„Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a világ fejtetőre állt.” (Örkény István: Arról, hogy mi a groteszk)
Cyrano de Bergerac „Holdbéli utazás” című groteszk írásában a nagyorrú, kardforgató író görbetükröt tart az akkori és egyben a mai társadalomnak is. Bár az egyház karikatúrázása közben néhol a provokáció szintjéig merészkedik, azért érdemes rápillantani arra, amit a holdbéliek révén megtudhatunk magunkról.
Az egyik jelenetben nyomós érvekkel alátámasztva vázolja fel az író-mesélő, hogy miért is butaság az, hogy a Földön a fiatalok tisztelik az időseket. Náluk, a holdbéli társadalomban többre értékelik a fiatal erejét, tenni akarását, lángoló lelkületét – még ha az a halálba is vezet – mint az idősek lassú, megfontolt (itt értsd: gyáva) tapasztalati bölcsességét. A fiatalság érdem, az agg kor legfeljebb szánni való állapot. Így dorgálja a fiú az apát: „Nem a te dolgod, hogy a rendelkezéseimet magyarázd, vakon kell engedelmeskedned, s csak arra gondolhatsz, amit megparancsoltam!”
Ez a holdbéli tótágasság mállik elő abban a lázas harcban, ami az ifjúság kegyeiért zajlik.
Sokan próbálkoznak, az ideológiák és a gazdasági érdekek (e kettő csak hangalakban különbözik egymástól) állnak nyerésre. Valahogy úgy alakult, hogy tallérok és szlogenek terén is egyformán jó fogyasztó ez a generáció, érdemes (itt értsd: hasznot hozó) velük kokettálni, a motivált tőkeérdek pedig hatékonyan foglalja le figyelmüket. Megadja nekik azt, amire lángoló ifjú lelkük vágyik: kezükbe kapják a világot, az irányítás jogát, azaz mindent a kényük-kedve szerint. Csak a kényet, meg a kedvet kell formálgatni.
A világ nagy kérdéseire, az élet és a halál ellentmondására, a „miértekre” már nem az átöröklött tapasztalati tudás, hanem a pop-kultúra ipara adja a választ. Új ikonokat képződnek, akik közvetítik az új igazságokat, eladható, korszerű és hatékony válaszokat. Új fogalmakat hoznak be, a régieket új jelentéssel töltik fel.
Az évtizedes élettapasztalat mit sem ér. Mit is tudna mondani a mai korról, az élet értelméről az, aki egy számlát sem tud befizetni telefonjáról? Ezzel együtt eltűntek azok a törzsi? családi? tanítói? hagyományos keretek, ahol a generációk együttélésében az idősek tanácsa utat tud mutatni – jóról és rosszról.
A technikai „újvilág” és a hozzákapcsolt „újkultúra” elválasztja az életképest az életképtelentől.
Azokra bizatik a jelen és a jövő, akik még magukat sem találták meg.
Ez nem a fiatalok minősítése. Ők azt teszik, ami elvárható tőlük, ahogy Isten elrendelte az élet folyásában. Keresik a mellékutakat, a letérőket, a járatlan ösvényeket. A tótágasvilágban azonban ezek a mellékutak lesznek főúttá, igazodási ponttá.
Arra gondoltam, a nyári nagy diákfesztiválok kapcsán megfogalmazom, nem az a baj, hogy a fiatalok buliznak, kiengedik a gőzt, vagy tudom is én hogy hívják ezt ma, hanem az, hogy ezt hozsannák között, szülői és közösségi támogatás és biztatás mellett, valós kontrol nélkül teszik. Hogy a figyelmükért való ácsingózás közben megszűnt minden ellenállás, amely hangot adna annak, hogy ezek a profit és egyéb érdekek által támogatott események nem csupán a felhőtlen szórakozás színterei, hanem komoly etikai és erkölcsi dilemmákat is felvetnek. Hogy következményei lesznek, amelyek egy tótágas világ holdbéli társadalmát építik.
Valószínűleg szégyent hoznék korosztályomra, talán egyházamra is, ha elmondanám, hogy a napi- vagy hetijeggyel megváltott szabadság nem szabadság. A hatalmas fesztiválok nem értük, hanem ellenük vannak. A világ gyönyörei nem azonosak a gyönyörű világgal. Sem a materiális értelemben vett világ, és legkevésbe nem a teremtett világ gyönyörűségével.
Örkény a fent említett egypercesét így fejezi be: „Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amint látják: a világ talpra állt, önök pedig emelt fővel, keserű könnyekkel sirathatják kedves halottaikat.”
De mégsem ez az üzenet. Vagyis a halál az egy valós üzenet, de nem itt van a pont…
Vannak arra jelek, hogy a tótágast állt világgal az egyháznak is tótágast állva kellene szót értenie – ezt én nem tudom, nem hiszem. De az biztos, hogy ahol nem Isten van a mindenek felett, az egy tótágas világ. És ebben az értelemben semmi nem változott, hiszen mindig egy tótágast állt világban kellett az életre hívó kiegyenesedés üzenetét átadni. Ehhez Krisztusban pedig minden lehetőség megadatott…
