Imre István Zoltán lelkipásztor – közismert nevén Steve -, a gyermekvédelem peremterületén szolgál. Mesélt erdélyi magyar identitásáról, honvágyáról, a segítségkérés nehézségeiről, a rábízottak gondozásáról, a lelkét feltöltő videókészítésről és könyvéről. Ismerje meg az olvasó a kolozsvári gyökereit megőrző, a szóládi gyülekezethez tartozó, hetente száz kilométereket autózó dunántúli lelkipásztort!
Jelenleg Somogyban szolgálsz, de a gyökereid határon túlra nyúlnak. Milyen gyerekkori meghatározottságokat hordozol magadban, illetve azok mennyiben befolyásolnak téged?
Kolozsvári születésűként elég korán komolyan átéltem azt a fajta atrocitást, amit magyarként ott meg kellett élni. Szóbeli és fizikai bántalmazásnak voltam gyakran kitéve. Van egy tipikus román kifejezés, amit előszeretettel használtak és használnak az erdélyi magyarokra, ami azt jelenti, hazátlan. Szinte mindennapos volt, hogy ezt mondogatták. De szó szerint kaptam a pofonokat is, aminek az volt a hátránya, hogyha vissza mertem ütni, akkor az iskola kerítésen túl tízen vártak. Ezt úgy éltem meg magyar gyerekként, hogy a többség autoriter hatalom és erő, amivel szemben nem lehet eszközöm, mert ha azt gondoltam, hogy van, akkor nagyobb megtorlást éltem át. Ez azért fontos, mert végig kísér az életemen az erős autoritással szembeni negatív érzés. Ha visszatekintek, akkor pontosan látom, hogy amikor megpróbáltak uralkodni rajtam vagy rám erőltetni valamit, akkor érdekes módon ez a gomb bennem meg lett nyomva. Érdekes, hogy a bántások ellenére, talán pont annak hatására kialakult bennem egy lokálpatriotizmus Erdélyben, és én igazán nagy lelkesedéssel vágtam bele már elsőéves teológusként a mezőségi misszióba és a Kárpátokon túli misszióba, ahol az erősen szórványos reformátusságot és magyarságot felkerestük és gondoztuk. Mivel Kolozsváron, ahol a hetvenes évekre már a magyarság erősen kisebbség volt, megtapasztaltam, mit jelent kisebbségben lenni, az elindított a szórványban rekedt és szórványsorsban lévő magyarok és reformátusok felé. A másik erős formálóm pedig egy családi kötődés volt. Mind a négy nagyszülőmmel nagyon jó kapcsolatom volt, és ők nagyon jó hatással voltak rám. Erőteljesen hatottak rám abból a szempontból, hogy becsületesnek és gerincesnek kell maradni. Ők hagyományos, lelkesedéssel teli magyar emberek voltak, akiktől nagyon gyakran hallottam, hogy nekünk, magyaroknak Erdélyben kétszer olyan jónak kell lennünk, mint a románoknak. Mert így volt esélyünk labdába rúgni, hiszen az, hogy magyar, eleve hátrány volt. Munka megszerzésénél, tanulásnál, érvényesülésnél. Ezért már gyerekkoromban kialakult az a kényszer, hogy többnek kell lenni, jobbnak kell lenni, magasabb színvonalon kell teljesíteni, mert így van esély. Úgy látom, ezt is viszem magammal gyerekkoromtól a hozzáállásomban, és felnőttként feladatom ezt jó helyre tenni, nem rombolni miatta, hanem hasznosítani.
Kolozsvárhoz köthető minden a születésedtől a lelkészszentelésedig?
Tulajdonképpen igen, mert ott jártam ki a gimnáziumot az 1990-ben újraindult Kolozsvári Református Kollégiumban, és onnét egyenesen a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe mentem. A kolozsvári ifjúsági bibliakörben ismertem meg a feleségemet, Évit, aki szintén kolozsvári. 1997-ben kerültem ki gyülekezetbe, először Kolozsvár mellé Kolozskara, Bodrog és Apahida közösségeibe, majd pedig a kalotaszegi Mákófalván szolgáltam. Közben pedig közel tizennégy évig egykori gimnáziumomban, amely a szívem csücske volt, tanítottam. Nem szépítem, és ki merem mondani, az volt nekem a pályám kiteljesedése, mert gyülekezetben szolgáltam és taníthattam a református gimnáziumban. Kolozsvár egyetemi város is, és belefolytam az IKE munkájába önkéntesként, majd egyházmegyei és egyházkerületi ifjúsági előadóként. (Szerkesztői megjegyzés: Ifjúsági Keresztyén Egyesület) Kolozsvár meghatározó szerepe megmaradt az életemben, hiszen négy gyerekünk Tamás, Réka, Ábel és Dávid is a kincses városban született, és oda jártak óvodába, iskolába. A családunk és barátaink a mai napig ott vannak.
Miközben beszéltél a lokálpatriotizmusodról és hallgattam a kolozsvári kötődéseidet, elgondolkodtam azon, hogy mégis mi okból vagy Dunántúlon és hogyan viseled?
Nem titkolom, hogy elég gyakran van honvágyam, és szerintem ez nem is fog elmúlni. A gyerekeink rugalmasabban alkalmazkodtak az újhoz, de például nagyon nehezen jönnek vissza egy-két hét után Kolozsvárról. A mai napig én erdélyi magyarnak tartom magam, és az identitásomnak ezt a rétegét egyértelműen vállalom. Büszke vagyok rá és örömmel mondom el, hogy erdélyi magyar vagyok. Ezzel együtt szívvel-lélekkel vagyok jelen a Dunántúlon, szolgálok közöttük és feléjük. Semmi bajom a dunántúlisággal, mint identitásréteggel, csak az nem én vagyok. Nem titkolom, nem szégyenlem, de nem kérkedem vele, hogy erdélyi magyar vagyok. Viszont csakis ezt felvállalva tudok kapcsolódni másokhoz és adni másoknak. Tíz éve jöttünk el a családdal. Nagyon mélyen nem mennék bele az okába, de az egyik legerőteljesebb okot elmondom. Én mindig szerettem az alternatív dolgokat, és úgy éreztem, hogy ahhoz túl szűk nekem az erdélyi egyházi keret, amiben mozognom kellett. Ezzel nem azt állítom, hogy az rossz, hanem hogy én kicsit több mozgásteret igényeltem, mint a rendelkezésre álló „doboz” adta lehetőség. Nem mindenki nézte tizenöt-húsz-huszonöt éve jó szemmel azt, hogy kísérletezek sok fiatal között.
Mit jelentett a kísérletezés?
Alap hozzáállásom az volt, hogy nem mondom meg nekik a tutit, hanem bátorítom őket az önálló gondolkodásra, kérdésfeltevésre. Nálam nem volt tabutéma, és abban az időben ez nem mindenkinek tetszett. Az egyik velem kapcsolatban megfogalmazott kritika az volt, hogy túlságosan nyitogatom a fiatalok szemeit. Szóval nem volt túl jó pont, amihez még adódott konfliktusos helyzet, és jobbnak láttuk abban nem benne maradni. Éreztem, hogy nem szeretnék harcolni, küzdeni és az igazamat másoknak bizonygatni. Úgy voltunk vele, ha lenne más lehetőségünk, akkor váltsunk.
Így jött a váltás Transilvaniából Transdanubiába.
Pontosan, egyből Dunántúlra kerültem, Balatonszárszóra, az SDG Konferencia Központba, ahol átmenetileg mindenes munkát kaptam, amíg a kolozsvári lelkészi diplomámat honosították. A feleségem a mai napig ott dolgozik irodai adminisztrátorként. Lelkészi szolgálataimat helyettes lelkészként több somogyi gyülekezetben végeztem. Először Inkén, aztán Kőröshegyen, majd Nagycsepelyen szolgáltam helyettes lelkészként, és végül 2023-tól a Református Szeretetszolgálat keretében működő gyermekvédelmi hálózatban intézményi lelkész és mentálhigiénés szakember vagyok, és így érkezünk meg a jelenbe.
A gyermekvédelmi hálózatban az intézményi lelkészség adott helyhez kötöttséget jelent, vagy ezt csak a neve sugallja?
Nagy terület tartozik hozzánk a szolgálat felépítésének sajátossága miatt. Az egész hálózatnak két nagy egysége van: egy Kelet-magyarországi és egy Nyugat-magyarországi központ debreceni, illetve budapesti centrummal. Úgy képzeld el, Cegléd-Szolnoktól az osztrák határig tart a mi területünk, tehát hatalmas, és ezen a nagy területen szétszórtan találhatók a nevelőszülős családok. Elég sok utazással jár, de szívesen csinálom. Vas, Zala, Somogy területére fókuszálok, ezen a területen van a legtöbb megjelenésem. Négy lakásotthon tartozik még hozzánk, ahol 10-12 gyermek és fiatal élhet nevelők jelenlétével. Nekem nemcsak a gyerekekkel, hanem alkalmanként a munkatársakkal is van feladatom, akik többszörösen veszélyeztetettek. Gondold el, Bogi, hogy a tanácsadók napi szinten szembesülnek a gyerekek nehéz sorsával, látják a gyerekek megviseltségét, tapasztalják a bizalmatlanságukat, sőt a megjelenő erőszakot, ezért ők nagyon ki vannak téve a folyamatos negatív hatások miatt az elbizonytalanodásnak. Folyamatosan felmerül a frusztráló kérdés, hogy van-e értelme annak, amit csinálnak, hiszen a gyerekek múltját nem lehet megváltoztatni, a sebeket nem tudják eltüntetni. És ráadásul e keserűség átélése közben elfáradnak, egészségügyi és családi problémák halmozódhatnak, és van az a pont, hogy feladják. A munkatársak felé nyújtott segítségadást nehezíti, hogy nem mindenki igényli egy lelkész vagy egy mentálhigiénés szakember segítségét. Azt tapasztalom, hogy a segítségkérés kultúrája nincs jelen a társadalmunkban. Ez még gyülekezeti szinten is jellemző, mert elbeszélgetünk időjárásról, malacozásról, de mélyre nem megyünk, mert nagyon nehezen osztunk meg komoly dolgokat. Nagy feladatom, hogy ne hagyjam a felületesség szintjén a kapcsolatainkat, hanem éreztessem velük, nem kötelező, de elfogadható a segítség. A legtöbb munkatársunk nem református, de még csak nem is más felekezetű, hanem egyáltalán nincs kapcsolata vallásos közösséggel. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs lelki, spirituális igényük, csak nem az, amit elsőkörben egy lelkész adhatna. Így folyamatosan keresem a közeledés módját, hogy tényleg vegyék igénybe a lelkigondozói segítségemet, és ne gondolják, hogy térítési hadműveletnek vannak kitéve. Nem erőltetek felülről rájuk semmit, hanem ott vagyok, ahol ők éppen vannak, hitben vagy kételkedésben, kérdésekben vagy küzdelmekben. Egyébként a gyerekeknél is azt tapasztalom, hogy egyfolytában készülök, értük és velük próbálok gondolkodni, eltervezem, hogy miről lesz szó a foglalkozáson, és amint belépek a lakásotthonba, máris érzékelem, hogy dobhatom a „kukába”, amivel készültem, mert egyszerűen nincs annak helye, és világi dolgokról esik szó, mert ők éppen azzal a témával vannak elfoglalva, és csak úgy alakulhat ki bizalom közöttünk, ha én is részt vállalok abban a témában. Ez az intézményi lelkészség nem egy kitaposott út, hanem keresem a lehetőségeimet és eszközeimet ahhoz, hogy olyat adjak, amitől nekik jobb lesz.
Ahhoz, hogy a társadalom egyik perifériáján képes legyél jelen lenni, adni segítséget, támogatást, odafigyelést gyerekeknek és munkatársaknak egyaránt, te hogyan töltődsz fel?
Egyéni módon keresem ennek az útját és lehetőségét, mert ez nem az a fajta szolgálat, ami vissza tud tölteni, mert kevés a sikerélmény. Ezért nagyon nagy szükségem van arra, hogy töltődjek. Leginkább úgy töltődöm, hogy évek óta folyamatosan papírra vetek önismereti gondolatokat és érzéseket. A digitális világ adta lehetőséggel élve sok előadást örömmel meghallgatok, és ami átmegy rajtam, azzal foglalkozom, és leírom. Vagy készítek belőle egy rövid videót, amit a fb-on megosztok, mert szeretném közkinccsé tenni. Nem szeretném, hogy nagyképűen hangozzon. (mosolyog) Sokáig csak szöveges gondolatokat osztottam meg egy képpel, aztán a covid idején a személyes jelenlét hiánya miatt videós üzenetekre váltottam. Majd a covid után, amikor visszatértünk a személyes jelenléthez, többen kérdezték – még Erdélyből is, mert az online térben a határok eltűnnek -, hogy miért nincsenek videóüzenetek, és akkor tulajdonképpen újra belelendültem. Ha kiforrott bennem gondolat, amit fontosnak érzek, ami jó értelemben provokál másokat vagy támogat, akkor azokból készítek videós vagy szöveges üzenetet. Ez nekem terápia, mert a pozitív visszajelzések töltenek engem. Ebben érzem azt a kettős hatást, hogy amit értük teszek, azt végül is magamért is csinálom. Az idén jelent meg ezekből válogatás „Lélektakarók – Gondolatok hitről, útról és belső csendről” címmel. Igyekszem mindig nagyon rövid lenni, mert abból indulok ki, hogy engem is inkább a rövid dolgok fognak meg. Tudatosan törekszem a frappáns, rövid megszólalásra, írásra. A másik, ami szintén tölt engem, az a szupervízió. A korábbi években már volt részem egyéni szupervízióban, most pedig csoportosban leszek benne. Tényleg érzem, hogy szükség van rá, mert nem igaz, hogy nem lesz tele a hócipőm, nem igaz, hogy nem gyengélkedem lélekben, és nem igaz, hogy nem kell látószöget váltanom. Nekem beletelt egy kis időbe, amíg segítséget tudtam és mertem kérni, mert volt bennem bizalmatlanság, és voltak rossz tapasztalataim. Még lelkész kollégák részéről is, mert visszahallottam, amit bizalmasan elmondtam. Ezek mind-mind arra ösztönöztek, hogy ne nyissak. Ma már azt mondom, hogy hála Istennek, ezt sikerült leépíteni, és tudtam nyitni a beszélgetés felé, vállaltam a nehézségem megosztását. A jelenlegi szolgálatomban különösen fontos a szupervízió, ami szakmai elakadásokban nyújt segítséget. Ezért is örülök, hogy merek, bírok és tudok segítséget kérni.
Ebből az is tud meríteni, aki hall téged, aki tapasztalja az őszinte odafordulásodat önmagad felé, vállalva önmagadat.
Ez, amit mondtál, hogy vállalni önmagunkat, tetszik nagyon nekem, mert én mindig gyanakodva fogadom azokat, akik tökéletesek. Ódzkodom főleg azon lelkészektől, akiknek mindenre rögtön van válaszuk, akik a hívő kommandó vezérei. Nekem a jó Isten nem kötött annyi mindent az orromra, és a legtöbbet a válaszokkal küzdök. Ez nem csak a gyermekvédelmis szolgálatomban jelentkezik, hanem azt látom, hogy az engem olvasó vagy hallgató emberek is örülnek, hogy nem játszom meg a mindentudó szerepet, hanem felvállalom a vergődéseimet, az Úrral való perlekedéseimet, a meg nem értettségemet. Persze kockázatos megmutatni a tanácstalanságot vagy a vérző sebeket, mert nyilván az ember támadhatóvá válik, de én úgy érzem, ez bátorság jele is. Nyilván nem azt akarom üzenni, hogy mindenkinek ezt kell csinálni, csak azt, hogy szabad emberként megmutatkozni. Ez sokakhoz elér, és sokakban bizalmat ébreszt. Természetesen tudom, hogy ez sokakat meg taszít, hiszen én folyamatosan megosztó ember vagyok. Vagy kedvelik az én stílusomat, hozzáállásomat és tartalmamat, vagy pedig elutasítják. Én harminc éve, fb nélkül is így gondolkodtam, mert mindig azt szerettem, ha az emberek elgondolkodtak azon, amit hallottak tőlem. Nem baj, ha nem esik jól nekik, nem baj, ha kibillenti őket egy kényelmes, fejlődésmentes állapotból, nem baj, ha elsőre nem tetsző, mert valami jó mégis kisülhet belőle. Számolnunk kell azzal, hogy valakit megérint, valakit hidegen hagy, valakit felbőszít.
Mondhatjuk, hogy a videós hobbiból evangelizációs eszköz lett?
(elgondolkodik) Egyre inkább azt látom, hogy lassan-lassan kapnak egy többlet tartalmat az általam készített bejegyzések, aminek örülök. Félre ne értsd, amit most mondok! Gyakori az a visszajelzés, hogy ritkán jár egyházi alkalomra, de követi posztjaimat és töltekezik a videókból. Ez számomra azt üzeni, hogy erősebben kapcsolódik, és keresi, hogy hogyan helyezze el magában a bibliai üzenetet. Nyáron több privát üzenetet is kaptam nem hívőktől, akik jelezték, hogy érthető a nyelvezet és érzi, hogy nem csak a hívőknek szól, amit mondok. Úgy gondolom, jó lenne, ha az egyházban erre jobban ráfigyelnénk, mert ebben a műfajban több potenciál van, mint amennyire használjuk. Ezek a tartalmak nem zárt körnek szólnak, hanem nagyon sok embert el lehet érni azok közül, akik az egyházi szervezettel párhuzamosan élnek. Istenről szólunk rejtetten, mondjam úgy, álruhában jelenik meg az üzenete, ezért más is harap rá.
Hol érzed ennek a műfajnak a korlátját a misszió szempontjából? Hiszen nem csatornázza be a személyt konkrét gyülekezeti közösségbe.
Ilyen szempontból valóban van korlátja, és nem tökéletes módszer. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ha valakinek fontossá válik a keresztyén üzenet, akkor egyszer csak megszületik benne a közösség utáni vágy, és keresni kezd, lépéseket tesz. Így eljuthat gyülekezetbe. Jobban akkor működne, ha belelátnánk a hatásokba, ismernénk azokat, akiket megérintett a gondolat, és lokálisan tudnánk irányítani őket valahova vagy valakihez.
Úgy vélem, ez inkább már a Szentlélek terepe, Ő ebben sokkal profibb, mint mi. Ti hova jártok templomba?
Szóládra, mert itt lakunk, ide vagyunk betagolódva. Minden gyermekünk itt konfirmált, illetve a legkisebb most fog itt konfirmálni. Amikor Erdélyből Dunántúlra költöztünk, akkor Szóládra kerültünk albérletbe, és később megvásároltuk ezt a házat. Hadd mondjam el, hogy jól eső, Bogi, hogy a sajátunkban élünk, mert felszabadultan érezhetem magam, amikor hazaérek. Kereshetnek ugyan, de egészen más, mint amikor a parókián kerestek meg a gyülekezeti tagok. Szóládon két lelkipásztor mellett nincs sűrű szolgálatom, de azért alkalmanként prédikálok, például legutóbb október 18-án, amikor a Református Szeretetszolgálat nevelőszülői hálózatát mutattuk be a templomban. (Szerkesztői megjegyzés: Hajdú Zoltán Levente és Právetz Anikó szóládi lelkipásztorok) Illetve ahova hívnak, oda szívesen elmegyek helyettesítő szolgálatra.
Steve, remélem, négy gyermekes apaként, gyermekvédelmi területen szolgálóként nem áll tőled távol a játék, és zárhatjuk villámkérdés-villámválasz játékkal a beszélgetésünket!
Hogyne, persze!
Madár vagy bogár? Madár.
József testvéreivel Egyiptomban vagy kémekkel Kánaánban? Kémekkel Kánaánban.
Házi papucs vagy házi feladat? (felnevet) Házi feladat!
Ábrahám sátrában vagy Dávid palotájában? Dávid palotájában.
Öngyújtó vagy dugóhúzó? Öngyújtó.
Illés bokra alatt vagy Jónás bokra alatt? Jónás bokra alatt.
Kisimítani vagy összegyűrni? Kisimítani.
Nikodémus kérdése vagy Gamáliel tanácsa? Gamálielé.
Nappal szemben vagy esőben? Esőben!
Jairusnak hírt vinni vagy Keresztelő János kérdését továbbítani? Keresztelő Jánosét.
Köszönöm a beszélgetést!
Én is, én is.
