Többször előfordult, hogy amikor valakivel politikáról, közéletről kezdtünk beszélni, a beszélgetőtársam egy idő után úgy érezte, hogy azonos oldalon állunk, ugyanannak a tábornak vagyunk a tagjai. Pedig nekem nincs is politikai hitvallásom, vagy ami van, egyetlen sorban elfér: több jó, kevesebb rossz. Tudom, ezzel a programmal semmilyen választást nem lehet megnyerni, hiszen nincs hozzá induló, nincs hozzá párt, és pólóra nyomtatva is elég szegényesen mutatna. Soha nem éreztem, hogy be tudnék állni egyik vagy másik táborba zászlót lengetni és felvonulni, mert mindig úgy láttam, hogy vannak jó ügyek, amelyeket támogatni érdemes, és vannak rosszak, amelyeket meg kell szüntetni. Ám a jó ügyek bosszantó következetlenséggel hol az egyik, hol a másik oldalon bukkannak fel, a rosszak ugyanígy. Szavazni azért többnyire elmentem, akkor is, ha a fülkében csak a kisebb rosszat lehetett megkeresni a lapon. Ha ilyet sem találtam, egyszerűen hazahoztam a szavazólapot (gyarapítva ezzel az apám által megkezdett gyűjteményt).
Van azonban egy eszményi képem a politikáról és egy ideális országról. Ebben az országban alig ismerem a miniszterelnök nevét. A miniszterekét még annyira sem, mert ők ugyanolyan észrevétlenül teszik a dolgukat, mint egy ügyeletes gátőr vagy vasúti váltókezelő, akikről csak akkor hallunk, ha baj van. A latin minister szó szolgát jelent, a miniszterelnök tehát szó szerint főszolga, a szolgák nevét pedig jobb házaknál nem írják ki a kapura. Svájcról azt beszélik, hogy a polgárok jó része fejből meg sem tudná mondani, ki éppen az évente cserélődő szövetségi elnök, ám az ország ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) egész tűrhetően működik, a keletbarát volt politikusok is rendre oda emigrálnak. Nálunk viszont egy gyerek előbb tanulja meg a kormányfő nevét, mint a szorzótáblát, és ebből a tárgyból a szülei is jelesre felelnek.
Az én eszményi parlamentembe legalább hat vagy több párt jut be (balszéltől a jobbszélig, és néhány kutya is), és egyik sem szerez abszolút többséget, kétharmadot pedig végképp nem. A képviselők így rákényszerülnek valamire, amit önszántukból ritkán tennének meg: gyökeresen eltérő gondolkodású és értékvilágú emberek ülnek le egy asztalhoz, és addig nem állnak fel, amíg meg nem születik a konszenzus. Ezen nem azt a vásári alkut értem, amelyben valaki a saját javaslatát hiánytalanul keresztülveri a többieken, cserébe pedig odaad nekik egy államtitkárságot, meg egy aszfaltos utat a vidéki birtokra. Konszenzus az, amikor mindenki enged valamennyit az eredeti meggyőződéséből, és a végén olyan döntés születik, amelyet senki sem tart tökéletesnek, de mindenki el tud fogadni. Lassú és fárasztó műfaj ez, és aki ült már végig presbiteri gyűlést valamilyen épület felújítása ügyében, az tudja, hogy a legkevésbé sem romantikus.
Hannah Arendt úgy írta le a közös világot, mint az asztalt, amely a körülötte ülők között áll: egyszerre köti össze és választja el őket. Az asztalnál látom a másik arcát, hallom, mitől fél és mit szeret, a tányérom közben mégis a sajátom marad. Ezzel szemben van, aki úgy gondolja, hogy a politika lényege a barát és az ellenség világos megkülönböztetése, és attól tartok, a magyar közélet az utóbbi évtizedekben ezt a gondolatot erősítette. Asztalt teríteni elfelejtettünk, árkot ásni annál jobban megtanultunk. A lövészárokban nem kell a másik arcába nézni, elég a sisakja tetejére célozni, a kompromisszum pedig hazaárulás, hiszen az ellenséggel nem tárgyal az ember, legfeljebb fegyverszünetet köt vele karácsonyra. Így lett a politikából kurucos odamondogatás, napi médiaesemény, végtelenített abszolút vagy inkább abszurd színház, amelyben a díszlet és a főszereplő olykor kicserélődik, a darab azonban végig ugyanaz marad.
Ehhez a darabhoz ugyanis hős kell. A magyar néplélek, úgy tűnik, nehezen van meg olyan vezető nélkül, akinek a nevét mindenki ismeri, aki a nemzet apukája, aki küzd és harcol tehetetlen és tudatlan gyermekeiért, hol Bécs, hol Brüsszel, hol Moszkva ellen (a városnév cserélhető, a szereposztás állandó). Volt már Kossuth apánk, volt Ferenc Jóskánk, volt tengernagy kormányzónk fehér lovon, (ha már tengerünk nem maradt), és Kádár is az apánk lett, miután megteltek a hűtőszekrények. Apát váltani tudunk, olykor egészen látványosan, apa nélkül élni annál kevésbé. Bibó István mondata jut eszembe: demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni. A félős gyermeknek apa kell, aki előbb beleveri, hogy kitől féljen, majd megígéri, hogy megvédi tőle.
A történet persze régebbi a magyar történelemnél. Sámuel első könyvében Izrael vénei királyt kérnek, hogy olyanok legyenek, mint a többi nép: legyen valaki, aki előttük jár, és megvívja a harcaikat. Sámuel türelmesen elsorolja az árat: a király elviszi a fiaikat a harci kocsijaihoz, a lányaikat a konyhájába (jó esetben csak oda), a legjobb földjeiket az udvaroncainak adja, a termésből pedig tizedet szed (ami mai szemmel kifejezetten barátságos adókulcs). A nép végighallgatja, és azt feleli, hogy mégis kell az a király. Isten pedig megvigasztalja a prófétát: nem őt vetették meg, hanem magát az Urat (1Sám 8,7). A Szentírás tehát gyanakodva nézi az apakirály utáni vágyat, és ott találja a gyökerét, ahol a legjobban fáj: az Isten iránti bizalom hiányában. Jézus később azt kéri, hogy a földön senkit se szólítsunk atyánknak, mert egy az Atyánk, a mennyei (Mt 23,9), a helyezkedő tanítványoknak pedig elmagyarázza, hogy a népek fejedelmei uralkodnak, közöttük viszont az legyen nagy, aki szolgál (Mk 10,42–43). Minister, ugyebár.
Jézus egyébként maga is furcsa koalíciót ültetett egy asztalhoz. A tizenkettő között ott volt Máté, az egykor korrupt vámszedő, aki a megszállókat kiszolgáló rendszerből élt, és Simon, a zelóta, akinek az elvbarátai az ilyen emberek torkát egy sötét sikátorban vágták volna át. Kollaboráns és szabadságharcos, labanc és kuruc evett ugyanabból a tálból három évig. Az ősegyház pedig a legkényesebb ügyében, a jeruzsálemi zsinaton heves vita után jutott olyan döntésre, amelyben mindkét félnek engednie kellett, és amelyről utóbb azt írták, hogy a Szentlélek is jónak látta, meg ők is (ApCsel 15,28). Ennél szebb meghatározást a konszenzusra azóta sem olvastam.
Hogy miért érem be ilyen szerény programmal? Dietrich Bonhoeffer megkülönböztette az utolsó és az utolsó előtti dolgokat, és a politika az utóbbiak közé tartozik: kenyér, rend, igazságosság, béke, mindaz, ami nem üdvözít, de ami nélkül nehéz embernek maradni. Aki ennél többet vár tőle, megváltást, végső győzelmet, földi mennyországot, az bálványt farag belőle, a bálványnak pedig előbb-utóbb áldozni kell. Az utolsó előtti dolgokhoz utolsó előtti szenvedély illik, ezért a „több jó, kevesebb rossz” talán nem is olyan sovány hitvallás, amilyennek elsőre látszik.
Kant azt írta, hogy a felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból, és rögtön meg is nevezte az okot: restség és gyávaság. Roppant kényelmes kiskorúnak lenni, mert ha van gyámom, aki gondolkodik, dönt és haragszik helyettem, nekem már csak tapsolnom kell apunak. Pál apostol ugyanezt a nagykorúságot kéri számon, amikor arról ír, hogy férfivá lévén elhagyta a gyermeki dolgokat, és hogy ne legyünk többé kiskorúak, akiket ide-oda sodor mindenféle tanítás szele.
Mielőtt mindezt elégedetten számon kérném a politikusoktól, illik megállnom. Az apát ugyanis mi rendeljük, ők csak legyártják és házhoz szállítják. Mi kattintunk az odamondásra, mi tapsolunk annak, aki jól megmondta, és mi ásítunk azon, aki három hónapig egyeztetett. Nekem is van elszámolnivalóm, mert a „nem állok be egyik táborba sem” igen kényelmes páholy tud lenni, ahonnan fölényesen lehet lenézni azokat, akik az árokban besározzák magukat. Az asztalhoz ülés nem a parlamentben kezdődik, hanem ott, ahol a sógorral, a szomszéddal vagy a presbitertársammal úgy beszélgetek végig egy vasárnapi ebédet, hogy közben ő nem válik ellenséggé, én pedig nem válok prófétává.
Tudom, az eszményi országom unalmas hely. Nincs benne hős, nincs benne végső csata, a híradó tíz perc alatt véget ér, a miniszterelnök nevén pedig gondolkodni kell egy keveset. A felnőttkor azonban már csak ilyen: kevesebb mese, több valóság. Atyánk már van, és nem a földön lakik. Árokból több is jutott, mint amennyit egy ország elbír. Asztalból viszont hiány van. Jó lenne felnőni, és asztalhoz ülni végre.
Kép: Antal Kinga
