A lány borotvapengét hord a nyakában. Most már csak műanyag „dísz”, de volt idő, mikor valódi penge volt. Csak úgy a biztonság kedvéért. Hátha épp akkor törne rá a halálos szomorúság, mikor nincs nála. Egyfajta perverz biztonsági kapocs önmagához ez a penge, amitől érezheti, hogy a kontroll még az övé. Akkor vet véget az életének, amikor ő akarja, és nem akkor, mikor mások mondják. Már régóta tervezi, hogy felvágja érpályáit. Az apró falcok, amiket ügyetlenül takar, mutatják, hogy nem tud mit kezdeni a benne fortyogó agresszióval. Az bántja, akit illik szeretni, akivel nem lehet tiszteletlen, akitől egzisztenciálisan is függ. Az amúgy is zűrzavaros kamasz évek sötétebbé váltak.
Idővel egyre sötétebb lett a külalakja is, nem csak a lelke. Fekete minden ruhadarabja, a haját és a körmeit is feketére festi. Engedi, hogy a fájdalma, a tükörből visszanéző torz alakja egyre mélyebbre taszítsa, mígnem a vágások már egészen nyilvánvalóvá válnak folyamatosan soványodó testén. Pedig egy csodálatos teremtés, akinek gyönyörű mosolya és bársonyos hangja van. Olyan az alakja, mint egy lágyan simogató fekete selyemsál, amit, ha akar, az első fuvallat felkap és messzire repít. Sötétsége miatt megvetett, pedig az egyetlen dolog, amire szíve szerint vágyik az pont ez, valaki kapja fel, tartsa meg, burkolja szeretetébe és hadd takarja be ő is ölelőjét árnyékkal teli gyengédségével.
Istenem! De jó volt megélni azt az ölelést! Azt hittem, én leszek, aki abban az órában adok magamból, pedig az egyetlen dolgom az volt, hogy, ahogy egy jó pohár langyos tejet szokás kiönteni, hagyjam magamba folyni a sok fájdalmat. Nem mesélt, nem tudok konkrétumokat, de abból, amiről éppen beszéltem mindketten tudtuk, hogy nincs titok közöttünk. Érdekes módon a terhe ajándék volt. Nem vettem magamra, de végtelenül együtt éreztem vele. Az a sok méreg, ami benne hosszú ideje gyűlik, még aznap szépen elszivárgott belőlem. Hálát éreztem. Ez az ima ereje. Amikor Jézus keresztjére tekintek és látom lelki szemeim előtt az elfolyó vérét, úgy képzelem, nem is vér csupán, hanem pont az a méreg, ami sötétté és reménytelenné teszi a mindennapokat.
A legtöbb ember azt gondolja, gyávaság csak úgy eldobni az életet. Aki öngyilkos lesz, nincs benne kitartás, sem bátorság, hogy megküzdjön a nehézségekkel. Elmenekül a problémák elől, így hagyja cserben azokat, akik ugyanúgy küzdenek és szenvednek. Önző. Pedig cseppet sem az. Azzal, hogy egész sokáig külön temetőben földelték el az egyházi szertartásra méltatlan öngyilkosokat, megerősítést nyert ez a fajta előítélet. A félelem és megbélyegzés miatt maradtak titokban az öngyilkosságok, és vált az elhunyt, vagy nyomorékként életben maradt a család szégyenfoltjává, akiről hallgattak. Olyan ez, mint amikor hirtelen megáll a levegő és nincs tovább. Nincs többé rokon, de nincs gyász sem. A föld nem csak a koporsót nyeli el, de a nyílt és őszinte kommunikációt is.
Pedig a szenvedő sír. Először hangosan, majd egyre halkabban, végül csak legbelül, de sír.
Mindig van egy utolsó segélykiáltás.
Mind törékeny lelkek vagyunk.
Ne törj össze!
Ugye milyen szép az anyanyelvünk?
Ne törj össze!
