Bella Péter győrújbaráti lelkipásztor az egykori tekepálya közepén prédikál vasárnapról-vasárnapra. Panelházi első generációs református, aki a legnagyobb természetességgel kezeli azt, ami másnál kiverné a biztosítékot. Hitvesével, Bella Violetta lelkésszel együtt vidám, rugalmas, missziói lelkületű párost alkotnak, akiknek életét bearanyozza négyéves kisfiuk, Sebestyén. Velük, a Meg van írva lap szerdai szerzőivel beszélgettem egyházi életről, tradícióról, podcastról, szabadidőről.
Ha valaki azt mondja: Bella Péter vagy Bella Violetta, rögtön magam előtt látom, amint egy piros mini morrist tankoltok esküvői ruhában. Elég szokatlan esküvői fotó. A közös utatokra is jellemző ez a szokatlanság?
Bella Péter: Nagyon fején találtad a szöget, két okból is. Először is ez a kedvenc képünk. Maga az a jelenet teljesen reális. Anno, amikor az esküvőnk volt, barátokon keresztül találtuk meg azt az autót. Fotózáskor vettük észre, hogy kéne bele tankolni, és elmentünk a helyi benzinkútra teljes harcidíszben. Ez az esküvő napján volt, a fotós ott volt már velünk, és lőtt egy képet. Ez nem egy direkt marketingtevékenység volt, hanem a belőlünk jövő természetesség eredményezte. Másfelől azért is találó ez a fotó ránk, mert mi azzal a természetességgel érezzük jól magunkat, amivel egymást is megismertük. Bizonyos értelemben nekünk ez még komfortzóna.
Valószínűleg azért is szélesebb a komfortzónád, mert nem egy veretes ároni családba szocializáltak bele. Mesélnél a családodról, megtérésedről?
Péter: Elsőgenerációs református vagyok. Ennek minden előnyével és hátrányával. Apai ágon volt egy erős katolikus vonal, akiknek sokat köszönhetek, de korán elváltak a szüleim, és édesapámmal nem is nagyon volt kapcsolatom. De amíg a dédnagymamám és dédnagypapám élt, addig érezhető volt ez a vonal. Nekik köszönhető az is, hogy kicsiként megkereszteltek egy kis zalai faluban. Aztán utána semmi közöm nem volt már a katolikus egyházhoz, semmilyen felekezethez sem. Természetes érdeklődésem volt, ami azt jelenti, hogy a gyerekbibliát elolvastam. Igazából tizenötéves koromig nem találkoztam közvetlenül a református egyházzal. Jóllehet, Zalában nem a reformátusság a meghatározó felekezet, ettől függetlenül Zalaegerszegen élő, intenzív és nagy gyülekezet volt már akkor. Én oda kapcsolódtam be.
Konkrétan hogyan történt a kapcsolódás, a kapcsolatba lépés?
Péter: Tipikus tízemeletes panel-gyerekek voltunk a baráti körben, akik közül nyolcadik végén egy srác konfirmált és utána ifire kezdett járni. Ment be ifire busszal, mi meg a belvárosba szintén a busszal, és elhívott bennünket az ifire. Mi meg lementünk, mert amúgy is unatkoztunk. És ottragadtunk. Valakit a beszélgetés fogott meg, – mert nagyon jó vezetők vitték ott az ifit -, például engem, egyik barátomat a süti fogta meg, és ő is lelkész lett. Maradtunk, és ehheznagyon kellett a gyülekezet befogadó, türelmes, szeretetteli közössége Török Zoltán lelkipásztorral együtt, aki hihetetlenül értett ahhoz, hogy hogyan lehet beszeretni a gyülekezetbe olyan embereket, akik még nem voltak templomban. Megvoltak a lépcsőfokok, ahogy református egyháztaggá lettünk, konfirmáltunk. Először a közeg fogott meg az ifiben, de a gyülekezet elfogadása is lenyűgöző volt a hosszúhajú, fülbevalós srácnak, amilyen én voltam. Az ifitáborban már éreztük, hogy itt több van, a háttérben van valami több – az Isten. Tizenhét-tizennyolc éves korom fordulóján volt egy konkrét továbblépés, mert már nem csak Istennek, hanem értem életét adó Jézus Krisztusnak ismertem meg. Gyakorlatilag egy szerető gyülekezet, az engem kereső Isten adta meg a Krisztusra találást. Ami aztán mindent teljesen felborított.
Igaz rátok az ellentétek vonzzák egymást elgondolás abból a szempontból, hogy Violetta, te ugye, nem elsőgenerációs református vagy?
Bella Violetta: Különbözik a helyzetünk Petivel. Én a Pest vármegyei Gombáról származom, ahol PintérBéla bácsi volt a gyerekkori lelkészem. A családom sátoros ünnepi templomba járó volt, illetve a nők inkább jártak templomba, mint a férfiak. Ezért nem volt egyenesen kövezett az út a lelkipásztori pálya irányába. Viszont iszonyú jó gyerekéletet csináltak a gyülekezetben akkor, és szépen bele nőttem az ifis korosztályba is, akik vetélkedőket és programokat szerveztek, tartottak a gyerekeknek. Ilyen szempontból zseniális időszakában gyerekeskedtem és nőttem fel a gombai református gyülekezetnek. A helyi általános iskolában viszont úgy vették észre, unatkozom, mert elég az órán hallanom valamit. Féltek, hogy nem tanulok meg tanulni, ezért úgy döntöttek a szüleim, hogy hatosztályos gimnáziumba küldenek. Kiskamaszként Budapest forgalma és zaja riasztott, nem tudtam mit kezdeni a kéregetőkkel, ezért Nagykőrösre mentem. Annak a békebelisége nagyon megtetszett nekem, ezért döntöttem amellett. Utólag kiderült, hogy táblacserés-ízű iskola volt, és a tanárságnak még inkább nehezére esett áhítatra járni, mint a diákoknak. A diákközeg viszont nagyon jó volt, és búvópatakként működött az az SDG alapcsoport, ahova behívhattunk vitapartnernek akár egy sátánistát is, s közben ott volt velünk két-három lelkész is. Akkor éppen Bóka Zsombor és Andi voltak ott. Szóval életünk nagy kérdéseit bátran, kötetlenül, lazán lehetett felhozni. A hat év alatt hét hitoktatóm volt, mert a rendszerről lepattantak a jószándékukkal. Utólag fejtettem meg, hogy abban, hogy lelkipásztornak mentem, a belső elhívásom mellett nagy szerepe volt annak, hogy sokszor szenvedtem végig, hogy nem vonzóan, nem jó kedvvel, nem megragadóan csinálták a gimnáziumi hitéleti alkalmakat. Ennek a háttérben meghúzódó okát nem láttam át, de éreztem, hogy lehetne jobban csinálni. Nagyjából ezek domináltak, amikor a hittudományi karra adtam be a jelentkezésemet.
Konfirmált, egyházi iskolában érettségiző gyermek szülei számára ez evidencia és örömünnep volt?
Violetta: Ahogy utaltam rá, a családomban nem volt kikövezett útja a hitnek. Főleg édesapám, akit erővel konfirmáltak le, nem tudott egy húron pendülni a keresztyén hittel. Abból pedig, ahogy a vasárnapi iskolában hallottak kapcsán megnyilvánult, tudtam, hogy nincs megbékélve az egyház és hit világával. S bár én éreztem, hogy a teológián szeretnék továbbtanulni, mégsem mertem ezt otthon kimondani édesapámra való tekintettel. Úgy éreztem, hogy nem tudnék azzal együtt élni, hogy örökéletemre „hülyének” néz.
Végül is akkor hogyan tudta meg, hogy teológiára mész?
Violetta: Egy népes családi összeülésen a nővérem egyenest édesapámnak címezte a kérdést, hogy mi lenne, ha a lánya a hittudományi karra menne. Édesapám erre azt mondta, hogy ha úgy érzi, hogy oda kell mennie, akkor menjen oda. Ott, akkorfelszabadultam, és végül is a budapesti teológián kötöttem ki.
Péter azt mondtad, hogy a Krisztusra találás mindent teljesen felborított. Mit értettél ezalatt?
Péter: A terveimet. Két dolog találkozott: először is mindig segítőfoglalkozásra készültem. Egy ideig orvosnak, majd pszichológusnak. És ez metszette azt, hogy tartottunk kisebb alkalmakat, áhítatokat, és én nagyon szerettem a Szentírással foglalkozni. Ez a kettő találkozott, és elkezdett bennem mocorogni, hogy teológiára kellene menni, lelkésznek lenni. Gyakorlatilag nem volt lutheri villámcsapás az életemben, inkább leszűkült erre a pályára. Csak a teológiára adtam be a jelentkezésemet. Akkor indult Pápa, de nem oda jelentkeztem, mert az ifis társaim Budapesten voltak. A budapesti teológián egyfajta kultúrsokkot éltem át. Ott találkoztam lelkipásztori „ároni” családokkal, a kegyességi irányzatokkal. Én megérkeztem az egyházszeretetemmel, az akart és választott reformátusságommal, az Istentől ajándékként kapott keresztyénségemmel, de meg kellett tanulnom azt a számomra akkor idegen nyelvet, amit az egyházon belül beszélünk. Nagyon szeretem ezt a nyelvet, talán ma már nem érződik annyira ez az idegenség, mert a sajátomnak érzem.
Már te is jól tudsz vele kultúrsokkolni… (nevetünk)
Péter: Sokszor már én is olyan vagyok, mint egy tradicionális református. Amivel egyébként semmi baj nincs. Viszont a teológián beleütköztem abba, hogy: „Hát még ezt sem tudod? A zsoltárokat már tudni kellene kívülről, mert ezt úgy magába szívja az ember!” Hát, én nem szívtam magamba. A kultúrsokkhoz az is hozzájárult, hogy a budapesti teológián tapasztaltam meg igazán először a kegyességi irányzatok szekértáborait. Ma már tudom, hogy ez a dunántúliságomból is fakadt, hogy nem értettem. Mert itt, nálunk a Dunántúlon, még ha vannak is hangsúlybeli különbségek, mégsem jellemző a kegyességi irányzatok szerinti éles elkülönülés.
Mindketten a budapesti teológián végeztetek. Ott ismerkedtetek meg?
Violetta: Nem, mert nyolc év van közöttünk, és mi ott nem találkoztunk. Hanem a kollégiumban velem szemben egy vallástanár szakos hallgató, a gönyűi presbiter lánya, Szász Juli lakott, aki elsztorizta nekünk, hogy Győrben van református bál, ahol igenis lehet szórakozni és táncolni. Erre többünk szeme kikerekedett, és elindult bennünk a vezérhangya, hogy hívj meg bennünket a győri református bálba, hadd nézzük meg milyen reformátusként szórakozni. Végül négyen-öten barátnők kikötöttünk a győri bálban, ahol jól éreztük magunkat, és ahol bemutatta nekem Petit. Ez valahol 2009-2010 táján lehetett, amikor én a Közös(s)ég magazinba kezdtem írni, amit aztán később öt évig szerkesztettem két egyetemi szak mellett, és ahova Petit is meghívtam írónak, mert Julitól tudtam, hogy blogolni szokott.
Hogyan kerültél Győrbe, Peti?
Péter: Nagyon szerettem azt az öt évet Budapesten, de annyi elég is volt Budapestből, az egyetemből, a teológiából. A következő időszakot rábíztam az Úr Istenre. Egyszerűen úgy voltam vele, mint egy idealista, hogy ahova vezet az Isten, én oda megyek. Lentulai Attila győr-szabadhegyi lelkipásztor, a pápai egyházmegye esperese keresett meg. Így lettem egyházmegyei segédlelkész. Mivel városi gyerek vagyok, utólag is örülök, hogy Győrbe kerültem, mert falun teljesen idegenül mozogtam volna. Lentulai esperes úr mellett a szolgálatom javarészt gyülekezeti munka volt, de természetesen az adminisztrációs dolgokat is el kellett végeznem. Nem volt baj, hogy ez volt a kisebb rész. Az adminisztrációhoz nem is értettem igazán. Megcsináltam, de annyi elég is volt belőle. A segédlelkészi év után maradtam Győrben, és nyolc éven keresztül vittem a rám bízott dolgokat. Megszerettem a szabadhegyieket, és a várost is, barátaim is lettek.
Aztán léptél egyet, és Győrújbarát lelkésze lettél. Ez hogyan történt?
Péter: Steinbach József püspökségével párhuzamosan elindult az a gondolat, hogy a megyei jogú városokban legyenek újabb gyülekezetek. Győr volt az egyik ilyen helyszín. Az első gondolat még egy panelházas városrész volt, de hamarosan az agglomeráció került fókuszba, ahova rengeteg ember költözött. Végül is megszólított az egyházi vezetés engem, és addigra már bennem is érett a vágy, hogy kipróbálnám önálló szolgálatban magamat. Lelki alkatomhoz illő volt a missziói gyülekezet gondolata, mert a gyülekezetplántálás olyan emberek felé is irányul, akik nem tradicionális közegből érkeznek. Így aztán 2011. szeptemberében megkaptam a kirendelésemet az egyházkerülettől. Ez egy érdekes, hibrid gyülekezet lett olyan értelemben, hogy több település alkot egy egyházközséget. Nincs három vagy négy elaprózódott kisközösség négy kistemplommal, hanem egy helyre gyűlnek össze az emberek. Nem azért van Győrújbaráton a templom, mert mi ezt a települést szeretjük a legjobban, hanem mert ez van földrajzi értelemben középen és az akkori faluvezetés helyet biztosított a gyülekezeti alkalmakhoz. Ez a támogató hozzáállás sokkal többet ért, mintha pénzt kaptunk volna. Szóval 2011-ben egy maroknyi emberrel nekiálltunk, hogy megnézzük, mi lehet mindebből. Nagyon izgalmas volt, mert sokan a területünkről a két győri gyülekezet valamelyikébe jártak, és az induláskor felajánlottuk nekik, hogy ha szeretnének, az induló egyházközségbe is járhatnak eztán. Az első csoportot ők alkották. A második réteget azok alkották, akik reformátusként itt laktak, de nem jártak be egyik győri gyülekezetbe sem, viszont hozzánk már eljöttek. A harmadik réteget azok alkotják, akik más felekezetből vagy keresztyén háttér nélkül érkeztek a gyülekezetbe. Így végül egy színes, heterogén közösség lettünk. Aki belépett az első helyünkre, a Civil Házba, ami tulajdonképpen egy művelődési ház volt, akkor is istentiszteletre érkezett, ha a szemmel látható, külső dolgok nem is erre utaltak. Viszont a szóhasználat, a nyelvezet, a hangvétel olyan volt, ami annak is segítség lehetett, aki először jött oda.
A két múlt aztán egy adott pillanatban egy jelenné, közös jövővé vált.
Violetta: Mi lassan haladók voltunk Petivel, mert két évig csak jó munkakapcsolatban volt közöttünk, aztán másfél évig ismerkedtünk, és még másfél évig jegyesek voltunk. Sokan erőltették a környezetünkben jószándékkal, hogy „miért nincs még három gyereketek, azonnal házasodjatok össze”, de mi megfontoltan haladtunk. Távolság is volt közöttünk, mert ő Győrben szolgált, én pedig Budapesten. Amikor 2014-ben összeházasodtunk, akkor költöztem ide Peti mellé, és jó sokat vártunk még, hogy megszülessen Sebi fiunk 2020-ban. Addig szomszéd lelkészek voltunk, én Győrszemerén és a győri egyetemen szolgáltam.
Említetted a Közösség magazint, ami mellett és után többféle médiumban bukkantál fel. Hogyan tekintesz a médiára?
Violetta: Mivel Peti családja sem annyira egyházias, és az enyém sem, azért úgy tekintek a médiára, mint ahol lehet keresni a hangot olyan emberrel is, aki még nem lép be egy egyházi küszöbön. Tehát a média lehet egy olyan csatorna, ami tágabb folyást is enged.
Ezekkel a médiumokkal hogyan kerülsz kapcsolatba? Keresed őket vagy megtalálnak téged?
Violetta: Egyszer próbáltam önjelölt lenni, de az nem sült el jól. Inkább, amikor rámtaláltak, az hozott eddig eredményt. A Parókiával, amin belül indult a Közös(s)ég magazin, ott úgy indult a dolog, hogy a teológián szerveztek egy izraeli utat, amin ott volt Füle Tamás, akinek feltűnt, hogy útinaplót írok, megszólított, és az út végén az én beszámolóm állt kint a honlapon, s valahonnét innét indult a történet.
A reformáció500 kapcsán volt egy playmobilos Luther fotó-sorozatotok az interneten. Az minek volt köszönhető?
Violetta: Először is egy gyülekezeti tagnak, akitől kaptuk a figurát, másodsorban egy drága közegyházi kampánynak, amin felhúztuk magunkat, és amit az emberek egyik fele utált, a másik fele indifferensnek talált. Meg akartuk mutatni, hogy egyszerűen, vidáman, szinte nulla pénzből kihozható a korszerű üzenet. Nem kell világokat meghódítani, csak olyan ötlet kell, ami több figyelmet kap. Ezt a nem annyira egyházias emberek is értették, és látták, hogy egy lelkész milyen sokféle dolgot végez, tehát a lelkész élete nem üldögélésből áll.
Az egyházon kívül vagy az egyház perifériáján élők megszólításában részt vállaltatok különböző fesztiválokon. Mi motivál ebben titeket?
Péter: Az ifjúsági munkában sok évig munkálkodtam. Volt egy fontos rész, a KözösPont fesztiválmisszió, ami nekem identitásformáló volt. Aztán az első Csillagpontban benne voltam, mint teológushallgató – és maradtam, sok következő Csillagponton szolgálhattam. Szóval én nem kerestem, viszont megtalált a szolgálat. Akár háttéremberként, akár szervezőként, csoportvezetőként vagy igehirdetőként is megtaláltam a helyem ezeken a rendezvényeken. Ez inkább illett hozzám, mint egy tekintélyt képviselő pásztori szerep, amiben, lehet elbuktam volna. Isten bölcs volt, hogy nem ilyen irányokban vitt tovább engem. Mint itt, a születő majd fiatal gyülekezetben. Kreatív, kísérletező munka ez, problémákat áthidalni, együtt pakolni vagy ötletelni a gyülekezeti tagokkal.
Lassan másfél évtizedes lesz a gyülekezet. Még nem ütötte fel a fejét a hagyomány-teremtés?
Péter: Bizony, már nekünk is vannak tárgyaink, hagyományaink! Pedig az első évben többnyire csak figyeltem, és elindultak az alapok: lett istentisztelet, bibliaóra, hittanóra. Az Úr Isten kegyelme volt, hogy ráéreztem, először nyugton kell maradni, mert az adott településeket, az egész miliőt meg kellett érteni, hogy aztán továbblépve elkezdjük, ami kell, amire szükség van. A megfigyelést pedig a saját tradíciók kialakulása követte. Például felismertem, hogy két-öt-tíz-húsz éve ideköltözött családok alkotják a gyülekezetet, ezért karácsonykor a többség hazamegy oda, ahonnét ideköltözött. Akkor elgondolkodtam, és levontam a következtetést: Szenteste még itt lesznek, ezért akkor is osztunk úrvacsorát. Legyen valami különleges is: kifelé menet mindenkit személyesen megáldottam, és egy kis papíron átadtam nekik az áldás szövegét. Ebből például hagyomány lett, amit nem lehetne elhagyni. Csakhogy akkor harmincan voltak, most meg százharmincan vannak… Amióta van templomunk, azaz a Gyülekezeti Központunk, azóta megfordult az arány, kezdenek egyre többen itthon maradni nagyünnepeken is. Ehhez valószínűleg az is hozzájárul, hogy egyre több nagyszülő eljön a gyerekek, unokák után, például a Tiszántúlról. A saját tradíciók kialakítása egy nagyon izgalmas dolog.
Violetta, te hogyan érzed magad Dunántúlon?
Violetta: Jól, de úgy érzem, nem tudott egészen bevenni a kerület. Ma internetes munkát végzek a Dunamelléknek. Amikor házasodtunk, jóval covid előtt, akkor a dunamelléki kerületi, vagy akár zsinati dolgozók között védhetetlen lett volna, hogy ezt a munkát lehetne máshonnan is végezni. Rólunk, újságírókról úgyis az volt a vélemény, hogy mi csak kávézgatunk ezzel meg azzal. Azt, hogy még sokszor éjszakába menően írunk, szerkesztünk, azt persze nem látták. Summa summárum, a házasságunk szükségszerűen szolgálati változásokat is hozott magával. A Szilágyi Dezső téri, majd a Svábhegyi szolgálat után kikötöttem Győrszemerén. Győrújbaráton lakunk, de ez egylelkészes hely, és én Győrszemerére jártam szolgálni, valamint a győri egyetemi lelkészséget kaptam még hozzá. Ez jó volt így, mert én versengő típus vagyok, akitől Peti egy idő után megőrülne; jó volt azért is, mert a győrszemereiekkel megszerettük egymást. A gyes után viszont sem az egyetemi lelkészséget, sem a győrszemerei gyülekezeti szolgálatot nem kértem vissza lelkésztársaimtól, mert az ő státuszuk csak ezekkel együtt finanszírozható. Körbe néztem, hogy a kommunikációs diplomámmal mit lehet csinálni, és így kerültem Győrben a Kisalföldhöz. Eleinte féltem tőle, mennyire kell belefolynom a helyi közéletbe, politikába, de szerencsére nagy tartalmi szabadságom volt, így politikamentesebben meg lehetett úszni az újságírást, mint ahogy először gondoltam. Ez a missziói elköteleződésem miatt fontos, mert ha én ehhez vagy ahhoz az oldalhoz elköteleződöm, akkor hogyan hívom be a gyülekezetbe a másik felét? Hogyan leszek neki is a lelkipásztora? Hogyan jön hozzám a gyászával? Nyilván én is szavazok, van véleményem, de az egészen más. Ugyanakkor lehetett az újságban egy hitéleti oldalam, ami jó apropó volt felvenni a környékbeli felekezetekkel a kapcsolatot.
Mégis vége lett a kisalföldes időszaknak.
Violetta: Tudod, a napilap egy iszonyatos daráló. Havi 65 flekket kellett leraknunk, ami napi 5-6000 közötti karaktert jelent. Egy idő után már a kattintás szám is számított az elszámolásunkban, ami a bulvárosodás felé kezdett bennünket hajtani. Érdekes módon a podcastok között a hitéleti podcastok Várszegi Asztrikkal, vagy a keresztyén motorosokkal voltak a leghallgatottabbak. Úgyhogy ezek mentettek ki az elől, hogy címadáskor kattintásvadász sumákságokba kelljen belemenni. Egyre kevésbé volt családbarát a terhelés, az anyagiak pedig egyre kevésbé tükrözték az erőbefektetést. Ahogy nőtt a gyomorgörcsöm, úgy bukkantak fel Isten kegyelméből megkeresések. Végül a Reformátusok Lapja felkérését fogadtam el. Félállásban vagyok ott, teljes állásban pedig a Zsinat Missziói Szolgálatnál az Intranet felületnél, ami a lelkészek számára szeretne háttértámogatást és érdekes tartalmakat szolgáltatni.
Az egyházi szolgálat és Sebi nevelése mellett milyen hobbijaitok vannak?
Péter: Azt én is szeretném tudni. (nevet) Tudom, hogy mit szeretnék, csak nincs rá idő.
Violetta: Mindenféle kézműves dolgot szeretek, csak idő nem jut Sebi mellett ezekre. De közösen tudunk már társasozni.
Péter: Látsz ott egy gitárt, márhúsz éve tanulok gitározni, és sosem fogok megtanulni, mert ahhoz folyamatosan gyakorolni kellene. Szóval a gitár nem hobbi, hanem egy elérhetetlen cél. De a zenehallgatás része a napjaimnak, ahogy az olvasás is. Írok, s remélem egyszer majd csak a magam kedvéért is. Aztán szeretem az amerikai sportokat, teljesen kikapcsol egy kosár- vagy baseball meccs. Végül hobbinak mondom azt, ami végigkíséri az életemet, ami nem más, mint az online-világ, amibe nagyon korán belekerültem. Az egyik első keresztyén blogot, a Vallásos Ábrándozókat Szakival együtt indítottuk el 2008-ban (szerk. megjegyzés: Szakács Gergely Attila pápai lelkipásztor). Ettől semmi komolyat nem vártunk, csak meg akartunk jelenni, aztán beindult a dolog. Az online térben való alkotó jelenlét folyamatosan része az életemnek. Akár különböző orgánumokba írva, akár a saját gyülekezetemben megvalósítva.
A Reposztnak alapító tagja voltál, aztán egyszer csak már nem írtál. Erről szabad kérdezni?
Péter: Persze! A Reposzt egy nagyon jó sztori, a kiinduló pontja Köntös László akkori főjegyző volt, aki összeszedett párunkat, hogy kellene valamit csinálni, ami még nem volt. Végül is létrejött az a modell, hogy minden nap valaki reagál egy írásra, posztra keresztyén szemszögből. És ez betalált! Pár év múlva Golden blog díjas lett a Reposzt. Nem csak azért, mert keresztyén és lelkészek írták, hanem ezen túl azért is, mert a nem egyházi emberek számára is érthető formát használtunk. Sőt, közéleti témákat feszegettünk. Amivel, sajnos, nem kevés trollt is begyűjtöttünk. Ebbe én belefáradtam, akkor abba is hagytam a közéleti blogolást. Azóta csak nagyon árnyaltan írok közéleti témában a Megvanirván, de inkább lelkiségi vagy kulturális témák érdekelnek. Pár éve egy podcastot, a Kerengőt csináljuk Szakács Gergellyel és Farkas Gergellyel. (Szerkesztői megjegyzés: Farkas Gergely püspöki titkár, egyházkerületi elnökségi tanácsos.) Talán ez áll a legközelebb hozzám.
Violetta: A podcastot nagyon megszerettem én is, és úgy gondolom, hogy a szerkesztetlenségében van a személyessége.
Péter: Annak ellenére, hogy nem szerkesztett a Kerengő, mégis lefektettünk néhány szabályt. Havonta egy adás van, egyikünk hozza a témát és beavat egy másikat, aki utánanéz és készül, a harmadik pedig „vakon” érkezik, a beszélgetés kezdetekor tudja csak meg, miről fogunk beszélgetni. Ez forog közöttünk, és adja a dinamikáját az adásoknak.
A Kerengőben van tabu?
Péter: Nincs.
Ott még a közélet sem az?
Péter: Nem, mert ha a másik azt választja, akkor nekem vállalnom kell akár beavatottként, akár vakként, mert ez a szabály, amit mi lefektettünk.
Látod, milyen jó tradicionális gondolkodású lettél!
Péter: Én a rendszeres teológiát mindig is szerettem, szeretem a világos szabályokat, úgyhogy vállalom a jó tradicionális gondolkodást is. (nevetünk)
Ha már tradíció, adja magát a kérdés: mit gondoltok, milyen felnőtt lesz Sebi, az apai ágon második generációs református?
Violetta: Ez egy jó kérdés. Nagyon érdekes az ő helyzete – mint minden lelkészgyereké. Reméljük, nem lesz valláskárosult. Próbáljuk nem erőltetni, mert úgyis látja tőlünk a hit gyakorlását. Most éppen lelkesen jön be az istentiszteletre, jár az óvodai hittanra, és a telefonon használjuk a Biblia gyerekeknek appot, ahol gyűjti a gyémántot.
Péter: Lehet, hogy picit túlféltjük, ezért nem erőltetjük. De itt nem is olyan nagy a nyomás rajta, mint lelkészgyereken. Friss élmény és öröm: az óvodai hittant az evangélikus hitoktató tartja, Sebi hozzá jár. Amit tőle hall, az megmarad, azt vettük észre! Mi akármennyit bibliázhattunk vele, nem jött vissza annyi, mint egy óvodai hittanórán hallott történetből. A kérdésed azonban korunk változásai felől nézve a kérdést is felveti, hogy egyáltalán református lesz-e felnőttként Sebi. Az ő generációjában a felekezeti hovatartozás már nem biztos, hogy annyira fontos lesz. Én nagyon szeretném, hogy hívő ember legyen, ez a lényeg. Természetesen remélem, hogy olyan református lesz, aki a szó legjobb értelmében Krisztus-központú kálvinista, aki számára az Isten dicsősége a cél. Örülnék, ha ennek az egész református-dolognak a szívét venné át, és nem csak a kereteket.
Kívánom, hogy lássátok meg őt húsz-harminc-ötven év múlva hitben járó reformátusként! Köszönöm mindkettőtöknek a beszélgetést. Következhet zárásként a tíz villámkérdés?
Péter: Ez a legjobb rész! Az ilyet nagyon szeretem!
Violetta: Kérdezz!
Kerek vagy szögletes? Péter: Szögletes. Violetta: Kerek.
Szálka vagy gerenda? Péter: Gerenda. Violetta: Gerenda.
Sáska vagy páska? Péter: (felnevet) Páska. Violetta: (kacag) Sáska.
Víz a kővederben vagy olaj az alabástromtartóban? Péter: Olaj az alabástromtartóban. Violetta: Olaj az alabástromtartóban.
Régi vagy új? Péter: Új. Violetta: Új.
Délelőtt vagy délután? Péter: Délelőtt. Violetta: Délelőtt.
Jod vagy ióta? Péter: Ióta. Violetta: Ióta.
G-dúr vagy b-moll? Péter: b-moll Violetta: b-moll.
József serlege vagy Sámson oszlopai? Péter: József serlege. Violetta: Sámson oszlopai.
Hintaágy vagy túracipő? Péter: Hintaágy! Violetta: Túracipő.
