Egy temetésen, előtte, alatta és utána is mindig előfordulnak nem tervezett történések. Az élet nagy forgatókönyvíró.
Zajlik a temetési istentisztelet a ravatalozónál. Velem történt. Később mesélte el valaki. Egy lódarázs mászkált a földön a hátam mögött. Egyébként ott állnak a gyülekezeti tagok is, akik énekelni is jönnek. A darázs addig-addig kavart, hogy belekapaszkodott a palástba, majd elkezdett felkúszni és elérte a palást vállapját. Ekkor az egyik kórustag azon aggódva, hogy temetés közben belém marhat, felhívta a figyelmet erre és biztatta a kántorunkat, hogy sodorja le. A kántorunk ebben nem olyan gyakorlott és nem is kedveli a darazsakat, talán fél is tőlük. De megszólítva megpróbálta lesodorni. Egy énekes lappal többszöri próbálkozásra sikerült is. Ebből semmit sem vettem észre. De mindenki más igen. A gyászoló család, az összegyűltek is látták, hogy csapkodják a tiszteletes urat és közben rendületlenül hirdeti a hullámok, habok, szélvihar között is az Igét. A temetés után kedves jelenetként mesélték el nekem.
Azután volt egy nagyon furcsa temetésem is. Középkornál picivel idősebb, erős megjelenésű hölgy keresett meg. Élénk vörös színűre festett haj, erős smink, műszőrme kabát, nagy feltűnő körmök, bizsu hegyek, western csizma. Szóban megrendülve, de viselkedésében kiszámítottan beszélgettünk. Megvolt a maga elképzelése a gyászról, temetésről, mindenről. A temetés is hasonlóan zajlott. A sírnál egyszer csak elkezdett erős érzelmi felindulást mutatni. Megszólította a halottat, és mindenfélét mondott. „Miért hagytál itt? Hová tűntél?…” Majd egy adott pillanatban eljutott a végpontra és kiabálni kezdett, hogy veled megyek. Be akart ugrani a sírba. Pár erős lépés után, még nem ért el a sír széléig, bizonytalanul megállt, és kinyújtotta a kezeit hátrafelé, mint az úszók, amikor felállnak a startkőre. De nem azért, hogy fejest ugorjon, hanem hogy fogják le és ne engedjék ugrani. De senki nem ment oda, hogy visszatartsa. Én csak a közeli sírásókra néztem, akik közelebb álltak hozzá. Azt volt a tekintetükben, nekik mindegy, őket ezért fizetik, majd kiszedik, ha beugrana. Nem ugrott be. Rossz érzés volt mindegyikünknek, ahogy szégyenkezve visszasomfordált a gyászolók sorába. Majd mikor kondoleáltam, akkor még kihúzta magát és hangosan megkérdezte, hogy mindenki hallja, mivel tartozik a temetésért.
Egy kollégával is temettem együtt. Művész férjet temettünk. Neki ismerősei voltak, az ő körzetében lévő temetőben kellett temetni. De a mi lelkészi hivatalunkba jöttek be a gyászolók, a feleség. Kedves és szimpatikus emberek. Megegyeztünk, hogy a ravatali liturgiát és igehirdetési szolgálatot én végzem, ő pedig a síri liturgiát. Pontosabban ezt ő kérte. Rendben. Minden szépen megtörtént, míg nem érkeztünk meg a sírhoz. Ott ugye neki kellett helytállnia. Az éneklésig minden rendben ment. De nem egyeztetett velem énekeket. Ő bemondott egy éneket. Majd várt. Én is vártam, nem voltam biztos az énekben. A kollégának nagyon mély, szép orgánuma volt. Elkezdi, segítek. Elkezd bökdösni, hogy kezd már el az éneket. Mondom neki, hogy nem vagyok benne biztos. Ő meg azt mondja, hogy ő nem tudja. Végül elénekeltük, mert a szükség nagy úr. De utána átvettem a síri liturgiát, nehogy benavigáljon minket valami mélyebb verembe.
Szintén temetésen történt. A végén megláttam egy idős férfit, aki nemrégiben veszítette el a fiát. Mivel társadalmi temetést kértek, ezért igazán nem volt alkalmam vele találkozni. Odamentem hozzá, hogy vigasztalódást kívánjak. Nagyjából a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:
– Tiszteletes úr! Ez igaz, amit mondott? – Így utalt az igehirdetésre, Jézus vigasztaló szavaira a János evangéliumából. („És hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok. Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok. És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok. Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” János 14.)
-Igaz.
-Olyan rossz lett a világ. A szüleim templomosak voltak, én is jártam hittanra, istentiszteletre míg gyerek voltam. De eldurvultunk. Elvesztünk – keservesen sírni kezdett. – De jó lenne, ha igaz lenne.
A gyászról, amit egy feketerigó tanított nekem. Szemtanúja voltam, hogy egy hím feketerigó, az apa, jó ideig próbálja még táplálni elpusztult fiókáját. Viszi a rovart, kukacot és kaparja mellette a földet, szólongatja. A szájába próbálja tenni az eleséget. És nem érti. Nem mozdul az utód. Az apa nem érti. Teszi, ami a dolga, ameddig teheti. Mert az életre van bekötve, ezért nem is értheti, csak el fogja fogadni egyszer. Egy idő múlva már nem jön, mert nincs többé fia. De addig is fiaként őrzi.
