Szeretném előre bocsátani, hogy 3 évtizede okítom diákjaimat hittanra, de ilyen még nem történt velem. Mit kell megérni egy mezei hitoktatónak?! Még tartott az iskolai év, amikor felhívott egy régi tanítványom, hogy beszélni szeretne velem. Úgy emlékeztem, hogy katonai pályára ment. Igyekszem, amennyire rajtam áll, legalább a közösségi média vagy a szülők segítségével figyelemmel kísérni volt tanítványaim életét. De persze az az igazi, amikor összefutunk és személyesen beszélgethetünk. Az előbb említett fiúval vagy egy évtizede nem találkoztam. Örömmel vettem, hogy még emlékszik rám. De mire is gondol ilyenkor a lelkész, hogy miért is keresik? Szintén a közösségi oldalán láttam, hogy megnősült már. Talán nem volt egyházi esküvő? Vagy esetleg keresztelő? Ne adj Isten, valami baj történt vele, vagy a családban? Bálint meg is érkezett a megbeszélt időpontban egy ifjú hölgy társaságában, akit feleségeként mutatott be. Leültünk. Furdalta az oldalam a kíváncsiság, rögtön fel is tettem a kérdést, hogy mi járatban? Elém tett egy nekem címzett borítékot. „Először olvassam el a benne lévőt!” – mondta, addig nem szól egy szót sem. Egy meghívó volt benne, mely lelkészszentelésre hívogatott. Méghozzá az ő felszentelésére. Kiderült, hogy sikerült feleségül vennie egy evangélikus lelkésznőt, és aztán maga is – már felnőtt fejjel – theológiai tanulmányokra adta a fejét. Jót beszélgettem velük, és megígértem, hogy feltétlenül ott leszek a nagy napon.
Ahogy elmentek, onnantól kezdve végig egy gondolat zakatolt bennem. Vajon csődöt mondtam-e, mint református hitoktató, hogy egykori tanítványomból evangélikus lelkész lett? Vajon lehetek-e büszke rá, jó érzésekkel, Isten iránti hálával tölthet-e el az események ilyen alakulása, vagy inkább jobb, ha elbújok szégyenemben, hogy lám, ennyit ért a tanításom, hogy egykori tanítványom felekezetet váltott.
Megérkezve a székesfehérvári evangélikus templomba, palástom kicsit kakukktojássá tett a sok-sok Luther-kabát között. Kissé viccesen meg is jegyeztem a lelkésztársaknak, hogy jöttem megünnepelni tanításom csődjét. A felszentelést végző Szemerei János püspök úrnak annyira megtetszett ez a beszólás, hogy az igehirdetésében is megemlítette. Később kiderült, hogy „motivációs levelében” Bálint személy szerint megemlített engem, mint aki Isten kegyelméből hatással lehetett hitbeli fejlődésére. Így sem püspök úr, sem pedig a többi lelkész nem volt meglepődve, hogy mit is keresek közöttük. Sőt, úgy éreztem, hogy kimondottan örültek jelenlétemnek, mert így kerek Bálint története.
A szertartás felemelő volt, be kell vallani, kicsit meg is voltam hatódva, mikor Bálint és a másik felszentelendő lelkésznő együtt elmondták a lelkészi esküt. A lelkészszentelésnek 2 csúcspontja volt számomra. Az egyik, mikor a lelkészek sorában én is áldást mondhattam a felszenteltekre. Nem is lennék igazi kálvinista, ha ebben az érdekes, egyedi esetben nem a református szíveknek oly kedves 90. zsoltárból választottam volna az igét: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” (Zsolt 90:12) A másik csúcspont pedig az úrvacsoraosztás volt. A két újonnan felszentelt lelkész osztotta püspök úr közreműködésével a szent jegyeket. Bár kicsit megkevertem a szép rendet, mert helyem szerint a másik lelkésznél kellett volna úrvacsoráznom, én mégis átküzdöttem magam a másik sorba. Néztem egykori tanítványomat, ahogy remegő kézzel mártotta be az ostyát a borba, és úgy adta oda nekem Krisztus megtört testének és kiontott vérének jegyeit. Eszembe jutott, hogy történt ez már fordítva is, amikor konfirmációjakor Bálint vette az én kezemből először a kenyeret és a bort. Akkor még egyikünk sem gondolta, hogy egyszer ez más felállásban is megtörténhet. Bár közhelyesnek tűnik, de íme, egy újabb bizonyíték arra, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és ahány ember, annyiféle történet, hogy is indul el valaki a hit és szolgálat útján.
Az alkalom szeretetvendégséggel zárult, ahol sikerült néhány pillanatra elkapni a frissen felszentelt lelkészt néhány szóra. Nem tudom, hogy ott mondtam-e neki, de innen is üzenem, hogy nagyon büszke vagyok rá, és nagyon örülök, hogy részese lehettem ennek az ünnepnek, és imádkozom, hogy mindenkor hűségesen maradjon meg ebben a szép hivatásban. Mert lehet, hogy református egyházunk veszített egy lelket, vagyis ebből a szempontból becsődölt a tanításom, de Krisztus egyháza mégis csak nyert egy pásztort, aki az Ő igéjét hirdeti.
