-Mit gondolsz, hogyan fog folytatódni a könyvünk?
-Nem tudom.
-Nem is vagy rá kíváncsi?
-De, nagyon.
-Akkor? Nem szoktál találgatni, hogyan lehetne vagy kellene tovább szőni egy történetet?
-Nem.
-Miért nem?
-Mert azt szeretném, hogy a könyv írója vezessen. Hogy ő irányítsa a történetet. Mutassa meg az általa teremtett világot és vezessen végig, mint egy kastélyban, szobáról szobára.
-De olyan jó elképzelni, tervezni!
-De az még jobb, ha megismerhetem a tervezőt, ahogy ő lát. Úgy nincs csalódás, hogy én ezt másképp gondoltam, nem így akarom. Nincs elvárás, hogy egy-egy karakternek milyennek kellene lennie, az eseményeknek hogyan kellene kibontakozniuk, majd hogyan záruljanak le. Csak a történet van, amibe szép lassan én is beépülök. Nem kontrollálok.
-Pedig az a jó, ha kontrollálhatunk mindent. Még egy regényt is.
-A legtöbb bajunk abból fakad, hogy mindent mi akarunk irányítani, pedig se erőnk, se tehetségünk nincs a mindenség uralásához. Bölcsességünk meg pláne!
-Nehéz elengedni a kontrollt.
-Igen. A lehető legnehezebb. De nézd, még az a fa is tudja, hogy kell elengedni. A legutóbbi viharnak megadta magát. És látod, a benne lévő élet mégis milyen messze ható! Már rég nem kapcsolódik a földhöz, de levelei zöldellenek. Lassan kezd csak sárgába borulni, levélről levélre.
Ezután csendben ballagunk tovább. Figyeljük a cickányok után szaglászó kutyát, mígnem megint előkerül valami triviális dolog, ami visszahoz a felszínre. De az öröm és a hála ott van bennem, hogy bár a falevelek sárgulásához hasonlóan egyre több hajszálam fordul őszbe, a bennem lévő élet messzire hat. Olyan távolságokig, amiket most el sem tudok képzelni. Ahogy árnyékomat nyújtják a közelgő sötét napok, úgy növekszik a ragyogás is. Mert a fojtogató szuroksötétben a legkisebb fény is vakító világosságot fest a fejét térdére hajtó gyászoló nyakán. Ezek az apró kis fénysugarak világítanak rá azokra az ékkövekre, amiket sokszor csak a cipőnkbe került szúrós kavicsokként érzékelünk.
De milyen jó is az, amikor cipőnket leoldva megérezzük talpunk alatt úgy igazán a valóságot! Vagyunk! Azt az állapotot, amit kényelmes talpbetétekkel úgy formálunk és szabunk méretre, hogy el is felejtjük, hogy a létezés néha pihepuha, máskor megszúr, esetleg véresre horzsol, de minden időben az egyszerű igazat mutatja. Persze ameddig csak élünk, mindig az lesz valósággá, amerre nézünk. Csakhogy az ember amint meglátta és megtapintotta az „igaz igazat”, válaszút elé kényszerül. Legyen megalkuvó vagy …? Vagy kirántják lába alól a talajt. A kontrollált valóság ugyanis sokak által biztonságosabb, még akkor is, ha tudják, nem igaz. Inkább vesszen az egy, mint a hatalom és az idea.
Tomboló viharban gyökerestől kicsavart fák, kik az „igaz igazat” választják. Mindenkor üldözöttek és megvetettek, de istenélményük, mindaz, amit ebben az ihletett állapotban éltek meg és tettek, máig ható. Legyen az egy festmény, zene vagy más műalkotás. Nem tudom, készen áll-e valaha is ez a világ, hogy saját elképzeléseit félre tegye és a valóságos Istent válassza, de abban biztos vagyok, hogy minden időben lesznek, akik felismerik a létezés mélyebb rétegeit, és egyszerűen, sallangmentesen továbbadják az Örökkévaló életet formáló szavait.
Szóval, gondolattal, cselekedettel, szeretettel.
U.I.: Az „igaz igaz” kifejezéssel David Mitchell: Felhőatlasz c. könyvében találkoztam.
