Keresztelő alkalmával hangzik el a kérdés a szülők, keresztszülők felé: Ígéritek-e, fogadjátok-e?
Vannak felekezetek, ahol csak felnőtteket keresztelnek, vagy legalábbis olyan korú felserdült fiatalokat, akik önállóan és tudatosan döntenek az Istenben való hit mellett. Személyes hitvallás és bizonyságtétel összekapcsolódik a keresztség szimbolikájában a megtéréssel, a Krisztus általi megtisztulással és új kezdettel.
A történelmi (legalább félezer éves) egyházakban viszont megkereszteljük a kicsiket is, akiket a család hoz el a templomba.
Lehet vitatkozni – vagy inkább beszélgetni – arról, hogy mi szól ez ellen vagy e mellett. De óva intenék mindenkit a leegyszerűsítéstől, a kategorikus kijelentésektől.
Persze, sok példát ismerünk arra, hogy valójában, akkor és ott, ez csupán egy szép templomi szertartás a család számára, amit illik, meg a nagyi kedvéért, meg mert így majd később esetleg könnyebb lesz egyházi iskolába felvetetni, még később szép templomi esküvőt szervezni, vagy épp elég, ha ezt az egészet csak annyira veszi komolyan, mint a család…
Csakhogy példa arra is van, hogy kamaszként vagy fiatalként vagy életünk egy pontján úgy érezzük, úgy gondoljuk, szentül elhatározzuk, aztán a viharos hullámok elsodorják, vagy a szélcsendes szürkeség elmossa a mi nagy döntésünket.
Mindig, mindenben igaz az, hogy nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Az Úristen velünk kötött szövetségének egyetlen biztos pontja van, és az Ő. Mi magunk a gyenge láncszem vagyunk. A hit mindig ajándék, emberileg megindokolhatatlan csoda! Az egyéné is, a közösségé is.
Ám ez nem jelenti azt, hogy nekünk nem kell minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy bele tudjunk kapaszkodni, mellette meg tudjunk maradni, hogy komolyan vegyük. És a keresztelő alkalmával őszinték legyünk a gyülekezet, a lelkész, persze mindenekelőtt Isten felé és nem utolsó sorban önmagunkkal is.
A keresztségben szövetség köttetik Isten és ember között, elkezdődik és nem véget ér (= elintéződik, túl vagyunk rajta) valami.
Ha a család, a szülők megélik, gyakorolják a hitüket, ha fontos számukra Isten mindennapi közelsége, ha örömben és bánatban, konfliktuskezelésben és egyéb kihívásokban jelen van az életükben vezetésként és erőforrásként, hitelesen, azt a gyermek úgyis pontosan érzi és érti.
Ha egy otthonban megszólal, meghallható Isten szava, mert van, aki olvassa… és vannak, akik imádkoznak… ha csak az egyik szülő, ha csak egy nagyszülő, az már vezérfény tud lenni.
A címben idézett liturgikus kérdésben azonban van egy szó: „neveltetitek”, ami arról beszél, hogy mindebben lehet segítséget is kérni és kapni.
A héten elkezdődött az új tanév, indul vagy folytatódik az ismeretek gyermekfejekbe töltése, reál és humán tantárgyak oktatása, készségtárgyak tanítása, a test nevelése. De ott van az órarendekben a választható hit- és erkölcstan is.
Azok az órák, amikről már írtam régebben, hogy a kötött tananyag mellett is szabad terei lehetnek mély beszélgetéseknek, fiatal kis életek gondjai megbeszélésének, Isten szeretete megélésének. Megállás a taposómalomban, feljövetel a víz alól lélegzetvételre, biztos kapaszkodókra találás – vagy éppen átélése annak, hogy lehetek az, aki vagyok, és ebből a valakiből lehet több és más.
„Hogy ha majd felnő”, legyen hová a lelkében visszanyúlni, jézusi szavakat felidézni, bibliai történetek tanulságaiból meríteni döntéshelyzetekben, nehézségekben. Vagy akár kézen fogva mendegélni végig az úton Azzal, akinek valamikor az elején már elfogadta és megragadta a felé nyújtott kezét. Merthogy a hit döntése tekintetében – tévedés ne essék – nincsen korhatár…
