voltam önkéntes éven én is, de nekem inkább az angol nyelvtudás miatt volt fontos. Aztán nagyon jó volt, hogy a gyűjteményekben megcsinálták a teológuskönyvtárt, viszont német nyelvű könyvvel rakták tele, amivel én nem sokra mentem, illetve nyolctól négyig volt nyitva, amikor nekem óráim voltak, és egyébként pedig hideg volt. Tudományos munkára lehetőség akkoriban a szobákon kívül nem nagyon volt. A tanszéki könyvtárak és tantermek később, folyamatában alakultak ki, ami jó, csak nekünk nem volt igazán részünk benne. Amit hibának tudok felróni, hogy indokolatlanul és állandóan úgy éreztük magunkat, mintha „hülyének” néznének. Másoddiplomás képzésekben kellett megérnünk azt, hogy partnernek tekintenek az oktatók. Ennek ellenére én becsültem a teológiai tanáraimat, mert ami tudományt átadtak, az magas szintű volt. Pl. Dr. Anne-Marie Koolt akkor nem értettük, és évek kellettek ahhoz, hogy leessen, mennyire fontos missziológiai dolgokat mondott el nekünk.
Emőke: Az az időszak a komoly barátságok szövődésének ideje volt. Például mi kikerülve Szlovéniába, végig tartottuk azokkal az Őrségben szolgáló lelkészekkel a kapcsolatot, akik egykor pápai teológusok voltak, például Szakál Anikó és Zoli, Hodánics Péter és Tünde. Szolgatársakként kiskört alakítottunk, közösen imádkoztunk, együtt táboroztattunk és tartottunk presbiteri találkozókat. Jó volt velük ismét összekapcsolódni.
Tamás: A szlovéniai szolgálatot úgy kezdtük, hogy két hónapig nem volt még parókia, és volt, hogy hetekig Szentgyörgyvölgyön laktunk Hodiéknál. Onnét ingáztunk át. Ez 2008-ban, a schengeni határ megnyitása után volt.
Emőke: A határ megnyílása után az ott élő családok elkezdték felvenni egymással a kapcsolatot a hivatalos ünnepségeken túl. Ebben a rokonlátogatásban is együtt működtünk a szentgyörgyvölgyi és bajánsenyei lelkészkollégákkal.
Hogyan kerültetek ki Muravidékre a teológia után?
Tamás: Nem közvetlen utána történt. Amikor elvégeztük a teológiát, de még nem diplomáztunk le, mi akkor már jegyesek voltunk, és szerettünk volna összeházasodni, csak akkor még nem tudtuk, hogy nehéz két országból házasodni. Emőke hazament intézni a papírokat Délvidéken, én pedig maradtam itt.
Emőke: Az első nehézség az volt, hogy bár meghirdették, Európa felé tart Szerbia, és mindenki a saját anyanyelvén használhatja a nevét, ez mégsem ment zökkenőmentesen. Örültem, hogy a szerbesített nevemtől 2006-ban végre megszabadulhattam, és Rozgonji Emikéből Rozgonyi Emőke lehettem papíron is. Nekem nagyon fontos volt, hogy a diplomámra a valódi nevem kerülhet rá, mert addig minden papíromra szerbesített nevet írtak. Ennek érdekében végigjártam a hadak útját a szerb bürokráciában, ahol a legszemetebb emberek közé soroltak és nagyon-nagyon sokan aláztak és gyaláztak emiatt az anyakönyvi és egyéb hivatalokban. Megírtam a kérvényeket, és ők nem tehették meg, hogy nem csinálják meg, de minden akadályt elém gördítettek Belgrádban. Azt kiabálta nekem az ottani egyik anyakönyvvezető, hogy a 21. században a cirillen kívül nem kell más betűt használni. Bár a nevemet akkor magyarra változtatták, de új anyakönyvi kivonatom csak 2024-ben lett! 2006-ban hónapokig Szerbiában ragadtam, mert nem kaptam útlevelet, és nem jöhettem vissza Magyarországra.
Tamás: Annyit tudtunk tenni, hogy mivel én elutazhattam Délvidékre, a polgári esküvőnket áttettük Torontálvásárhelyre, ahol az ottani anyakönyvvezető jó fej volt, és adott iktatószámot arra a dátumra, amikorra terveztük az esküvőt. Aztán amikor Emőke már kapott útlevelet, akkor itthon megtartottuk az egyházi esküvőt.
Emőke: Így maradtam én a leánykori nevemen. Hiszen miközben a nevem magyarosítása folyt, és végre kiadták az útlevelemet Rozgonyi Emőke névvel, már nem volt javallott férjezettre változtatni, és annak érdekében a szerb hatósághoz újabb kérelmet adni be Bódis-Rozgonyi Emőkét igényelve. Ráadásul hosszú ó-val, ami az ő-höz hasonlóan szintén nincs a cirill ábécében. (nevet)
Tamás: Emiatt a nehézkes ügyintézés miatt Emőke csúszott egy évet a teológián, de arra a tanévre szerezte neki Ódor Balázs a zsinat Ifjúsági Irodáján a Csillagpont szervezői munkát. Úgyhogy ő Pesten volt, én meg még egy keresztfélévet Pápán, aztán polgári állásba felmentem én is Pestre.
Emőke: Nagyon jó volt ott dolgozni és megtapasztalni a sárospataki Csillagpont fesztivál megvalósulását háromszáz önkéntessel. De az egy kemény időszak volt, mert a szakdolgozatomat a szervezői munka mellett írtam meg. Végül Tamással egyszerre diplomáztunk Pápán, aztán jött egy nagy dilemma. Korábban megpályáztam egy nyugati ösztöndíjat, és amikor már rég nem számítottam rá, jött egy értesítés, hogy mehetek a Princeton-ra. Két napot ültünk rajta, és Tamás azt mondta, menj el, mert nem akarok annak az oka lenni, hogy az ösztöndíjadról lemondasz…
Tamás: …és Hufnágel Pistit emlegeti nekem egész életemben! (nevetünk)
Emőke: 2007 szeptemberétől 2008 májusáig voltam kint a Princeton-on, az idő alatt volt hatodéves gyakornok Tamás otthon, Nemesvámoson. Karácsonykor legátusként kijöhetett hozzám, és a libellusában New York szerepelt, és a 82. utcai magyar gyülekezet fogadta.
Ritka eset ilyen libellust birtokolni. Milyen pluszt hozott a Princeton neked?
Emőke: Azt tudtam, hogy tudományos utat nem fog hozni nekem az amerikai egyetem, nem is szereztem képesítést. A hangsúlyt a kapcsolatépítésre helyeztem, illetve a Nemzetközi Diákok Szövetségében vállaltam feladatot, mert a különböző kultúrák együttélése és együttműködése nagyon érdekelt. Például, hogy afrikai férfiak miért nem állnak szóba sem velem, ha munkáról van szó, még keresztyénként sem. Ott tapasztaltam meg a különböző fajtájú imádságok valóságát és a kóruséneklésben a különböző műfajok erejét. Megélhettem az orosz ortodox énekektől az afrikai táncolva vonuló dicsőítésig a különféle műfajok kavalkádját. Amerika belülről jobb volt, mint kívülről nézve, mert például ott megtapasztalhattam, hogy az ötletemet nem félresöprik vagy bizonygatják, hogy túl magasan lenne a léc, hanem azt mondják, „szuper, nézzük meg, milyen tantárgyra, extra képességre és adottságra van szükséged ehhez, és ha elakadsz, hol kaphatsz segítséget”. A másik lenyűgöző dolog pedig a tudás megszerzésének a szabadsága volt. A könyvtár reggel hatkor kinyitott, és bár a teológiai könyvtár este tizenegykor bezárt, de a főkönyvtár éjjel kettőig nyitva tartott. Ha olyan könyv volt, amit csak éjjelre adhattak ki, akkor odaadták és elhitték, hogy reggel a leadó boxba vissza fogom tenni. Az első hatalmas élményem a könyvtárral kapcsolatban az volt, hogy a könyvtárvezető nem irodában ült, hanem az olvasóteremben volt az asztala, és amikor én beiratkoztam, akkor odajött, és elmondta, hogy „bármi kérdésed van, gyere oda hozzám, mert azért vagyok megfizetve, hogy érdekelt legyek neked jókedvűen segíteni”. Én ezzel a hozzáállással sehol a világon nem találkoztam, pedig így kellene mindenhol végezni a feladatot. Aztán sok keleti parti magyar gyülekezetben tudtam szolgálni az ösztöndíjas évem alatt…
Tamás: …mert ott sem akarják megfizetni a lelkészeket, és a helyettesítéssel olcsóbban megússzák.
Emőke: Sajnos ez a tapasztalatunk.
Milyen volt hazatérni Amerikából?
Emőke: Örültem Tamásnak, viszont meggyűlt a bajom Délvidékkel, ahova vissza kellett volna mennem, mint szülőföldemre, annál is inkább, mert a diploma megszerzéséhez Márton Áron Ösztöndíjat kaptam. Csakhogy ott a Vajdaságban hoztak egy olyan egyházpolitikai döntést, hogy a missziói gyülekezeteket mégsem hozzák létre, hiába voltunk ott tizenegyen végzett lelkészként. Úgy volt, hogy mi Belgrádba megyünk, mert oda közel van a családom, tudnak támogatni, és van egy kis gyülekezeti terem is, ahonnét elkezdhetjük a missziót. Szép terv volt a belgrádi magyarság összegyűjtése, de a pénzforrásokat átcsoportosították más egyházi célra, és nem mehettem haza. Ekkor megkerestük Dr. Márkus Mihály püspök urat, aki eldöntötte, hogy Szlovéniát adja nekünk, mert Jugoszlávia volt az is, mint egykor Szerbia.
Tamás: De addigra bőven szétesett Jugoszlávia, és a szlovének nem értik a szerbet. Hiába beszél folyékonyan szerb-horvátul Emőke, ott ezt senki nem értette, vagy juszt se akarta érteni. Viszont Márkus püspök úr a Muravidéknek ígéretet tett, hogy püspökként szerez lelkészt neki.
Emőke: Én nagyon megküzdöttem a szlovén nyelvvel, ami leginkább az ortodox templomi ószláv nyelvre hasonlít, de megcsináltam a nyelvvizsgát, hogy tudjak kétnyelvű szolgálatokat végezni, meg a Dunántúl felé bizonyítsam, hogy törekszünk.
Tamás: Akit el lehetett érni, megszólítható volt, azokat összefogtuk és kapcsolatokat építettünk. A balatonfenyvesi hittanos és ifis táborokba évről-évre vittük a gyerekeket, nemcsak az őrségi közös programokra. Csakhogy azt tapasztaltuk, hogy a muravidéki magyarokban egyfajta tehetetlenség alakult ki, és nem tudták aktivizálni magukat úgy, mint a többi határon túli területen. Illetve ugyanúgy, mint az őrvidéki magyarok, elkezdtek felolvadni a nagy olvasztótégelyben. Aki pedig munka miatt külföldre ment, az nem Magyarország felé kacsintgatott, hanem Ausztriába ment és ott telepedett le. Nagyon jól kifejezi az összezavarodott hovatartozásukat az, hogy magyar-szlovén meccsen a szlovén csapatnak szurkolnak, de magyarul. Nem éneklik a magyar himnuszt a templomban, mert nehogy akkor a szlovén himnusz éneklése elmaradjon. Nyilván az egész mögött a tömbmagyarság hiánya áll, amit a vegyes házasságok okoztak, hiszen a többségi nyelv és vallás vitte a gyereket. Ez a folyamat annyira felgyorsult, hogy amikor Szentlászlóra mentünk, akkor csak magyarul beszéltek, de mikor eljöttünk, a magyar házaspárok otthon már szlovénül beszéltek a gyerekeik miatt. Ez nyilván a református egyházra is rányomta a bélyegét, mert mi nagyon nemzeti gondolkodású egyház vagyunk.
Emőke: Végül vegyes nyelvű liturgiát tartottunk. Mindkét nyelven köszöntöttünk, aztán az első imádság magyarul volt, az igét szlovénül olvastuk fel, magyarul prédikáltunk róla, a záróimádság szlovénül volt. A gyülekezetben nagy eséllyel értették mindkét nyelvet, még ha beszélni csak egyiket tudta is valaki.
Egyházjogilag hogyan voltatok kirendelve Muravidékre?
Tamás: Emőke várandós volt már, és csak én voltam püspöki kirendeléssel 2012-ig kinevezve, amikor az Egységes Lelkészképesítő Vizsgát letettem. Abban az évben együtt szenteltek fel bennünket.
Emőke: Addigra már a két lányunk megszületett, de továbbra is megmaradt, hogy évente rendelte ki Tamást a püspök, én pedig státusz és fizetés nélkül voltam. Akkor volt egy kis fizetésem, amikor Bellai Zoltán főtanácsos úr, aki Csurgóról ismert, az őrségi REND szervezését rám bízta. Aztán megint nem volt fizetésem.
Tamás: Először úgy indult a szolgálat, hogy egy szlovéniai tanár fizetéssel megegyező összeg lesz a javadalmam, de aztán kiderült, hogy az állam nem támogatja. Kisebbségi önkormányzat sem támogathatott engem, mert odaköltözött magyarként nem tartoztam a magyar kisebbséghez. Csak minimálbért kaptam ilyen-olyan pályázatok útján.
Emőke: Mint magyarországi magyar, nem kaptam munkát a muravidéki magyarok között, mert talán féltették a saját pozíciójukat, de ezt nem mondták meg nyíltan, hanem úgy kellett összerakni a képletet. Azt tapasztaltuk meg tizennégy év alatt, hogy közösségi szinten elfogadnak, de nem fogadnak be. Ezért nem volt meg a közösségi élmény sem, és el sem köteleződtek egyénileg az egyház irányába.
Tamás: Ez nem egyénileg, hanem közösségileg értendő, mert voltak, akik szerettek bennünket, és sokan példaértékű életet éltek.
Emőke: Igen-igen, ezt a gyülekezeti közösség vonatkozásában és az ottani magyar közösség vonatkozásában mondtam. A leges-legvégén, amikor a skóciai szombatévről visszajöttünk, kerültem be a zárt világukba, mégpedig a rádióhoz beugrós hírszerkesztőként és bemondóként. Jellemzően a magyarországi magyarokat a média világa szívja fel. Az sem volt könnyű, hogy parókia sem volt, illetve a szlovén Hadügyminisztériumtól bérelhettünk egy lakást. Elég sok energiánk ment el arra, hogy működtessük ott a rendszert, és amikor már megoldhatatlan volt, akkor Steinbach József püspök úr javaslatára írtunk az országos egyháznak, hogy támogassák a szolgálatunkat.
Tamás: Egy magyarországi százezres lelkészi fizetésből élni Szlovéniában öttagú családdal keskeny mutatvány volt. A gyülekezet pedig nem állt bele, semmiféle anyagi felelősséget nem akart vállalni. Kiküldetési költséget alig adtak, rezsit nem fizettek. Mi tényleg misszióként fogtuk fel az ottani szolgálatunkat. Emőke iskolai takarító volt napi négy órában, hogy anyagilag kijöjjünk a pénzünkből, és meg tudjuk venni az első gyerekünk iskolatáskáját. Megjegyzem, ő jobban keresett félállásban takarítóként, mint én teljes állású lelkipásztorként. A mai napig nem értem, mi volt velünk ott Istennek a célja.
Döbbenetes, hogy egy lelkészcsalád ilyen mélypontra kerülhet. Említetted, Emőke, a skóciai szombatévet, ahol tudomásom szerint az egész család együtt volt. Mesélnétek erről?
Emőke: Amikor minden tetőzött, mentálisan, fizikailag és anyagilag is, és a szlovéniai szolgálat kezdett a házasságunkra és gyereknevelésünkre is rámenni, akkor 2019-ben elmentünk Skóciába szombatévre, amiben Ódor Balázs külügyi irodavezető segített. (Szerkesztői megjegyzés: a szombatév elvileg minden lelkésznek minden hetedik szolgálati évben járó idő, amit tudományos munkára és a gyülekezetből való kitekintésre használhat fel.) Isten kegyelme volt, hogy egy gyönyörű parókián ért bennünket a covid, és megélhettük, hogy befogadtak bennünket a gyülekezetben.
Tamás: Tudod mi volt durva? Pártosfalván a bérlakás után csak egy elavult házat tudtunk venni, ahol az udvar és az erdő közelsége volt csak értékelhető, de Villőnek volt egy álma, hogy piros házban fogunk majd lakni. Amikor elmondtuk a gyerekeknek, hogy egy skóciai szigetre megyünk, és egy szép piros házban fogunk lakni, akkor egyszerre sírtak és nevettek. Nem tudták, hogy mit csináljanak, mert nagyon örültek, de egyszerre féltek is, hogy mi lesz.
Emőke: Negyedóra alatt az érzelmek tárházát láttuk tőlük. Egyszerre sírtak és nevettek, szaladgáltak és ugráltak.
Tamás: A szombatév alatt egy nyugdíjas lelkésznő helyettesített bennünket. Tudtuk azt, hogy csak egy évre megyünk ki. A lelkésznő óvott bennünket attól, hogy visszamenjünk, de Isten azt a választ adta mindkettőnk imádságára, hogy menjünk vissza. Halleluja! (kínos nevetés)
Emőke: Hazamentünk Muravidékre, és az a 2020-as év nagyon szomorú volt, mert meghalt édesanyám. Aztán csótányos lett a parókia, és el kellett szenvedni a covid második hullámát.
No, és mikor hangzott fel a színen a nagybajomi reformátusok hívó szava?
Tamás: Egy évvel a skóciai útról való hazatérés után, de mi akkor azt mondtuk, hogy minket nem foglalkoztat az elmenetel. Illetve, őszintén szólva, inkább Afrika vagy Kárpátalja, mint Somogy, – így gondoltam akkor. De eredetileg lelkész sem akartam lenni… Ezek a döntések nem rajtunk múlnak. Végül Hella Ferenc esperes kérésére fogadtuk a nagybajomi presbitereket…
Emőke: …de hétköznap és a gyerekek nem lehettek otthon…
Tamás: …akikkel nagyon jót beszélgettünk. Könnyű volt együtt gondolkodni velük azok alapján, amit felvázoltak. Kezdettől jó volt közöttünk a kommunikáció. Végül novemberben döntöttük el, hogy jövünk, mert itt jobban tudjuk használni a képességeinket és karizmáinkat, valamint a gyerekeink a közelben tudnak magyar nyelven középiskolában tanulni.
Emőke: Illetve folyamatosan ott volt bennem, hogy Isten engem nem arra hívott el, hogy rádiózásból jól éljek, hanem hogy őt szolgáljam lelkészként. Ha ott maradunk, akkor erre nem lett volna lehetőségem.
Tamás: Én magamról tudtam, hogy nehezen engedem el Muravidéket, ezért nehéz döntés lesz. Sokat imádkoztunk, és Isten nem válaszolt, mi pedig őrlődtünk. Végül világossá vált számunkra, hogy rosszul tettük fel a kérdést, Emőkével kapcsolatban kell Istent megkérdezni, nem rám nézve. Bár a nagybajomi gyülekezet engem keresett meg, de Isten Emőkét szánta Nagybajomba.
Emőke: Végül úgy fogadtuk el a meghívást, hogy engem választhatnak meg lelkipásztoruknak. Kicsit izgultam, mert még nem volt női megválasztott lelkipásztoruk, de végül is a Presbitérium számára megfelelt így, semmi ellenkezés nem volt. Decemberben megválasztottak, és utána mondtuk el Szentlászlón, mert a gyerekeket nem akartunk korábban bizonytalanságban tartani, hiszen nekik a skóciai év miatt már volt egy komoly váltásuk.
Tamás: Amikor aztán elmondtuk nekik, hogy Somogyba jövünk, akkor már nem volt annyira intenzív érzelem megélésük. Nem is emlékszem annyira, mert közvetlenül utána mentem a Presbitérimhoz, hogy megmondjam nekik is, és már arra fókuszáltam.
A Somogyba költözés miben jelent új szakaszt az életetekben, azon túl, hogy Magyarországon éltek?
Tamás: Itt mind a ketten lelkészként szolgálhatunk. Ez hatalmas dolog, mert Emőke itt kapott először státuszt. Én még fél évig visszajártam Muravidékre, de közben már Kisbajomban kezdtem szolgálni, ahol egy nagyon jó, gyógyító kis közösséget találtam. Ekkor értettem meg, hogy miért nem Nagybajomot szánta nekem Isten. A lelkész-presbitérium-iskola közötti örökölt helyzet rengeteg megoldandó feladatot adott, és annak a terhét Emőke viszi már szupervízióba, nem az én bajom. (nevetnek)
Emőke: Szórványként Kiskorpád és Jákó tartozik még hozzám. Hála, hogy Jákóban nagyon szépen beindult a gyülekezeti élet, jelenleg már nem havonta, hanem kéthetente van igény istentiszteletre. Megörökölt nyertes pályázatból sikerült felújítani a templomot, és szépen rendben tartják a környezetét. Van egy egyetemista fiatal is, aki a közösség felé elkötelezett, és a lelkesedése húzza a gyülekezetet. Vannak hálaadó vacsorák.
Tamás: Kisbajom, Nagykorpád és Szabás tartozik hozzám. Nagykorpádon választottak meg lelkipásztoruknak, és valamikor lesz beiktatásom is. Valamint a Nyugat-magyarországi Református Gyermekvédelmi Központ somogyi hálózatában is szolgálok, ahol segíteni szeretném megtalálni a lelkiséget a nevelő családokban. A gyülekezeti szolgálati területemen nincs iskola, csak óvodák maradtak, ahol foglalkozásokat tartok. Furcsa ez a somogyi lét nekünk, főleg a Belső-Somogyi nyomor, amit látunk. Úgy tudom legjobban érzékeltetni, ha elmondom, hogy amikor Veszprém mellé hazamegyünk a családomhoz, az olyan, mintha külföldre mennénk. A munkalehetőség hiánya a legnagyobb probléma a városoktól távol eső településeken. Természetesen a szolgálatunkkal igyekszünk emelni és közelíteni az itt élőket. Többek között ezért kezdtük el két éve a SOTE-n a lelkigondozói szakot. Tanúim lesztek és Alfa kurzust is indítottunk már ennek érdekében.
Emőke: A nagybajomi gyülekezet egy kulturális sziget, amiért ők hálásak is. Nyilván a Pálóczi okán is sokféle kulturális alkalmat tudunk biztosítani.
Intézményfenntartó gyülekezetbe kerültél, hiszen a nagybajomi gyülekezet fenntartásában működik az említett Pálóczi Horváth Ádám Református Alapfokú Művészeti Iskola. Mennyi többletfeladatot ró ez rád?
Emőke: Eleve vezetőlelkészként új helyzetben vagyok, az intézményfenntartás pedig teljesen új számomra. Jószándékú igazgatóval, képzett iskolai munkatársakkal dolgozom együtt, ez könnyebbséget jelent, viszont a tíz telephelyen való működés rengeteg kihívást ad. A törvényességi ellenőrzéseknek való megfelelésre nagy hangsúlyt fektettek, és e téren már nincs hiányosság. Mivel táblacserés intézményről beszélünk, így nagy feladat a református lelkiség erősebbé tétele. Nyomatékosan kell használni a kommunikációs skilleket, hogy átmenjen az iskola felé az egyházi, gyülekezeti kívánalom. Ne feledjük, hogy az információ tartalma minden esetben a fogadó félnél van! Ennek gyakorlásával jutottunk el ahhoz, hogy az idén volt az első művészeti tábor a településen. Ennek nagyon örülök, mert minden nap a templomban kezdődött, így lelki tartalmat kaptak a gyerekek. Most már minden értekezlet áhítattal kezdődik, és tavaly óta van félévzáró lelki elvonulás a tanári karral. Nagy hagyománnyal rendelkezik a társastáncosok Pálóczi-kupája, és már a néptáncosok májusfa-kitáncolása is hagyománnyá vált. Összefoglalva küzdelmes, de sok örömöt is ad a művészeti iskola jelenléte az egyházban.
Bár már említettétek a gyerekeket a beszélgetés során, hadd kérdezzem meg, hogy ők mit csinálnak az új szolgálati helyeteken?
Tamás: Tanulnak a nekik megfelelő iskolákban. (nevet) Amikor a 2021/2022-es tanév félévekor ide jöttünk, Botondot visszatartottuk egy évet az óvodában, a lányok pedig ugrottak egyet az iskolákban. Ugyanis Szlovéniában kilenc éves az általános iskola. Mivel fizetős az óvoda, és nem mindenki tudja azt vállalni, ezért ragasztottak az iskola elejére egy plusz évet, ami tulajdonképpen az óvodai nagycsoport, ahol nem kell még írni-olvasni tanulni, hanem csak szocializálják őket az iskolához. Tehát amikor másodikos lesz, akkor ér oda, ahol a magyar gyerek tart elsőben. Villő ötödikben, Panni hetedikben jött át, azaz kellett volna még négy illetve két évet járni általános iskolában Szlovéniában, de itthon, habár próbáltuk elmagyarázni ezt, mégis úgy vették át őket, hogy három illetve egy évet jártak már csak általános iskolába. Villő a Lozsuban végzett és most kezdi a Zichyt divattervező szakon, Panni a bajomi iskolában végzett és most a Munkácsyba jár, és a biológia-kémia érdekli. (Szerkesztői megjegyzés: Lozsu, azaz a kaposvári Lorántffy Zsuzsanna Református Iskola; Zichy, azaz a kaposvári Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnázium; Bajom, azaz Nagybajom; Munkácsy, azaz a kaposvári Munkácsy Mihály Gimnázium.)
Emőke: Az a sajnálatos, szomorú tapasztalatunk, hogy a többi országhoz képest itt a megszégyenítésre van felépítve a legtöbb rendszer az iskolaügytől kezdve az egészségügyig. Nem egymást emelik az emberek. És nem azért, mert nem jó az emberanyag és hitvány képességűek a gyerekek, hanem mert az időbeosztás, a tudásátadás és számonkérés módszere embertelen. Pedig lehetne jókedélyűvé tenni a magyar diákokat is! Ezért imádkozni és tenni kell. Egyébként mi Tamással együtt tele vagyunk tervekkel, már szervezünk, hogy újra legyen családi napunk, induljon ősszel ifis Alfánk, és önismereti csoport is legyen. Sajnos a sok kiscsoport még az istentiszteleti jelenléten nem látszik, de nem adjuk fel.
Tamás: A helyünkön vagyunk, hűséggel látjuk el a feladatunkat, még ha nem is teszünk arról kijelentést, hogy innét megyünk nyugdíjba. Az is segít bennünket, hogy az egyházmegyében jó a hangulat, valamint támogatják a tanulmányainkat és a pihenésünket is.
Emőke: Mi itt rendezett körülmények között élhetünk, ezért nem panaszkodhatunk, csak hálát adhatunk. A ránk váró kihívásoknak pedig meg kell felelnünk, mint az Úr Isten által adott feladatoknak.
Kívánom, hogy mindehhez Isten adjon nektek továbbra is áldást! Játszhatunk egyet? Nem csocsóra vagy unóra gondoltam, mint egykor teológus korunkban, hanem villámkérdés-villámválaszra. Benne vagytok?
Igen.
Ruth kalász szedegetése vagy Bálám szamaragolása? Emőke: Bálám; Tamás: Bálám.
Kacsa vagy liba? Emőke: kacsa; Tamás: kacsa.
Tanítványok virrasztása vagy Jónás halban üldögélése? Emőke: Jónás; Tamás: tanítványok.
Mese vagy legenda? Emőke: legenda; Tamás: mese.
Héber nyelvtanozás vagy görög exegézis? Emőke: mindkettő lehet? (Lehet!); Tamás: görög.
Helyi kisbolt vagy bevásárlóközpont? Emőke: kisbolt; Tamás: kisbolt.
„Nem lesz egyedül a szívem többé” vagy „Jézus a mi oltalmunk”? Emőke: Nem lesz egyedül…; Tamás: Jézus…
Büdöske vagy kaktusz? Emőke: büdöske; Tamás: büdöske.
Táncolás vagy muzsikálás? Emőke: tánc; Tamás: muzsikálás.
Keresztelői vagy esketési beszéd? Emőke: keresztelő; Tamás: keresztelő.
Hálásan köszönöm az őszinteségeteket, és kívánom, hogy sok-sok éven keresztül örömmel szolgálhassatok a somogyi gyülekezetekben!
