Gueth Péterrel, egy kíváncsi „reneszánsz” emberrel beszélgettem hatásokról, világjárásról, gondviselésről, egyházról, világvallásokról, Star Wars-ról, túlnépesedésről, kelet és nyugat különbözőségéről. Hosszú évek után úgy tettünk mindezt, mintha éppen kicsengettek volna egy gimnáziumi tanóráról.
Ha meghatároznád önmagadat, hogy teológus, író, utazó, bölcsész vagy-e, akkor miként tennéd ezt?
Nagyjából így, és ebben a sorrendben. Bár ez nagyon reneszánsz emberesen hangzik. Inkább úgy mondanám, hogy kíváncsi ember vagyok.
Gimnáziumból ismerjük egymást, de nem voltunk osztálytársak, ezért soha nem láttam a nevedet leírva, csak hallottam, hogy „Gót Peti”. Aztán elkerültem Somogyba, ahol nagyon sokan Gútnak mondják ki édesapád nevét. Téged is gútoznak a neved után?
Igen, pedig én ó-val mutatkozok be. Ezzel kapcsolatban van egy kellemetlen gyerekkori élményem. Egyszer egy általános iskolai tanárnő felszólított és kioktatott, hogy nem jól mondom a tulajdon nevemet. Péter te „Gút” vagy és nem „Gót”, hisz nincs egy árva ó betű se a nevedben. Hiába védekeztem, hogy ez egy furcsa, régi nemesi név és így kell írni, nem hitte el. Szerinte nem tudom jól a saját nevemet. Ő volt a felnőtt, én a gyerek, a többiek meg jól kiröhögtek. Milyen ember az, aki még a saját nevét se tudja? Gyerekként ez borzalmas élmény volt. Mivel pedig a családomban sokan ráhagyták a dolgot, és nem javították ki minden alkalommal a Gútot Gótra, így tényleg elhittem, hogy nem tudom a saját nevemet. Huszonnyolc múltam, amikor teljesen véletlenül kétségbevonhatatlan bizonyítékra leltem ezzel kapcsolatban. Bizonyos okokból régi dokumentumokat bújtam, és kezembe került az 1910-15-ös Strumf-féle országgyűlési almanach. Fellapoztam, és a g betűnél észrevettem, hogy szerepel benne az egyik felmenőm neve is: Gueth Gyula (ejtsd: Gót) – így, zárójel közé írva a helyes kiejtéssel. Eszembe jutott a tanárnő, és elégtételt éreztem.
Eddigi életednek mik a főbb állomásai, ahol jelentős hatások értek?
Először talán a Pápai Refi. Aztán rögtön érettségi után Ráckeresztúr, ahol a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió drogterápiás otthonában dolgoztam az Önkéntes Diakóniai Év keretén belül. Amit ott láttam, az felnyitotta a szememet. Aztán később, a budapesti teológián lett egy remek filozófiatanárom, aki nagyon inspirált. Az ELTE jogi karára és a Károli bölcsészkarára is átjártam az óráit hallgatni. Szerveztünk közösen nyári szemináriumot, és dolgoztam annál a filozófiai folyóiratnál, ahol ő volt a főszerkesztő. Aztán a kolozsvári cserediák évem. A kint töltött idő alatt bejártam stoppal Erdélyt, Romániát, Szerbiát, Bulgáriát, lementem egészen Törökország déli részéig. Érdekelt, hogy mi van a világban, más emberek miként élnek, mit gondolnak. Kolozsváron a protestáns teológia épületével szemben áll az ortodox katedrális. Számomra furcsa volt, hogy sok teológus a képzés alatt még csak át sem lépte a küszöbét. Ennek okait azt hiszem talán értettem, engem viszont nagyon érdekelt, hogy ők, a tér túloldalán hogyan hisznek ugyanabban a Megváltóban, mint mi. A legmeghatározóbb évem az volt, amikor elnyertem az Indonéz Állam Darmasiswa nevű ösztöndíját, és elrepültem Ázsiába.
Akkor azt írtad, hogy reméled Isten ott lesz a világ másik végén is, de legalább rizst és vizet intéz 11.20-ra. Ott volt és intézkedett?
Igen, tényleg ezt írtam! Valóban úgy szálltam föl a Budapest–Kairó járatra, hogy fogalmam se volt arról, mi lesz velem az elkövetkező három napban, amíg további két átszállással megérkezek majd Közép-Jávára. Elindulás előtt csak álltam a szoba közepén két telipakolt táskával. Ami azokba belefért, azt vihettem magammal, tudván, hogy legalább egy évig nem térek majd haza. Ott volt körülöttem az életem, a barátnőm, minden, ami addig meghatározott. Aztán ki kellett lépnem az ajtón. Rettenetesen nehéz volt az elválás, és az a három nap ég és föld között. Csak a Gondviselésben bízhattam.
Aztán amikor letett a repülő egy idegen földrészen, valahol az Egyenlítő alatt, rögtön segítő kezeket kaptam. Ha ők nincsenek, talán már a legelején feladtam volna. Az első két hétben egy ablaktalan szobában laktam Yogyakarta város déli részén. Egy szem pókhálós villanykörte lógott egy drót végén, a falakat ette a feketepenész, ágy nem volt, csak egy földre terített szutykos matrac. A szobaajtó a konyhára nyílt, ahol az előhagyott edények között jóllakott patkányok ugráltak. Éjszakánként szarvasbogár méretű csótányok másztak a hajamba, viszketett a bőröm, a hőségtől nem bírtam aludni, és ehhez jött még hozzá a hat időzónányi jetlag.
Az első pár nap rettenetes volt, majdnem feladtam. Aztán valahogy túllendültem, és kinyílt a csodák országa. A kezdeti nehézségekből kalandos év kerekedett ki. Olyan tájakon jártam, és olyan helyzetekbe kerültem, melyek itthon elképzelhetetlenek. Például egyszer mondtam úgy a miatyánkot, hogy géppisztolyt szegeztek rám. Ez karácsonykor esett meg, írtam is róla egy cikket. Röviden annyi történt, hogy szenteste a barátaimmal elmentünk misére. Bár Indonézia muszlim többségű ország, de ott, ahol laktam, a közelben volt egy csodaszép katolikus templom. Szenteste felvonult a katonaság elitalakulata a Kopassus, plusz a rohamrendőrök. Először azt hittem, talán azért, hogy biztosítsák a szabad ünneplést a keresztényeknek. Majd kiderült, hogy pár héttel korábban egy Flores szigetéről származó keresztény férfi kocsmai verekedésben megölt egy veterán Kopassus tisztet. A fickót rögtön elkapták a rendőrök és letartóztatták. Csakhogy az indonéz hadsereg elitalakulata gyakorlatilag állam az államban, és a tettest még a bírósági tárgyalás előtt, a fogdában kivégezték a Kopassus tagjai. És mivel a floresi fickó ahhoz a katolikus gyülekezethez tartozott, ahová mi is mentünk ünnepelni, a Kopassus finom utalásféleképpen felvonult a templomnál. De a legfurcsább azonban az, hogy nem is ők, hanem a rohamrendőrök fogták ránk a fegyvert a szertartás alatt.
De Indonéziában elsősorban a természet a nagy tanítómester. Yogyakarta felett harminc kilométerre magasodik a háromezer méteres Merapi vulkán, alatta pedig ugyanilyen messze az Indiai-óceán, ahonnan olykor cunamik törnek a partokra. Gyakoriak a földrengések, éjszaka az ember nem zárja az ajtót, mert lehet, menekülnie kell. Egyszer egy reggel arra ébredtem, hogy havazik. Az Egyenlítőn, a trópusi klímán, ahol sosincs 25 foknál hűvösebb. Kilépek a szobám erkélyére, látom, sötét, szürke az ég, és nagy pelyhekben hull a hó. Nahát, milyen szép – gondoltam, és ösztönösen beleszagoltam a levegőbe. Aztán majdnem megfulladtam, mert nem hó, hanem vulkáni hamueső hullott az égből. Yogyakartától keletre egy kisebb vulkán tört ki aznap éjjel, és a hamut a szél fölénk sodorta. Pár napra leállt az élet. Minden bezárt, elment az áram, és alig volt ivóvíz. A vulkáni hamu a házban is mindent belepett, lehetetlen volt összetakarítani. Ha főztem egy teát, hiába takartam le. Mire annyira meghűlt, hogy inni lehessen, már sercegett a hamu a fogam között. Nem volt mit tenni, ültünk a porban és vártuk, hogy kint eleredjen végre az eső. Indonéziában a természet nagyon intenzíven van jelen, és nem lehet kordában tartani. Szerintem az ott élő emberek transzcendenshez való viszonya pont ezért erősebb és zsigeribb.
Láttam nagyon furcsa szokásokat is. Egyszer a földkerekség egyik legbizarrabb temetési szertartásán vettem részt. Sulawesi, más néven Celebesz szigetén él a toraja népcsoport, akik ugyan becsületes protestáns és katolikus emberek, de náluk a temetési rituálé része, hogy vízibivalyokat mészárolnak le. Úgy hiszik, hogy a halott koporsóját a leölt állatok viszik majd át a toraja mennyországba. S minél több a bivaly, annál magasabbra jut az elhunyt a másvilágon. Mivel ez rengeteg pénzbe kerül, így egy-egy temetésre akár évekig is gyűjtenek. Addig a halottak a családdal laknak, egy külön szobában. Mumifikálják őket, és úgy bánnak velük, mint az élőkkel. Enni, inni visznek nekik, felöltöztetik őket, és ünnepekkor az asztalhoz ültetik. Udvariatlanságnak számít, ha egy toraja házba lépve nem váltunk pár kedves szót a halottal. A toraják az indonéz szigetvilágban legutoljára, a XX. század elején, jórészt politikai okból megtért keresztyének. Náluk döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nagyon sok minden csak a megszokás miatt tűnik keresztyén valóságnak. Karácsonyfa, hímestojás, december 24. – ezek ugyancsak átvett elemek, és kevés közük van az evangéliumhoz.
Ne haragudj Péter, de úgy gondolom, hogy a karácsonyfa és a hímestojás szimbólumként utalás az édenkerti életfára, és Krisztus sírjára. De az, hogy bivalyok viszik át a halottat a túlvilágra, nem közelíthető a Bibliával. Ráadásul azt az áldozatot mindenáron be kell mutatni, akár beleszegényedés árán is. Szerintem ez nagyon távol van a Bibliától, ami azt mondja, hogy temessék el a halottak a halottjaikat. Te is érzed benne a feszültséget?
Hogyne! Azonban ez a feszültség csak addig tart, amíg meg nem látod, hogy ez ott mennyire természetes. Innen nézve könnyű ítéletet mondani. De ha most hirtelen odacsöppennénk, akkor lehet, hogy az elején rettentő bizarrnak tűnne mindaz, viszont néhány nap után te is azt mondanád, hogy furcsán működik ez a világ, de mégis működik. Ahhoz, hogy a vízibivaly-áldozat integrálódjon és átalakuljon, netán megszűnjön, elsősorban hosszú idő, és egy teologizáló közeg szükséges. Viszont a toraják egy olyan népcsoport, akik százévvel ezelőttig az egész világtól el voltak zárva. Tehát egy olyan korból léptek elő, melyben Európa évezredekkel korábban élt. Szerintem a torajáknak kevés teológusuk, filozófusuk, és egyáltalán társadalomtudósuk, történészük, tanáruk van ehhez a folyamathoz. Idővel talán változni fog mindez, az állatáldozatok eltűnnek és kialakul egy más jelentéstartalom. A toraják archaikus kultúrájából már így is sok minden elveszett, köszönhetően a gyarmatosító hollandoknak, akik betiltották a rituáléikat. Mára csak a halottkultuszuk maradt meg, de tudjuk, hogy az élethez, termékenységhez kapcsolódóan is rendkívül gazdag hagyományokkal rendelkeztek. Mindenesetre a változást nekik kell intézni, és nem kívülről, erőszakból.
Különben a toraja temetési hagyományoknak van egy nagyon szép, szerintem nálunk is érthető és befogadható eleme. Ez pedig a csecsemők temetése. Ha meghal egy újszülött, akkor egy bizonyos fajta trópusi fába vájnak odút, és abba helyezik a testet, majd a nyílást faháncsokkal bekötözik. Ahogy nő a fa, körbenövi a kis halottat. A toraják úgy tartják, hogy ha egy gyermeknek ilyen kicsi korában kellett meghalnia, akkor majd a fával együtt fog felnőni.
Indonéziában együtt élnek a mulandósággal, halandósággal. Érdemes végiggondolnunk, hogy mi hogyan viszonyulunk a halálhoz, haldoklóhoz, halotthoz? Vajon normális-e az, hogy egy társadalomban a törvény higiéniai okokra hivatkozva tiltja a házi ravatalt? Nincs lehetőség a halottal virrasztani, elbúcsúztatni, a gyászolók meg vannak fosztva az elköltözővel eltöltendő utolsó bensőséges óráktól. Normális-e az, hogy a halálos beteget kórház mélyére dugjuk, és nem beszélünk a halálról? Szerintem nem. Innen nézve a toraják szokásai talán primitívek és rettenetesek, de onnan nézve a mi társadalmunk tűnik betegnek.
Az értékrended és a hited ugyanaz, mint ami Ázsia előtt volt?
Alapvetően konzervatívabb lettem bizonyos értékek tekintetében, viszont más értelemben nyitottabb. Szerintem minden teológust valamilyen szinten érdekel a világ többi vallása is. Velem az történt, hogy a nagy világvallásokat testközelből tapasztaltam. Évekig keresztyénként muszlimok, majd buddhisták között éltem. Arra jöttem rá, hogy semmi értelme buddhistává válni, mert az oda, ahhoz a kultúrához tartozik. Az iszlámmal ugyanez a helyzet, a hindukkal szintén. Ez tehát megerősített abban, hogy miért fontos keresztyénnek lenni. Bennem nincs késztetés, hogy más vallást kövessek azért, mert Ázsiában éltem. Abban viszont biztos vagyok, hogy a gondviselés az egész emberiségre kiterjed.
Mire ébredtél rá más vallások megismerése által?
Amikor a hétköznapokban testközelből látom a hívő muszlimok életét, azt, ahogyan mosnak, főznek, eldugult lefolyót javítanak, hivatalba járnak, ahogyan törődnek egymással, imádkoznak, ünnepelnek, és amikor azon aggódnak, hogy helyesen cselekszenek-e, nagyon nehéz volna azt mondanom, hogy őket nem ugyanaz a Gondviselő tartja meg. Ugyanez érvényes a buddhistákra is. A távolból, messziről könnyű ítéletet mondani felettük, de ott élni és látni a mindennapjaikat, ahogy például egy vietnámi nagypapa örül cseperedő unokájának, vagy egy idős nénit karon fognak, vagy amikor holdújévkor a szomszédom becsönget és ajándékot hoz, nos, olyankor nagyon nehéz ítélkezni. Szerintem fontosabb az, ami összeköt, semmint az, ami elválaszt. De ez nem jelent semmiféle szinkretizmust. Persze, ez még csak kedves közhely idáig. Szerintem a hit és a vallás nem plázatermékek. Nem lehet válogatni a tanítások között. Számomra a legfontosabb tapasztalat, hogy nem az egyes vallási tanítások ütköztetése számít – eldönteni melyik igaz, melyik hamis –, hanem az ember, aki éli vagy nem éli azokat a tanokat. És inkább tíz tisztességes muszlim, semmint akár egyetlen hazug és álszent keresztény! E tekintetben nem az Isten számít, hanem az ember. Mert Isten törődik mindannyiunkkal. Az egyik vallás határa ott ér véget, ahol a másiké kezdődik. A gond azzal a radikalizmussal van, mely nem látja saját határait.
A 2015. novemberi párizsi terrortámadás után Yogyakartában ISIS-szimpatizáns motorosbandák járták az utakat lefűrészelt kipufogójú járgányokkal. Olyan hangja volt, mint az égszakadás. Lobogtak a fekete zászlók a füstben, büszkén hirdetve az iszlám szerint megjövendölt végidők prófétájának eljövetelét. A hatóságok nem tettek semmit. Enyhén szólva gyomorgörcsöm volt, amikor kimentem az utcára. Pár nappal később, egy óceánparti kisfaluban odajött hozzám egy idős bácsi, és bocsánatot kért azért, ami Párizsban történt. Elmondta, hogy sokat imádkozik az áldozatokért, és arra kért, hogy ne gondoljam egy percig se, hogy az elkövetők valódi muszlimok lettek volna. Egy muszlim soha nem ártana egy kereszténynek – mondta nekem.
Az biztos, hogy az elkövetkező évszázadokban egyre szorosabban fogunk együtt élni. Erre fel kell készülni! A világ túlnépesedett, Magyarország a népességfogyással egy zárvány. Indonéziában 260 millióan élnek, ebből Jáva szigetén 160 millióan. Jáva mindössze csak másfélszer akkora, mint Magyarország. Vagyis olyan, mintha hirtelen tízszer ennyien lennénk itt. És hasonló a helyzet a világban máshol is. Magyarországon sokan burokban élnek, és fogalmuk sincs Ázsia veszélyes realitásáról.
Fb oldaladon láttam az Ázsiában, és itthon készült fotóidat. Nem szokványos beállítású képek. Mikor lett társad a fényképezőgép?
Amikor először világgá mentem a kolozsvári cserediák év alatt. Az volt a célom, hogy megörökítsem, amit látok. Aztán az akkori barátnőm, Kerekes Emőke, aki amúgy fotóművész, megszerettette velem a fényképezést, és egyfajta szenvedélyemmé vált. Ázsiában sokszor azért vettem elő a gépem, mert nem hittem el, amit látok. Kellett egy fénykép, egy bizonyíték magamnak. Sok egykori ösztöndíjas visszamegy Ázsiába, mert nem hiszi el, hogy amit átélt, az valóságos volt. Velem is ez történt. Miután először hazajöttem, a Fiatal Fotóművészek Stúdiója felkért egy fényképes beszámolóra. Miközben ott álltam a közönség előtt, úgy éreztem, én most hazudok. Valaki más képeit mutogatom, és valaki más emlékeit mesélem el.
Visszamentél, sőt aztán egy újabb ázsiai országba is elmentél. Az indonéziai két és fél évet követő vietnámi időszaknak miért lett vége, és miért nem lett folytatása?
Elfáradtam. Ha az ember egymaga ennyire a nyakába veszi világot, mint én, ez előbb-utóbb bekövetkezik. Hanoiban éltem akkor, éppen lejárt a vízumom, amit meg kellett újítanom. Ezt ott úgy lehet megtenni, hogy az ember vesz egy repülőjegyet, az egyik géppel átrepül Bangkokba, a reptéren iszik egy kávét, majd a következő járattal jön vissza Vietnámba. Mindenképpen ki kell lépni az országból, és egy bangkoki oda-vissza nem drágább, mint itthon egy Budapest–Debrecen vonattal. Én akkor úgy döntöttem, hogy ellátogatok pár napra Hongkongba, ahol még sose jártam. Ez még a zavargások kitörése előtt történt. Szóval egy esti órában leszáll velem a repülő, bebuszozok a városba, elfoglalom a szállásomat egy olcsóbb hostel 27. emeletén, majd álomra szenderülök. Másnap reggel borongós, esős idő fogad. Inkább ágyban maradok és alszom – gondoltam, magamra húztam a takarót és befordultam a fal felé. Ekkor az énem jobbik fele megszólalt: „De Peti, Hongkong! Érted?! Kelj már fel, Kína csücskében vagy!” Végül felkeltem, bejártam a várost, és a rossz idő ellenére egyáltalán nem bántam meg. Viszont akkor rájöttem, hogy ideje átfordítani a vitorlákat, és lassan hazaindulni. Sokáig éltem távol, sok mindent éltem át egyedül, és ebből már elég volt. Az útjaim során mindig akadtak barátaim, közülük többen a mai napig hétköznapi szinten az életem részei, és nagyon hálás vagyok értük és nekik, de nem volt társam, akinek most azt mondhatnám: „emlékszel szívem, amikor Hongkongban esett az eső reggel?”
Hazajőve hogyan látod Európa jövőjét?
Amennyire ezt meg tudom ítélni, Európa, főleg itt, a keleti térfélen bizonyos értelemben még mindig poszttraumatikus bénult állapotban él, s ebből valahogyan fel kellene ébredni, ami félő, hogy csak egy újabb traumával fog megtörténni. Nagyon fontos lenne, hogy Európa találkozzon önmagával, hogy lássa önmagát kívülről.
Úgy gondolom, hogy bár kétségtelenül aggasztó, ami Kínában az ujgurokkal történik, de nem biztos, hogy a kínai politikusok, üzletemberek európai kitiltása, nyilatkozatok és határozatok megszavazása bármit is érne. Másrészt az a Kína, amelyik az ENSZ alapító tagjaként aláírta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, még a Tajvan szigetén székelő Kínai Köztársaság volt, amit a hetvenes évek elején, gazdasági érdekből a kommunista Kínai Népköztársaság váltott oly módon, hogy a demokratikus Kínát, vagyis Tajvant egy rendelettel kicsapták a klubból. Azóta Tajvan létét (néhány banánköztársaságot leszámítva,) egyetlen ország sem ismeri el hivatalosan.
Európában komoly hagyománya van az álszenteskedésnek, és ezzel ideje volna szembenézni. Én egykori gyarmatországokban éltem: Vietnám francia, Indonézia holland, míg Malajzia és Hongkong brit területek voltak. Európa onnan egészen másképp fest. Itt nálunk azért van jólét, mert a világ nagyrészén rosszlét van. Európában ugyan nincsen gyermekmunka, de Bangladesben azért akad egy-két kisiskolás, aki éjt nappallá téve varrja nekünk az olcsó nadrágokat. Európa elektromos hulladékát konténerekbe rakják, és elszállítják Afrikába vagy éppen Délkelet-Ázsiába, ahol szeméttelepvárosok nőttek ki a földből, és kőkorszaki módszerrel mérgező gázok között olvasztják ki az eszközökből a fémet, amit újra hasznosítanak. A jólétű európai család üdezöld pázsitjáról a piszok el lett szállítva olyan messzire, ahonnan már nem érződik a szaga. Nem beszélve bizonyos bútorgyártó multicégekről, melyekről időről-időre kiderül, hogy éppen csaknem csecsemőkkel dolgoztatnak.
Aggódok a kultúránkért, mert azt gondolom, nem értjük a léptéket Ázsiával, különösen Kínával kapcsolatban. Azért nem vesszük észre a fenevad fogait, mert túl nagyra nőtt a fenevad, és csak a lábát látjuk. S azt hisszük, hogy csupán az a láb a fenevad maga. Világviszonylatban Magyarország pedig csak egy városnyi ember. A Föld harminc legnépesebb városában jóval többen élnek, mint nálunk. Ezek a léptékek. Indonéziában például tizenhétezer sziget van és több mint ötezer kilométert lehet utazni országon belül. A repülők úgy közlekednek, mint nálunk a helyközi buszok. Van, aki repülővel jár dolgozni minden nap, pedig nem is vállalatigazgató. Többször megkérdezték tőlem, hogy honnan jöttem. Mikor mondtam, hogy Magyarországról, megkérdezték, hogy az egy város Amerikában? Mondom, nem, az egy európai ország. Hányan laknak ott? Mondom, nagyjából tízmillióan. Nem nevettek ki, de megmutatták a kert végét: nézd csak, itt is éppen ennyien laknak, de lehet kicsivel még többen is – persze, ezt most kissé eltúlzom. Mindenesetre nekünk, magyaroknak különösen is vigyáznunk kell a léptékekre. A nyelvi, kulturális elszigeteltségünk különlegessé tesz, de veszélyes is lehet. Nem okos dolog tengernek látni a Balatont és nem helyes magashegységnek látni a Kékest.
A verseidben és írásaidban megjelenik ilyen markáns kritika?
Nem annyira. Az írásaim személyesek. Vagy inkább úgy mondanám, hogy elsősorban a belső, lelki folyamatok érdekelnek. Bár kétségtelen, hogy onnan belülről elég könnyen el lehet jutni egyfajta társadalomkritikához is. Például úgy vélem, hogy az európai, vagy általánosabban a nyugati világ embere ma is éppen annyira vallásos, mint amennyire régen volt. Csak a vallásossága nem identifikált módon és helyszíneken zajlik. Ki gondolná, hogy multiplex moziba menni és szuperhős filmet nézni vallásos cselekedet? Pedig szerintem az. Volt egy amerikai vallástörténész, Joseph Campbell, aki a mítoszok mögötti kapcsolatokat kutatta. Rájött, hogy van egy archetipikus eseményszál, mely ott feszül az emberiség minden nagy történetének mélyén, legyen az mítosz, hősköltemény, kalandregény vagy tündérmese. Ezt Campbell elnevezte monomítosznak. A monomítosz egyfajta történetvezetési váz, meghatározott cselekménysorrenddel. Ha figyelembe vesszük a szabályait, akkor gyakorlatilag bármilyen történet kreálható, mely garantáltan zsigerileg fog hatni. A hetvenes években egy fiatal amerikai filmrendezőt rendkívül lázba hozták Campbell gondolatai. Eljárt az előadásaira, és az első forgatókönyvét is az ő tanácsai alapján írta meg. A végeredmény a valaha volt legsikeresebb filmes produkciót és franchise-t hívta életre. George Lucasról van szó, és a Star Wars világáról. A recept annyira működött, hogy azóta ebből él Hollywood nagy része. Voltak persze kritikusok is, akik szerint mindez erkölcstelen, hisz a monomítikus történetek tudat alatt hatnak az emberre, és nem lehet ellene védekezni. Csakhogy úgy van ez, mint a szép nős reklámokkal. Lehet, hogy erkölcstelen mindent szexualitással eladni, de sajnos túl jól működik. A mozivásznon lepergő szuperhősös, varázslós és hasonló filmek elég sokban hasonlítanak a mitikus vagy vallásos történetekre. És szerintem nem azzal van a baj, hogy egy szemüveges varázslókisfiú alkimista ereklyét keres, hanem azzal, ha a filmnéző nem talál semmit. De erre neki kell ráeszmélnie.
Szerinted ezen felismeréseket és tényeket hogyan lehet felhasználni az egyházban?
Visszafelé nem vezet út, és azzal az evezővel, amelyik eltörött, nem lehet többé előrejutni a sodrásban. Az egyháznak új eszközöket kellene találnia, mert sok nálunk a lelkileg éhező, sorvadó ember. Erős tapasztalatom, hogy az ázsiai nyomorban se nagyon láttam annyi letört és megroskadt tekintetet, mint itthon bármelyik településen. Minden alkalommal, amikor hosszabb kintlét után hazalátogattam, sokkhatásként ért az a fojtogató depresszió, letargia és agresszivitás, ami itthon tapasztalható. Pedig egy szegény magyarnak jóval többje van mindenből, mint egy átlagos indonéznek. Ott nincs nyugdíj, nincs TB, ha eltörik a lábad és nem tudod fizetni a kezelést, akkor sajnos nagy bajban vagy. Itt sokak számára nyűg az iskola, ott általános második osztálya után tandíjat kérnek, és ha a család nem bírja, mehet a gyermek a rizsföldre, vagy valamelyik nyugati multi gyárába cipőtalpat ragasztani. Talán hasznos lenne itthon rendszer szinten rengeteg energiát fektetni mentálhigiénés és csoportterápiás képzésekbe, és komolyabban venni a pszichológiát, mint a nyelvi egzegéziseket. A Szentírás ismerete fontos, de az emberi lélek ismerete még fontosabb. A pontos igemagyarázat fontos, de még fontosabb mindaz, amit megmozgat valakiben. Az igehirdetés is fontos, de a párbeszéd az igehallgatóval sokkal fontosabb lenne. A megváltásban való remény esszenciális, de a családokat az alkoholizmus, az eltitkolt családi erőszak és bántalmazás mérgezi halálra.
Önmagad helyesen kezelése az önismereten is múlik. Azon, hogy szembenézel azzal, hogy ki vagy és mit éltél át. A verseid veszteség-versek. Te beszélsz a veszteségeidről, vagy becsomagolod az írásaidba?
Is-is. A regény, amin dolgozok fiktív történet, de valódi tapasztalatokra támaszkodik. Például a központi szereplője egy pályaelhagyó fiatal lelkész, aki világgá megy, de van benne egy lelkész nagypapa is. A Gyerekkorom című versem kimondottan egy leágazása a regénynek, és hazudnék, ha nem ismerném el vagy fel, hogy élményanyagként benne van a szüleim válása. Tizenegy éves lehettem, amikor bírósági meghallgatásra kellett mennem. Emlékszem a bírónőre, az ülnökökre, a szüleim ügyvédeire. A bírónő felszólított és megkérdezte, hogy akkor: „Apuka vagy anyuka lesz?”, és hozzátette, hogy mielőbb válasszak, mert annál gyorsabban haladhatunk. Én visszakérdeztem, hogy a jobb vagy a bal karomat vágjuk-e le? Ő erőltette, hogy döntsek szépen, okosan, s akkor mehetünk is. Én meg nem tudtam erre mit felelni. A szüleim, akiktől annyi idősen minden segítséget remélhettem volna, épp rám vártak a tárgyalóterem előtti kispadon. Sok évvel később értettem csak meg, hogy akkor és ott nem az volt a valódi kérdés, hogy kit választok, hanem az, hogy kit árulok el. Ilyen terhet pedig egy alig tizenéves gyerek aligha tud elviselni. Én se tudtam. Például máig nem emlékszem pontosan hány éves is voltam, amikor ez történt. Szóval lelki értelemben elég korán váltam hontalanná.
Mit jelent neked az, hogy dunántúli, somogyi, református?
Ez a gyökerem és eszembe nem jutna megtagadni. Nem szeretnék kultúrát váltani. A gyökereim Dunántúlra, Somogyba vezetnek, bár kétségtelen, hogy elnyúltam és eltenyésztem más irányokba.
Mire vagy büszke?
Az ázsiai éveim komoly tapasztalatok, és úgy gondolom, hogy ezekre büszke lehetek, mert nem nyaralni mentem oda, hanem megismerni azt, ami ott van, és ez gazdagabbá tett. De még szívesebben lennék büszke a kihagyott, vagy elbaltázott lehetőségeim megragadására.
Beszélgetésünk végén hadd tegyek fel néhány villámkérdést, mintegy levezetőként!
Árnyék vagy fény? Árnyék.
Klasszikus vagy alternatív? Klasszikus.
Süti vagy kávé? Kávé.
Készpénz vagy kriptovaluta? Kriptovaluta.
Olvasás vagy fotózás? Olvasás.
Láb vagy kar? Láb.
Megszámlálható vagy megérezhető? Megérezhető.
Kelet vagy nyugat? Kelet!
La Fontaine vagy Hajnóczy? La Fontaine.
Vonat vagy repülő? Vonat.
Padlás vagy pince? Padlás.
Bárány vagy hal? Hal.
De most mondd el, Bogi, hogy miért pont ezeket kérdezted!
Elmondtam, és beszélgettünk még önazonosságról, felszabadultságról, kárpát-medencei összetartozásról, szimbólummá szűkült jelentésről. Ha a földi tér-idő nem szorítana, talán még mindig beszélgetnénk, de így egy köszönömmel és szívesennel lezártuk.