Lényeges tisztázni, hogy én ebben az összefüggésben kikre gondolok. Nem másokra, mint azokra az erősen középszerű, névtelen emberekre, akik kiszolgálják, működtetik a különböző rendszereket. Igazából különös szimbiózisban élnek ők, mert mind a rendszer, mind pedig a kiszolgálói egymásra vannak utalva, hiszen önmagukban külön-külön életképtelenek lennének. Sokan közülük nem is gondolnak bele, hogy tulajdonképpen mindannyian csupán kisebb nagyobb fogaskerekei a rendszernek, de puszta létükkel is hatással vannak másokra azáltal, ahogy üzemeltetik a rendszert.
Nagyon keveseknek adatik meg, hogy életük legnagyobb küzdelme a világra jövetelük, mert ezután már életútjuk determinálva van, és nyílegyenesen haladhatnak előre. A többségnek az élet lépcsőket kínál, hogy azokat megmászva vagy átugorva haladjanak egyre feljebb az útjukon. Tulajdonképpen már az iskolai vizsgák is ilyen lépcsőfokok az életben. Miért mondom ezt? Hogy világosabb legyen a kép, egy kicsit sarkítok a válaszomban. A tanórán a tanár leadja a számára a tantervben előírt tananyagot, hogy a diák tanulja meg a vizsgára. A számonkérés alkalmával a tanulónak meg kell felelni a számára előírt követelményeknek, nincs apelláta, hanem mint a sportban, akkor és ott teljesíteni kell. Nem biztos, hogy jó ez a rendszer, mert nem egyformán érnek a gyerekek, és a készségeik között is nagyon nagy eltérések lehetnek. De, ahogy mondják, valahol meg kell húzni a vonalat és meg kell határozni a küszöböt. Minden vizsga, ZH, szigorlat (vagy bárhogy is hívják) csupán csak egy lépcsőfok, és aki fel tud lépni rá, az onnantól már egy másik klikkhez tartozik. De mi van azokkal, akik nem feleltek meg a feléjük támasztott elvárásoknak? Nekik két lehetőségük van. Lehet beletörődni a döntésbe, elfogadni, hogy csak ennyit ér a teljesítményük, leértékelni önmagukat, és ezzel a kudarccal élni tovább. De szerintem sokkal jobban teszik, hogy ha egy-egy ilyen a pofont összeszorított fogakkal tűrnek, erőt merítenek belőle, hogy a jövőben még jobban tudjanak küzdeni. Plusz motiváció lehet, hogy önmagukon túl van kinek megmutatni, hogy nem volt igaza a döntéshozóknak, sőt ők akár még náluk is különbekké válhatnak. Einstein azt mondta egyszer, hogy a maga nemében mindenki zseni. De ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy milyen teljesítményt nyújt pl. fára mászásban, abban a hitben élheti le az egész életét, hogy ő egy tehetségtelen hülye.
Az életben sokszor nehéz meghatározni, hogy még a tanórán van az ember, vagy az adott helyzet már maga a vizsga. Sőt többször maga a tananyag és az elvárások is nagyon homályosak és átláthatatlanok. Nemegyszer ha magát a vizsgáztatót a saját szempontjai alapján ítélnék meg, hirtelen kiderülne, hogy tulajdonképpen őt magát is legalább két lépcsőfokkal visszább kellene léptetni, de ott is csak az erős hátszél tartaná meg. De hát ők azok a döntéshozó szürke kis eminenciások, akiket a pillanat tesz naggyá, amikor saját dicsfényük bódulatába kerülnek. Pedig ezek a „pótolhatatlan” emberek minden hatalmat a széküknek köszönhetnek. Bár ők is sokat tapostak és könyököltek, mire elérték ezt a szintet az “ő szintjükkel”, de ez legyen az ő bajuk. Ezeknek a döntéseknek, ítéleteknek legtöbbször az a lényege, hogy a döntéshozó igazából véleményt továbbít, miszerint mi a megengedhető és mi az, ami nem illik bele az épp uralkodó narratívába.
Az ilyen döntéseket a politikában divatosan szankcióknak nevezik, melyekkel nem is burkoltan egyrészt kényszerítést alkalmaznak, másrészt kiközösítést foganatosítanak, és gazdasági háborút indítanak meg. Pl. Oroszország esetében is alkalmaztak/alkalmaznak hasonlókat, melyeknek hatása csupán annyi lett, hogy felrázták a lusta gazdaságot, és ráébresztették őket, hogy maguk is tudnak termelni. Így lett belőlük importáló országból mezőgazdasági exportőr.
Volt egy hírhedten híres szegedi szürke eminenciásunk, akinek a nevét már rég nem hogy elfelejtettük, de meg sem tanultuk volna. Horger Antal nevét kizárólag az tartja benne a köztudatban, hogy kirúgta egy zseni növendékét a szegedi egyetemről, aki aztán egy versében megörökítette őt. (József Attila: Születésnapomra)
Az elmúlt héten két magyar Nobel-díjasnak is örülhettünk. Karikó Katalin az Egyesült Államokban él, Krausz Ferenc pedig Németországban. Közös bennük, hogy mindegyikük távol került a szülőföldjétől, és hogy mindegyiküknek kiteljesedett tudósi karrierje. Közös az is, hogy Nobel-díjuk mögött nagy szorgalom, és iszonyatosan sok, kitartóan végzett kutatómunka áll. A hasonlóságok ellenére mégis mennyire különböző a két életút. Míg az egyikre azt mondta egy szürke eminenciás, hogy nem kellesz, menj el, mert neked itt nem terem babér, addig a másikat segítette, finanszírozta 20 milliárd forinttal.
Nagy dilemma, hogy valaki tűzön-vízen keresztül kitartson az álmai mellett, vagy inkább biztonsági játékkal alkalmazkodjon az adottságokhoz, és várja a nagy lehetőséget, mely vagy jön, vagy nem. Mindegyik hozzáállás hozhat hatalmas sikert is, meg kudarcot is, nincs semelyikre garancia. A szürke eminenciások mindenképpen ítéletet mondanak felettünk, de mindig olyat, ami az ő szempontjaiknak megfelelő a fennmaradásukhoz, és nem feltétlenül olyat, ami számukra kedvező, mert nekik mi mindig csak egyek leszünk a sokaságból.
A földi életben nem mindig kell elfogadni az emberek ítéletét, sőt a bennünket hátrányosan érintő tévedésekből, a csalódásokból inkább építkeznünk kell, mert nekünk, keresztyéneknek mindig van reményünk a jóra. A mi Istenünk látja és tudja szándékunkat, tetteinket, dolgainkat, és Ő mindentudása birtokában teszi mérlegre azokat, és mindig bölcsen hoz ítéletet. Sőt, kegyelméből már itt a földi életben megajándékoz mindazzal, amire igazán szükségünk van, ami hitünk megerősödését és üdvösségünket szolgálja.
