Perpék Attila és Perpékné Papp Éva húsz évnyi lelkészi szolgálattal a hátuk mögött mesélnek hétköznapjaikról, ünnepi időszakokról, gyermekeikről, háztáji gazdálkodásukról, a kárpátaljai élet megpróbáltatásairól. Mindezt úgy, hogy nem elégedetlenek a szórványlét nehézsége és a kórház adta kihívások fáradtsága miatt. Ismerje meg a tiszáninneniből lett dunántúli lelkészházaspárt az olvasó!
Mi a legfontosabb számotokra a családotokkal kapcsolatban?
Éva: Én tulajdonképpen római katolikus családból származom, református lelkészként van egy ilyen „fogyatékosságom”. (nevet)
Attila: Nem baj, senki sem lehet tökéletes! Amikor majd a saját családomról beszélek, akkor elmondom, hogy ez mennyire nem nagy hiba.
Éva: Habár katolikus családba születtem, a bátyáim és én reformátusok lettünk. Tizennégy éves voltam, amikor a falunkba, a Miskolc melletti Baktakékre odakerült Sándor Emese lelkésznő, és megismerkedtem vele. Mégpedig úgy, hogy a barátnőmmel bicikliztünk a templom környékén, és meghallottuk, hogy szól a zene a templomból, és bementünk szétnézni. Elmondtam neki, hogy én járok zongorázni, ő pedig megörült, és megkérdezte, hogy lenne-e kedven kántorizálni. Onnantól kezdve minden vasárnap mind a három istentiszteleten kísértem a gyülekezeti éneklést. Eljártam hozzá ifjúsági bibliaórára és német órára is, mert nagyon jól tudott németül – azóta Németországban él a német férjével -, és ott ragadtam nála, a gyülekezetben. Egyszer mondtam neki, hogy “én azt szeretném csinálni, amit te csinálsz”, ő pedig felkészített konfirmációra, hogy teológiára jelentkezhessek. Összességében a zene vitt közel Istenhez, az ő dolgaihoz és a teológiához is.
Attila: Az én családom református, mégpedig annyira, hogy nálunk családi vicc volt, hogy „hála Istennek nagyanyánk nem érte meg húgom férjhez menetelét”, mert ő kitagadta volna az egész családot, mivel beleegyeztünk, hogy egy katolikushoz menjen férjhez. (nevet) A családomban mindig fontos volt, hogy a reformáció százada óta mindenki református. Viszont nem volt soha lelkész a családunkban! Én voltam az első, és a gyerekeink pályaválasztási szándékát ismerve, nagyon valószínű, hogy az utolsó is.
Éva: Az unokáink közül még lehetnek.
Attila: Ja, az még előfordulhat! Meghatározó élményem volt teológus hallgatóként az a beregdédai templomi hálaadó ünnep, amikor büszkén hallgathattam, hogy az árpád-kori templomunk valamennyi felújításakor a családom neve fel lett jegyezve, mert vagy ingyen végezték a kivitelezés során a felújítást, vagy kurátora volt a gyülekezetnek, vagy kántor-tanítója. Úgy nőttem fel Kárpátalján, hogy hamarabb tudtam a Miatyánkot, mint bármelyik verset, és a zsoltárokat nagyanyámmal kellett énekelnem „agyba-főbe”.
Éva említetted a zenei tanulmányidat, de Attila, neked is van olyan plusz terület, ami hasznos a lelkipásztori szolgálatod során?
Attila: Szoftverkezelői tanfolyamokat csináltam, mert érdekelt, de azért annyira nem, hogy az egész életemet elképzeljem benne. Illetve pénzügybe is belekóstoltam, és a Magyar Nemzeti Banknál letettem egy pénzgazdálkodási szakvizsgát.
Lokális szemponton túl miért választottátok a Sárospataki Református Teológiai Akadémiát, illetve miért szerettétek az Alma Matereteket?
Attila: Én már Patakon voltam gimnazista is, ott érettségiztem.
Éva: A földrajzi elhelyezkedésen túl semmi más szempont nem érvényesült esetemben sem.
Attila: Hogy mennyire nem ismertük a teológiát, és nem tudtuk, hogy mit jelent teológusnak lenni, arról van egy történetem. Bár Patakon érettségiztem, de abba nem láttam bele, mit jelent pataki teológusnak lenni. Első éves koromban elekciókor, azaz legációshely választáskor tudtam meg, hogy nekem el kell mennem karácsonykor prédikálni. “Nekem?” – kérdeztem meglepetten és döbbenten. (nevet) Akkor döbbentem rá, hogy már a legelején ilyet kell csinálnom.
Éva: A közösség volt Sárospatak ereje.
Attila: Nagyon együtt tudtunk élni, a hitünk megélésével kezdve a szórakozáson keresztül mindent a családiasság hatott át. Még az sem volt rossz emlék, hogy B vizsgáznom kellett valamiből. A mai napig, egy bizonyos szinten haza megyek, amikor Patakra visszamegyünk.
Éva: Sok jó tanárunk volt, akik közül nagyon szerettem személyisége miatt Örsi Anikót, aki katechetikát és lelkigondozást tanított nekünk. Ha a tudomány felől nézem, akkor pedig Dr. Győri István újszövetséges tanár volt számomra meghatározó, mert nagyon sok pluszt kaptam tőle.
Mennyire volt szociálisan érzékeny a teológia?
Éva: Teljes mértékben jellemző volt a diákok felkarolása. Személyes, egyéni problémákra is odafigyeltek, ami nagyon jó volt, ugyanakkor ezáltal egy kicsit kiskorúsítottak. Olyan szabályok közé rendeztek bennünket, mint…
Attila: …egy lazább középiskolában. De nem éltük meg ezt rosszul, sőt házasodtunk is onnét. (nevet)
Éva: De még mennyien! Azon a nyáron, amikor az esküvőnk volt, be kellett osztanunk, hogy ki melyik hétvégén házasodik, de még így is volt, hogy egy napra esett, és nem tudtunk elmenni mindkettőre.
A nagy pataki esküvő-dömping idején a tiétekre mikor került sor?
Attila: 2005…
Éva: …július 9–én…
Attila: …Beregszászban volt a templomi esküvőnk…
Éva: …és Nagybégányban volt a lakodalmunk.
Attila: Mivel beregszászi kollégista diák voltam ötödikes korom óta, és ott is laktam, s oda jártam templomba, bár konfirmálni hazamentem Beregdédára, mégis erősen kötődtem oda, ezért választottuk esküvőnk helyszínéül.
Éva: Török István nevelőtanár, fiúkollégiumi igazgató volt az eskető lelkészünk.
Mikor lett arról konkrét elképzelésetek, hogy a teológia elvégzése után milyen szolgálati területre vágytok?
Éva: A teológiára kerülve annyi célom volt még csak, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni, aztán a végén megfogalmazódott bennem, hogy intézményi lelkész szeretnék lenni. A szakdolgozatomat is arra felé irányítottam, az idősek pásztorlásával és intézményes létüknek lehetőségével foglalkoztam. Később szociális menedzser szakon és mentálhigiénés szakon is kifejezetten intézményi keretekkel foglalkoztam. Végül is a gyülekezeti szolgálataim alatt Isten felkészített a kórházi intézményi lelkészi szolgálatra.
Attila: Amikor a teológia felé indultam, én sem tudtam konkrétan, hogy milyen területen szolgálok majd, illetve arról sem volt tudomásom, hogy a gyülekezeti lelkészségen túl van más lehetőség is. Kárpátalján felnőve nem láttam intézményi lelkészséget, nálunk a lelkész gyülekezeti lelkész volt. Ami a mai napig meghatározza a szolgálatomat és azt, hogy hol érzem jól magam, az a vidék. Én az aszfalton szédülök. (elneveti magát) Nekem a nagyváros börtön lenne, mert amikor csak tehetem, kint bogarászok. Ezért ideális számomra Bárdudvarnokon élni. Belátható távolságon belül van Évi kórháza, ahol nagyon szeret lenni és örömmel szolgál, nekem pedig itt van a másfél hektáros parókiaudvar, ráadásul olyan messze az utcától, hogy nem hallom a Family Frostos autót. A családom mindig is gazdálkodott, földjeink voltak, gyerekkoromból hozom a gazdálkodás szeretetét. Nem a gyerekek kérésére lettek tyúkjaink és nyulaink, gyümölcsfáink, viszont nagy áldás, hogy mindenki kiveszi belőle a részét.
Hogyan lettetek tiszáninneniből dunántúliak?
Éva: Bartha Bélát és Imolát régóta ismertük, felettünk jártak a teológián…
Attila: …sőt, mi honfitársak vagyunk Bélával, gyakorlatilag gyerekkorunk óta ismerjük egymást.
Éva: Imola már végzett, de Bélával visszajött egy vizsga miatt a teológiára, és beköszönt hozzánk a kollégiumi szobába, és azt mondta, hogy olyan jó lenne, ha ti is ott lennétek Kaposváron. Mosolyogtam egyet, de pár év múlva tényleg itt voltunk, mert ők ajánlottak be minket Bellai Zoltánnak. Az esküvőnk előtt egy héttel utaztunk le Kaposvárra bemutatkozni, és szeptember 15-én költöztünk.
Attila: Azért nem előbb, mert meg kellett várnunk, hogy Szerencsre visszaérjen Dr. Börzsönyi József vezetőlelkész, ószövetséges professzor, aki Amerikába ment kutatószabadságra. Távollétében mi helyettesítettük.
Éva: Lett volna lehetőségünk Tiszáninnenen maradni, mert Attila is megkapta Szerencsre a segédlelkészi kinevezését, sőt, mi elsőrenden abban gondolkodtunk, hogy Kárpátaljára megyünk szolgálni.
Attila: Teológus éveim alatt mindvégig haza készültem, és hála Istennek, Évi azt mondta, hogy jön utánam. Csakhogy, amikor befejeztük a teológiát, meghozták azt a rendeletet, hogy Kárpátalján nők nem szolgálhatnak lelkipásztorként. Erre én azt mondtam, márpedig az én leendő feleségem nem azért végzett hat éven keresztül teológiát, hogy nevelőtanár vagy hitoktató legyen. Tulajdonképpen ezért maradtunk Magyarországon.
Éva: Kaposváron mindkettőnknek lehetőség volt a szolgálatra. Öt évet terveztünk. Az volt a terv, hogy visszamegyünk Tiszáninnenre.
Attila: Az ötödik ötévünket kezdtük meg szép lassan az idei őszön. (nevet)
Éva: Három napunk volt eldönteni, hogy Szerencsen maradunk vagy Kaposvárra jövünk. Három érv szólt Kaposvár mellett: Szerencsen a kinevezés egy évre szólt, Kaposváron viszont határozatlan időre; Kaposvár kétlelkészes helyet adott segéd- és beosztottlelkészként nekünk, valamint Kaposváron teljes fizetéssel kezdtünk mindketten.
Nyomós érvek voltak. Közös szolgálatotok megkezdéséről milyen emlékeitek vannak?
Attila: 2005. szeptember 15-én leköltöztünk Somogyba, és kedden Büssüben temettem. Életemben nem hallottam annak a településnek a nevét, és akkor még nem volt okostelefon meg gps.
Éva: Orciba, a parókiára költöztünk, és két évig ott éltünk. Visszagondolva én nem éreztem rossznak vagy nehéznek. Vasárnaponként megkaptuk a következő heti beosztásunkat, és csináltuk.
Bellai Zoltán lelkészsége idején a kaposvári beosztott lelkészek a megyeszékhelyen lévő gyülekezetben és annak intézményeiben végzett szolgálataik mellett a környező települések református gyülekezeteibe is kijártak, ahol a prédikáláson túl annak adminisztrációját, katechézisét, pasztorizálását ellátták. Attila neked most is nagy szórványterületed van, aminek egy része, mint Bárdudvarnok és Orci, abból az időből ered. Beszélj erről, kérlek!
Attila: A szórványok a kaposvári szolgálat idején kezdtek el gyűlni. Orciból 2007-ben átköltöztünk Bárdudvarnokra, amikor Bartha Béláék Siófokra mentek szolgálni, így lett kettő, majd később hozzájött Felsőmocsolád és Mernye, valamint Ecseny és Somogyszil, végül pedig Mezőcsokonya. Mindez a kaposvári beosztott lelkészi feladatok elvégzését követően várt még rám hétről-hétre. Ez már olyan sok szolgálat volt, hogy Bellai Főtanácsos Úr kijelentette, hogy Kaposvár nem tart fenn azért egy lelkészi állást, hogy a vidéki gyülekezeteket ellássa. Így kezdődött az „önállósodásom”, ami alatt azt értem, hogy a szolgálatot önállóan végzem, de én még életemben soha nem voltam önálló beiktatott lelkipásztor. Egyházjogi szempontból helyettes lelkész a megnevezésem, csak soha nem láttam még azt, akit helyettesítek, mert gyakorlatilag nincs is ilyen személy. (nevet) Az egész körzetemben kétszáz főt tartunk nyilván, és százhatvan fő fizet egyházfenntartói járulékot. Mindegyik templomos gyülekezetem önálló anyaegyházközség, azaz külön költségvetéssel és zárszámadással, de általános iskola csak Mezőcsokonyában és Mernyén van, illetve Bárdudvarnokon alsó tagozat van még. Bárdudvarnokon húsz év után most először tartok óvodai hittant, hat gyermek van a csoportban. Rengeteg időt visz el az adminisztráció, de még többet az utazás, mert hetente kétszer-háromszor igyekszem megjelenni mindegyik gyülekezetben. Hatalmas feladat a templomkertek és parókiaudvarok rendben tartása, már csak a fűnyírás sem kevés feladat. Szinte minden gyülekezetem főként idősekből áll, akik nem úgy terhelhetők már, ezért majdnem minden rám marad karbantartástól villanyszerelésen át a fűnyírásig. Gergő fiam segít benne.
Éva: Nekem akkor lett több a szolgálatom, amikor a gyerekek nagyobbak lettek, és bekerültem az öregotthonokba szolgálni nyolc órás munkarendben, és a vége felé már szinte az összes reggeli áhítat mindkét helyen rám maradt. (Szerkesztői megjegyzés: a Kaposvári Református Egyházközség fenntartásában működő Csertán Márton Otthon Kaposváron, valamint az Ikafalvi Farkas Béla Idősek Otthona Taszáron) Felüdülés volt tíz éve „A Kórházba” menni, mert sokkal kevesebb lett a szolgálat. (Szerkesztői megjegyzés: Kaposi Mór Oktató Kórház Kaposváron)
A kevesebb szolgálat mégsem semmittevés, ugye?
Attila: Sokszor fárasztó, de annyira szereti és élvezi a kórházlelkészi szolgálatot, hogy hazaér, és még mindig villog a „H” betű, mint „Hospital”, mert például telefonon kórházas ügyeket intéz. Akkor szoktam mondani neki, hogy ideje lenne valóban hazaérni, Szívem!
Éva: Szeretek benne élni, mert sokszínű. Tény, hogy a tevékenységem nagyrésze a betegek közötti forgolódásból áll, de mindig vannak ezek között változatos elemek. Most, az adventi időszakban az egységeket járjuk végig, és mindenhol ünneplünk, általunk készített ajándékot adunk, valamint programok vannak a kórházkápolnában. Eleinte mérges voltam, hogy a kápolnából nyílik a lelkészi iroda, és mindig keresztül kell mennem a kápolnán, amivel zavarhatom az elcsendesülni jövőket; aztán megfordult a gondolkodásom, és ma már tudom, hogy ez egy áldás, és minden reggelem a kápolnában indul és minden munkanapom a kápolnában ér véget Isten színe előtt. Számomra nagyon fontos a kápolna miliője, nem mindegy, hogyan állnak a székek, van-e lelki olvasnivaló, szép-e a virág az asztalon, mert ez mind hozzájárul ahhoz, hogy békés és harmonikus hely legyen. Szokták is mondani, amikor bejönnek, hogy a kórházi kápolna olyan, mintha egy másik dimenzióba lépnének be. A kórházi lelkigondozás a betegeken túl a dolgozók számára is elérhető. És ne feledjük, hogy a kórházba nem csak betegség miatt jöhetnek, hanem ott születnek a gyermekek is. Nagyon élvezem, ha egy ismerősömnek babája születik, és elsőbbséggel bejutok hozzá és gratulálhatok neki. Jó megállni örömteljes helyzetben is.
A kórházlelkészi szolgálat mennyire magányos műfaj?
Éva: Egyáltalán nem az, mindig vannak munkatársaim. Kis létszámban dolgozunk, kettesben vagy hármasban. Tíz év alatt cserélődtek, de hála Istennek, Ő mindig tudja, kit kell mellém tennie. Nekem az nagyon fontos, hogy az egységünk jól működjön, harmónia legyen közöttünk, mert akkor jobban tudjuk tenni a dolgunkat. Az utóbbi öt évben a római katolikus egyház részéről kapok munkatársakat, tehát nem a kórház a munkáltató. Katolikus kórházlelkész és katolikus diakónus is munkálkodik velem, viszont nagyon jó az ökumené a kórházban is, ahogy a városban is. Nincs ellentét, hanem egység van. Elfogadók felém és elfogadják a vezetésemet, amit én nagy örömmel tapasztalok. Jövő májusban lesz tíz éve, hogy elindult a kórházi kórus, ami szintén közösségi erővel bír. Bár most többek betegsége miatt szünetelünk ősz óta, de ünnepek múltával ismét összehív bennünket Dr. Kerekesné Pytel Anna karnagyunk. Viszont a hétfői zenés dicsőítés folyamatos a kápolnában. Ha a lelki munkatársakat és az énekkart említettem, akkor említést kell tennem az önkéntes munkatársakról is, akik legutoljára a mikulás-ünnepséget segítették megvalósítani, de ugyanúgy ott vagyunk velük a Semmelweis-napon és a Kaposi Mór-napon is. Helyileg pedig nemcsak Kaposváron, hanem Mosdóson és Toponáron is szolgálok, mint kórházlelkész.
Mi jelenti a lelkészi munkátokban a legnagyobb kihívást?
Éva: Nekem az állandó változás, mert a kórházban egy állandó dolog van, a változás, amihez rugalmasan alkalmazkodni kell. Illetve a kórház elsődleges feladata a gyógyítás, mi pedig jó értelemben vett kellékként vagyunk ott. Nem könnyű az sem, hogy szinte mindig idegenekhez kell odalépni, és mindig nekem kell keresnem, és folyamatosan új kapcsolatokat kell kialakítani. A gyülekezetnek az az állandósága hiányzik itt, amit a gyülekezeti tagok és lelkipásztoruk közötti kapcsolat jelent.
Attila: Nekem a legnagyobb kihívás a legnagyobb kérdés, ami a pici gyülekezetek jövője. Látom, hogy fogynak. Gyülekezeti teremről – gyülekezeti teremre járva most a téli időszakban is érzékelem, hogy mennyivel kevesebben vannak, mint akár tíz évvel korábban. Ha elém kerül egy-két évtizeddel korábbi fénykép, döbbenetes, milyen sokakat eltemettem azok közül, akiknek fontos volt a helyi református közösség, és hátukon vitték az egésznek a terhét. Emberileg nem látom a folytatást, bár bízom Istenben, és tudom, hogy ő akár a kövekből is támaszt fiakat, ha akar. Tehát nem reménytelen, és én soha nem voltam kétségbeesett. Olyan gyülekezetekben szolgálok, amiknek húsz éve is öt évet adtak, ennek ellenére még mindig megvannak, és még soha nem fordult elő, hogy a javadalmi részemet ne tudtam volna megkapni. Isten kegyelmét nem egyszer éreztem abban, hogy bár nekünk nincsenek anyagi tartalékaink gyülekezeti szinten, de amennyi kell, annyi mindig van.
Éva: Mindig nagyon szerettem Attilában, hogy ő soha nem aggódik, nem elégedetlen, nem fél, hanem mindig elégedett, és nyugalmával van mellettem. Isten tudta, hogy kit kell mellém tenni, mert én gyakran félek és aggódok.
Ha valaki azt mondaná most, hogy meghívlak titeket egy ezerlelkes, két lelkészes szolgálati helyre, ahol nem kell sokat autózni, viszont van szociális intézmény és a parókia mellett kéthektáros földterület, akkor mit felelnétek?
Attila: Nekem ezzel kapcsolatban van egy kialakult képem. Egyszer megpróbálkoztunk elmenni másik helyre, hogy közelebb legyünk a szüleinkhez, de nem jött össze, nem minket választottak a pályázók közül. Nem titkos akció volt ez, én kihirdettem a gyülekezetekben, de én nem keresek. Ha hívnak bennünket, és ha egyértelművé válna, hogy Isten akarata az, hogy menjünk, akkor igent mondanék rá.
Éva: Attila mindig így gondolkodott erről, azt az egy esetet kivéve. Viszont nekem folyamatos imatémám évek óta, hogy ott és úgy szolgáljak, ahogyan Ő szeretné. Nekem hiányzik a gyülekezeti munka. Szeretünk itt élni minden nehézséggel és hiányossággal együtt is, mert nagyon szeretjük az embereket. Őket nagyon nehéz lenne itt hagyni, de sokkal fontosabb, hogy az Úr útján járjunk, és a szívünket is készítse, ha irányt vált.
Lassan két évtizede, hogy családdá váltatok. Meséltek erről?
Attila: Gergő született először…
Éva: …2006-ban…
Attila: …őt még Orciba vittük haza.
Éva: Eszter pedig 2009-ben született….
Attila: …és Bárdudvarnokra hoztuk haza. Esztert a nyelvek érdeklik, pillanatok alatt és különösebb erőlködés nélkül tanulja meg.
Éva: Illetve lehet, hogy óvónő lesz, mert nagyon szeret gyerekekkel foglalkozni. Gergő pedig most szerezte meg a jogosítványát…
Attila: …ő volt vasárnap a sofőröm! Mire hazaértünk, elfáradt a százötven kilométeres körrel.
Éva: Nagyon büszkék vagyunk a gyerekeinkre, mert benne élnek az egyházban, minden vasárnap templomba járnak. Megtanultak szolgálatot végezni, nyitják a templomot, kitakarítják.
Attila: Nem kell nekik mondani, maguktól megcsinálják, nem kényszerből.
Éva: Gergő most fejezi be a vízügyi technikumot, és kifelé kacsintgat a vízügyi vonalból, jelen pillanatban katona szeretne lenni.
Hú! Mit éreztek ezzel kapcsolatban? Hiszen az orosz-ukrán háború folyamatosan elhúzódik, egyre több felől beszélnek a 2030-as háborúra való nyugati előkészületekről, miközben Nyugat-Európában egy kalifátus van kibontakozóban.
Éva: Az anyai szívem azt mondta, hogy biztos, hogy nem! Aztán elkezdtem katonasághoz közeli emberektől kérdezősködni, hogy ők mit gondolnak erről. Azt mondták, figyelj, inkább tanulja meg kezelni a fegyvert és tudja megvédeni magát, és ezzel előnyt szerez. Ezzel kaptam megnyugvást.
Attila: Félelemmel tekintünk azokra a folyamatokra, amiket a politikát követve felismerünk, de sose gátoltuk a gyerekeinket. Mindig engedtük, hogy valamilyen szinten, szülői irányítással a saját fejük után menjenek. Ha ezt az utat választja Gergő, nem fogjuk gátolni. A magam módján a saját bőrömön érzem, mit jelent a háború, mert a mai napig ukrán-magyar kettős állampolgár vagyok. A múlt héten megkaptam a második katonai behívót odahaza, mert a szülői házam az állandó lakcímem, még ha nyolc éve nem voltam Kárpátalján. 2018 nyarán voltam utoljára odahaza, ami nagy szívfájdalmam, mert nem tudom megtenni, hogy megálljak édesapám sírja mellett. De ami szintén fájdalmas, hogy nyolc év után, most nyáron találkoztam személyesen a húgommal. Minden héten beszélünk telefonon vagy videohívással, de most öleltük meg egymást újra.
Éva: Anyósom tudott korábban átjönni a határon, de tavaly lekorlátozták a munkahelyén, és karácsonykor nem tudott eljönni, mert ha átlépi a határt, akkor nem kapja meg a fizetését. És ez sajnos így van az idén is.
Attila: Az egy dolog, hogy a férfiakat nem engedik ki, de a nőket is gátolják. Vagy például, ha megkapom a harmadik behívómat, és nem jelenek meg a sorozási bizottság előtt, akkor büntetést róhatnak ki rám, ami odáig is vezethet, hogy elkobozzák, azaz államosítják a nevemen lévő dolgokat. Eddig nyugodtan voltam, mert megoldottuk egymás között, hogy ne legyen a nevemen semmi, és ne kelljen külföldön élőként iszonyatos adókat fizetni utána. De most mégis lóg a levegőben édesanyám háza, mert egy törvénymódosítással megoldották, hogy elvehetik tőle a házat, ha én nem jelenek meg a sorozóbizottság előtt, hiába nem vagyok tulajdonos, de be vagyok oda lakóként jelentkezve. Még ha nyolc éve be sem tettem a lábam Kárpátaljára, és minden rendszerben világosan látja ezt Ukrajna.
És ha lemondanál az ukrán állampolgárságodról? Vagy ez nem ilyen egyszerű?
Attila: Nem lehet, a háborús helyzet miatt nem lehet ezt megtenni. Felhívnám én telefonon az ukrán konzulátust, hogy tessenek szépen visszavenni az ukrán állampolgárságomat, mert lemondok róla. Tessenek ellenőrizni az útlevélszámom alapján, hogy 2018 nyara óta nem léptem Ukrajna területére. Sőt 1996 óta nem élek életvitelszerűen Kárpátalján. De jelenleg ezt nem lehet megtenni. Próbál édesanyám valamit intézni, hogy legalább ki tudjon jelenteni a házból, és ne vigyék el a feje fölül a házát. (elhallgat) Hm! Gátlástalan egy banda.
A korosztályod-, osztálytársaid-, egykori gyerektársaid és barátaid közül van még odahaza valaki?
Attila: Szinte mindenki elmenekült Magyarországra vagy Nyugat-Európába. Ha akad valaki otthon, akkor az bujkál. Most nyáron, amikor Évi a gyerekekkel meglátogatta édesanyámat és hugomékat, vártam őket vissza a határon egy gyerekkori barátommal együtt, aki két utcányival arrébb nőtt fel, és most ugyanúgy várta vissza a családját. Sokan egy éve nem voltak kint a lakásból, mert már a kertbe sem tudnak kimenni a megfigyelő drónok miatt, amikkel keresik a férfiakat. Folyamatosan tüntetnek ez ellen Ukrajna szerte, de ez a médiába nem megy ki, ugyanis a háborús helyzet miatt letiltják, és ezzel nem találkozol. Ahogy azzal sem foglalkozik az Európai Parlament, hogy az adventi vásárban lefejezik a kis Jézust, vagy hogy keresztyén szimbólumokat semmisítenek meg.
Éva: Rengeteg hárul a nőkre most, mert a földeket, gyümölcsösöket, kerteket, állatokat mind ők rendezik a gyerekekkel együtt. Borzasztóan megnehezíti a folyamatos áramkimaradás az életüket. Ha éjjel jön vissza az áram, akkor éjjel sütnek-főznek, mosnak és porszívóznak.
Attila: Én ebben nőttem fel, Kárpátalján évszázados lemaradásban voltunk. Nem egyszer írtam a házi feladatomat gyertyafénynél. 1993-ban úgy voltunk Beregszászban kollégisták, hogy gyertyafénynél ültünk, és az ablak pokróccal volt betakarva, mert nem volt ablaküveg. (nevet)
Éva: Ezen más sír!
Attila: De mi túléltük! Túlélő tábor volt. (nevet, majd elhallgat) De azért azt nem gondoltam, hogy a 21. századra visszajutunk oda.
Reméljük, Isten fordít a világ kerekén, és véget vet a háborúnak! Adventi időszakban beszélgetünk. Van adventi szokásotok?
Éva: Hát, nekem csak szokásaim vannak, mert ez a kedvenc időszakom! Én már október során elkezdek ötletelni. A kórházban minden évben más adventi naptárt készítünk, az idén egy adventi falut csináltunk. Illetve adventi dobozokat készítettünk az osztályoknak. Szintén adventi hagyomány a kórházi kántálás, amikor énekszó mellett kis ajándékot adunk a betegeknek és dolgozónak egyaránt. Az „Angyali terv” kapcsán angyalokat horgoltunk. Idén ezt adjuk. Az Agórában külön horgoló-napot hirdettünk. Összesen kb. 1700 angyal gyűlt össze december 5-ig. Az ország nagyon sok pontjáról érkeztek horgolt angyalok, és személyesen is sokan hozták be hozzánk horgolmányaikat. Nagyon szeretem még a karácsonyi zenéket, és hála Istennek mindig olyan munkatársaim vannak, akik ezeket a szokásaimat elviselik.
Attila: Meg olyan családod! (nevetnek)
Éva: Igen! A fényeket is nagyon szeretem, és kikerülnek a házba a füzérek. Természetesen mindig van egy olyan igei üzenetem is, ami vezet és a kisböjti időszakban feltölt. Szóval külső és belső szokásaim is vannak adventben.
Attila: Én pedig szeretettel viselem, mert nekem az advent és a karácsony nem a kedvenc időszakom, mert elmegyek sötétben és hazaérek sötétben, hiszen a gyülekezeti alkalmak mellé még a házi úrvacsorák is felsorakoznak. Szenteste az utolsó szolgálat után együtt vacsorázunk, és bontogatjuk az ajándékokat.
Éva: A mai napig megvan mindenkinek a zsákja, amit réges-régen varrtam, és abból vesz elő mindenki egy-egy ajándékot.
Vannak hobbijaitok?
Éva: Közös nincs, de támogatóan állunk egymáséhoz. Horgolok és énekkarra járok…
Attila: …állatokat tartok, gyümölcsösöm van, de nagyon szeretünk a fiammal fúrni, faragni, betonozni és hegeszteni is. Évivel nagyon kevés dolgot szeretünk azonosan, mégis jól érezzük együtt magunkat.
Éva: Isten tudta, hogy minket a különbözőségünk ellenére úgy rakjon egymás mellé, hogy felei legyünk egymásnak, és így alkossunk egy egészet. A gyerekeinket is úgy adta nekünk, hogy szeretetközösséget tudunk alkotni. Azt is megadta Isten, hogy még mindig szeressem hallgatni vasárnaponként a prédikációit, pedig ritka kritikus vagyok.
Zárhatjuk a beszélgetést néhány villámkérdéssel, hogy lássuk, mennyire vagytok különbözőek?
Attila: Persze.
Éva: Gondolkodtam, vajon mit találsz ki nekünk!
Nyúl vagy tyúk? Éva: tyúk, de valójában egyik se! (nevet) Attila: Tyúk.
Gedeon gyapja vagy Dávid parittyája? Éva: Gedeon gyapja; Attila: a parittya.
Tangó vagy jive? Éva: Én meg a tánc? Mondjuk legyen a tangó.; Attila: Tangó.
Sluszkulcs vagy telefon? Éva: telefon; Attila: telefon.
Liliom vagy füge? Éva: liliom; Attila: füge.
Rebeka a kútnál vagy samáriai asszony a kútnál? Éva: a samáriai történetét jobban szeretem; Attila: a samáriai asszony.
Cirkusz vagy állatkert? Éva: állatkert; Attila: állatkert.
Nikodémus vagy Timóteus? Éva: Timóteus; Attila: Timóteus.
Romantikus vagy akciófilm? Éva: romantikus; Attila: akció.
Picasso kutyája vagy Frida Kahlo kutyája? Éva: mindkettőnek volt kutyája? Inkább Frida Kahloé; Attila: Frida Kahloé. (Szerkesztői megjegyzés: Így lett a tacskó helyett egy mexikói meztelen kutya a választott.)
Csillag vagy fecske? Éva: csillag, mint keresztyén szimbólum; Attila: fecske!
Kívánom, hogy békességben, megértésben és szeretetben tudjatok zsákot bontani idén is!
