Sokak számára az advent az év legszebb időszaka. Mi, emberek megpróbáljuk ilyenkor egyfajta csodaváró üzemmódba állítani magunkat. Advent finisében azonban felpörögnek az események, megy a készülődés, megy a logisztikázás. Most kell még mozgósítani a végső energiákat. Van, aki az utolsó napokban sprintel, de van olyan is, aki hosszú maratonból érkezik meg az ünnepbe. Mindegyikben el lehet fáradni, mindegyik sok energiát követel. Majd kipihenjük magunkat az ünnepek után. De most pörgünk, mert karácsony csak egyszer van egy évben. Meg ez a szeretetnek az ünnepe, értsünk bármit is alatta. Jó esetben talán odakerül az is, hogy a kis Jézus születésére készülődünk. Előkerülnek a fényfüzérek, a karácsonyfák, valamint az ünnep mindenféle megszokott és divatba hozott kelléke.
Talán kicsit erős a kifejezés, de tulajdonképpen a legtöbben egyfajta születésnapi babazsúrra készülnek. Olyan alkalomra, ahova megérkeznek a háziakhoz a vendégek, hogy megünnepeljék a magáról és a környezetéről még nem túl sokat tudó kicsi gyermek születésnapját. A babazsúron van étel és ital bőven. Van móka és kacagás. Vannak ajándékok is, melyek az első években sokkal inkább a szülőknek, hozzátartozóknak szólnak, mint a kicsinek magának. Felgyulladnak a gyertyák is, de igazából mindenkinek az a legjobb, ha az ünnepelt a megcsodálás, a néhány vele töltött pillanat, az ilyenkor szokásos kinek szívbéli és kinek közhelyes mondatai után rövid időn belül otthagyja az ünneplőket. Mindenkinek az a legkényelmesebb, ha mély álomba szenderedik, és az összejövetelt nem zavarja fészkalódásával, sírásával. Talán az anyuka, talán a nagymama, vagy valamelyik önkéntes családtag vigyázza a pici álmát, de alapvetően mindenkinek nyugodtabb nélküle.
Mi is erre készülünk? Mi is ilyen karácsonyra vágyunk? Egy vidám szülinapi zsúrra, ahol Jézus még mindig csak egy ártatlan, kedves, de nem sok vizet zavaró kisded? Ahol bőven elég belőle a legjobb esetben is az az 1-1,5 óra az istentiszteleten, aztán az az igazi, ha körbeüljük a roskadásig megrakott asztalt, és minden kötelezőt letudva, végre elereszthetjük magunkat a család, a rokonok, a barátok körében. Talán van egy-egy önként jelentkező babaőr is köztünk, vagy olyan, aki olykor-olykor mégis szükségét érzi, hogy kiszökjön a perifériára száműzött ünnepelthez.
Hisz mi is gyújtjuk a gyertyákat már advent kezdete óta. Azért van annak némi jelzésértéke, hogy a gyertyák szép sorjában egy koszorún, és nem egy szülinapi tortán gyulladtak meg. A koszorú az ókorban a győzteseknek járt, manapság pedig az emlékezés és a tisztelet virágaiból kötik meg. Vajon hányan jönnek rá, hogy nem egy kisded, hanem egy értünk meghalt és dicsőségesen feltámadt király születésnapja van előttünk, és a születésnapost nem kellene rövid úton kitessékelni az ünneplésből?
Már több mint 2000 éve annak, hogy Jézus megszületett, éppen ezért nekünk nem a megszületését kell várni, átélni. Mi már nem Jézus eljövetelének, hanem visszajövetelének adventjében élünk, és ez az advent nem akkor telik be, amikor piros számot mutat a naptár, hanem amikor Istennek úgy tetszik. Mégis sokkal inkább szeretünk belemerülni a már megtörtént eseményekbe, mint előre tekinteni. Kicsit úgy vagyunk adventben, mint az a kislány, aki olyan buzgón imádkozott az egyik este, hogy még az anyukájának is feltűnt. Meg is kérdezte tőle, hogy mi ennek a különösen is buzgó imának a tárgya. A lányka gyermeki természetességgel felelte, hogy azt kéri az Úrtól, hogy cserélje meg a Dunát és a Tiszát, mert a földrajzdolgozatban a vaktérképen ő fordítva jelölte be azokat!
Van abban valami ironikus, valami megtévesztő, hogy ebben az adventben is sokan várakozással tekintenek egy közeljövőbéli eseményre, az isteni gyermek születésére, Isten Országának eljövetelére, egy új korszak hajnalára, jóllehet mindez már a történelem egy bizonyos pontján végbement. És miközben a múltat várjuk jövőként, elfeledkezünk az igazi jövőről. Ez a jövő nem egy isteni gyermek néhány perces szívmelengető gőgicsélése egy kedélyes babazsúron, hanem a Király érkezése, ahogy egy napon majd mindenkinek látható formában visszatér ebbe a világba, hogy ítéletet mondjon. No, az nem babazsúr lesz!
Az Isten nagy kegyelme, hogy még ad lehetőséget, hogy ez a karácsony ne úgy teljen el, mint a korábbiak. Vegyük észre, hogy a betlehemi gyermek már rég felnőtt. De vajon mi felnőttünk-e imádatához?
