Dr. Barna B. Péter kutató fizikussal, emeritus professzorral, számos hazai és nemzetközi elismerés birtokosával, a Magyar Érdemrend parancsnoki kereszt polgári tagozat idei kitüntetettjével készült interjú folytatása következik.
Az egyetem elvégzését követő munkába állás időszakát mi jellemezte az ötvenes években?
Mindaz, amit tettem, s ami történt velem az elkövetkező tíz évben, egy volt azzal, amit csapatunk tett és megélt Pócza tanár úr vezetésével és védőernyője alatt. Azt hiszem, az eddigiekből, amit magunkról már elmondtam, kitűnhetett, hogy azonos szellemiségű és lelkületű, a tenni akarás vágyától fűtött együttes voltunk, s a szebbet, jobbat építeni akarók táborába tartoztunk. Mindegyikőnk kész volt áldozatvállalásra, s a tanári pályát elhivatottságból választotta. Egyívásúak voltunk. Ez persze akkor nem élt bennünk így, tudatosan. Csak jó volt, jó érzés volt együtt lenni. Jó volt, hogy együtt tudtunk gondolkodni, tervezni és dolgozni szinte éjjel-nappal, aztán lelkesedni az eredményeken. S minden mögött ott tudni, megélni Pócza tanár úr támogatását, együttmunkálkodását. Ha kellett, lelkesen takarítottunk, mostuk a laborok asztalait, padlóját, szedtük össze a Múzeum körúti épület pincéjében az ostrom idején összetört kísérleti eszközöket, vittük föl a második emeleti laborokba. Szereltük össze, javítottuk őket. S mindezt szinte minden pénzügyi háttér nélkül. Jártuk Buda meg Pest boltjait, hogy összeszedjük azokat az alkatrészeket, anyagokat, amelyekre szükségünk volt. Telefonról, rendelésről, ahogyan az ma természetes, persze álmodni sem lehetett. És végeztük az oktató munka ránk eső részét, a hallgatóknak előadásokat, tanulóköröket tartottunk, diákköri keretben bevontuk őket a kutató-oktató munkába, jegyzeteket írtunk, megszerveztük és vezettük a hallgatók ipari üzemekben végzett gyakorlatát. 1956-ig kiépült a fizikusképzés teljes rendszere. Az évtized végére a Központi Fizikai Kutatóintézetben és számos gyárban munkába állt a fizikusok első nemzedéke. Közülük számosan lettek később akadémikusok, az iparban vezető szakemberek. Munkánkat, eredményeinket hivatalosan is elismerték. Ezek közül kettőt emelek ki. Az egyetemi tanács 1956 februárjában tartott ülésének jegyzőkönyvében pl. ez olvasható: „Az I. évesek patronálása terén kiemelkedően jó munkát végeztek a kísérleti fizikai intézet tanársegédei, akik 3-4-es csoportokban foglalkoztak az I. évesekkel.” Egy másik ülés jegyzőkönyvében ez áll: „Örvendetes, hogy ebben a félévben a diák-köri tagok létszáma – a hallgatólétszám csökkenése ellenére – jelentős mértékben megnövekedett és ezen belül a népi származású hallgatók (megjegyzés: abban az időben a Párt által kiválasztott munkás és szegényparaszt származású kádereket jelentette) arányszáma is megfelelő. E hallgatók zöme a Kísérleti Fizikai Intézet által irányított diákkörökben vesz részt.” Munkánkat Pócza tanár úr az 1956-ban írt és hagyatékában fennmaradt feljegyzésében így összegezte, értékelte: „1948-ban kerültem a Kísérleti Fizika Tanszékre azzal a hittel, hogy lehet Magyarországon is fizikát csinálni, és kezdetben azokkal az égő lelkesedéssel bíró jó-szándékú emberekkel körülvéve csodákat műveltünk.”
A sikerek és elismerések ellenére, 1959-ben eltávolították az Eötvös Lóránd Tudományegyetemről társaságukat Pócza Jenő tanár úrral együtt. Hogyan tudta az akkori hatalom ezt megtenni, mire hivatkoztak?
Az eltávolítás formája és indoklása természetesen az akkori törvényeknek megfelelt: népgazdasági érdekből történt áthelyezés. Legtöbbünket, így engem is, tanári képesítésünknek megfelelően általános iskolába helyeztek át. Pócza tanár urat pedig „kutatómunkájának folytatása” érdekében a nemrégiben alapított Műszaki Fizikai Kutatóintézetbe a legalacsonyabb, tudományos munkatársi beosztásba. Az eltávolításnak természetesen voltak valódi okai. De előjelei is. Pócza tanár urat 1952 elején az oktatásban elért kiváló munkája elismeréséül az egyetemi pártbizottság egyetértésével a Köztársasági Érdemérem arany fokozatával való kitüntetésre elsősorban javasolták, és felajánlották neki a tagjelöltséget. A tagjelöltséget, ami természetes módon arra kötelezte volna, hogy a párt utasításait kritika nélkül teljesítse, nem fogadta el. A kitüntetést nem kapta meg. Sőt megvonták tanszékvezetői megbízatását és pályázatot írtak ki tanszékvezető egyetemi tanári állásra. Egyedül ő nyújtott be pályázatot. A minősítő bizottság egyhangúan javasolta tanszékvezető egyetemi tanárrá történő kinevezését. Az egyetem felterjesztette, a minisztérium és az akadémia személyzeti osztálya azonban nem javasolta. A hagyatékában megtalálható javaslatra egy döntéshozó ráírta: „marad eddigi beosztásában”. Miután más nem vállalkozott erre a munkára, újból meg kellett bízniuk a tanszék vezetésével, de ismét csak docensi minőségben. Így maradtunk akkor még mi is az egyetemen, a minisztérium kényszerhelyzetében az akkori politikai minősítés szerint a három TTT közül (Támogatott, Tűrt, Tiltott) a „Tűrt” állapotban. Annak minden következményével: a rendszer számára megbízhatatlanok, támogatásra nem érdemesek, vezető beosztásba nem kerülhetnek. Eltávolításunk következő lépése 1956-ban történt. A Kísérleti Fizikai Intézetet, ami az eredeti két kísérleti tanszék egyesítésével jött létre, és amit Pócza tanár úr vezetett, ismét kettéosztották. Az egyikre új egyetemi tanárt neveztek ki, a másikra, a II. sz. Kísérleti Fizikai Intézet vezetésére Pócza tanár úr kapott megbízást, de ismét csak docensi minőségben. A mi társaságunkat ehhez az intézethez osztották be. Véglegesen 1959 júliusában történt meg eltávolításunk, majd a II. sz. Kísérleti Fizikai Intézetet meg is szüntették.
Boglárka kérdésére a valódi választ Sólyom Jenő egyetemi tanár találta meg a közelmúltban az egyetem rektori tanácsának és az egyetem pártbizottságának 1959 novemberében tartott közös ülésének jegyzőkönyvében. Felszólalásában a legilletékesebb, az egyetem személyzeti osztályának vezetője tárta fel azt: „a T.T.K.-n 10 éves probléma volt a kísérleti fizikai tanszék káderproblémája. Tíz éven keresztül nem nyúltunk hozzá, holott tudtuk, hogy ott nem minden megy rendben sem szakmai, sem politikai vonalon. Az ellenforradalom után került arra sor, hogy ezt a tanszéket felszámoljuk, és érdekes, hogy nem dőlt össze a világ, a fizika oktatása tovább megy, sőt olyan vonalon, ami a mi rendszerünknek kívánatos”. Hozzátette azt is, hogy olyan tanszékvezetés kellett, „amely hajlandó arra, hogy nekünk neveljen jól képzett szocialista kádereket.” Majd több tanszékre vonatkozóan is megjegyezte: „nem a mi kezünkben volt ezeken a tanszékeken keresztül a hallgatók szakmai és politikai nevelése.” Mindez olvasható Sólyom Jenő fizikaprofesszor már említett „Fizika Magyarországon 1945 és 1959 között” című könyvének 215. oldalán. Ez egy nagyon alapos munka, szinte egyedülálló, tényfeltáró tudománytörténeti mű, amely ennek a sorsdöntő történelmi korszaknak a politikai-társadalmi viszonyait, erőtereit, történéseit és módszereit is hűen tükrözi, gazdag irattári anyaggal támasztja alá.
Miután áthelyezték, hogyan folytatódott Péter bácsi útja?
Az áthelyezésről szóló papír átvétele után ott álltam s kérdeztem magamtól, mi is történt, hogyan is tovább. Nyilvánvaló volt, hogy az oktatási minisztérium hatáskörében nemkívánatos egyén vagyok. S akkor, néhány nap múlva keresett meg volt aspiráns társam, Hahn Emil, az Optikai és Finommechanikai Központi Kutató Laboratórium főosztályvezetője azzal, hogy hallották, „szabad ember” lettem, s örülnének, ha elvállalnám egy akkor indult vékonyréteg-kutatási, fejlesztési témájuk vezetését. Ez számomra igen kedvező volt, hiszen így gyakorlatilag folytathattam azt a kutatómunkát, amelyet az egyetemen már elkezdtem. Pócza tanár úr ugyanis az egyetemi intézetben az 50-es évek közepén a világ vezető laboratóriumaival egy időben kezdte meg a szilárd anyag egy sajátos formájának, a vékonyrétegeknek az előállítását, sajátos szerkezetük és fizikai-kémiai tulajdonságaik vizsgálatát, s munkatársául engem választott. Így a felajánlott témában már jártas voltam. A meghívást elfogadtam. Ezzel léptem rá a kutatófizikusi pályára.
Utam aztán 1962-ben újabb irányt nyert azzal, hogy Pócza tanár úr a Műszaki Fizikai Kutatóintézetben kutatócsoport alakítására, és az intézet igazgatója, Szigeti György hathatós támogatásának köszönhetően transzmissziós elektronmikroszkóp beszerzésére kapott lehetőséget. Meghívott, hogy folytassuk korábbi közös munkánkat. A mikroszkóp pedig, mondta, lehetővé teszi, hogy megvalósítsuk eredeti tervünket, s a világban az elsők között végezzünk elektronmikroszkópban vékonyréteg-kísérleteket. Az Optikai Kutató Intézet igazgatója megértette helyzetemet, s ráléphettem életutam máig tartó szakaszára. Ezt sem én terveztem, ügyeskedtem ki, hanem, úgy érzem, az Úr Isten titkos hálószövésébe tartozott.
Pócza tanár úr meg rátalált egy különleges képességű, elméleti síkon is nagyszerűen képzett, akkoriban végzett, s már jelentős eredményeket is felmutatott mérnök fiatalemberre. Legnagyobb meglepetésemre Barna Árpádként mutatkozott be. Ha rokoni kapcsolatot nem is találtunk, de igen jó, kölcsönös bizalomra is épülő barátság alakult ki közöttünk. Árpád különleges ember volt. Arcát mindig sajátos cinkosságot sugalló mosoly jellemezte. Cinkosságot, összekacsintást, amellyel közös elszánásra, megmásíthatatlan akaratvállalásra hívta meg partnerét. Arra, hogy ugye megcsináljuk akkor is, ha akár lehetetlennek is tűnik, ha a feltételek sincsenek meg, de még akkor is, ha netán akadályok gördülnének elénk. Árpád aztán ilyen „cinkosságok” sorozatát követte el évtizedeken át tartó együtt-munkálkodásunk során. Ezzel megadta annak alapját, hogy hazai laboratóriumban egy saját, a világ élvonalába tartozó kutatási irányt valósítsunk meg. Élmény volt így dolgozni. Így történt már első megbeszélésünkön is, amikor Pócza tanár úr elmondta elképzelését az elektronmikroszkópban végezhető kísérletekről, amely a kutatásban forradalmian új, igen hatékony módszernek ígérkezett. Megkérdezte Árpádot, lát-e lehetőséget arra, hogy erre alkalmas kísérleti berendezést megtervezzen, és azt az intézet műhelyében elkészíttessük. Árpád rövid gondolkozás után természetesen azt mondta: „Megcsinálom. Én magam csinálom meg.” Mintegy fél év alatt valóban kigondolta, megtervezte a berendezést, és összehozott egy olyan házi műhelyt, készített sajátos szerszámokat, amelyekkel el is készítette az elektronmikroszkópba beépíthető kísérleti berendezést. Majd ebből több lépcsőben fejlesztett ki egy, a világon máig egyedülálló berendezést, amellyel új, valóban alapvető, széles körű érdeklődést kiváltó eredményeket tudtunk elérni. Így kutatócsoportunk már az 1960-as évek második felében ismertté válhatott és a vékonyréteg-kutatás területén bekerült a világ élvonalába. Kutatócsoportunk, Pócza tanár úr, Árpád és én, nagyszerű együttes volt. A lelkes, felelősségteljes tenni akarás vezérelt bennünket. Nagyon jól megértettük egymást, együtt tudtunk gondolkodni, eredményeinket közös megbeszélésekben, sokszor éles vitákban kiérlelni. S ami ennél is fontosabb volt, tiszteltük egymást, és kölcsönös bizalomban, szakmai féltékenység nélkül tudtunk együtt dolgozni. Azokban az időkben persze az ilyen együttes a Párt számára nem volt kívánatos, sőt gyanús volt. Egyikünkkel-másikunkkal beszélgetéseket provokálva, többször igyekeztek féltékenységet szítani közöttünk, amit őszintén felfedtünk egymás előtt. Ajándékként éltem meg, hogy Pócza tanár úr halála után is, amikor a csoport vezetője lettem – egy-egy esetet, csalódást leszámítva – ilyen kutatócsoporttal és ilyen légkörben dolgozhattam.
A hidegháború időszakában, amikor szinte teljes elzártságban élt az ország, úgy tudom, még a tudomány területén is, hogyan tudták elérni, hogy eredményeik világszerte ismertté váljanak?
Elég sajátos módon. Úgy érzem, ezt is ajándékként kaptuk. A kutatási eredmények gyors megismertetésének útja a konferencián tartott előadás és a személyes kapcsolatok. Nyugatra, ami a világot elsősorban jelentette, csak kevés kiváltságos utazhatott. Mi nem tartoztunk ezek közé. De szakterületünkön akkor még nyugaton is alig rendeztek konferenciát. Pócza tanár úrral, meg a már említett Hahn Emillel 1959 őszén arra a gondolatra jutottunk, hogy ha mi nem mehetünk nyugatra, hát rendezzünk Magyarországon konferenciákat, hívjuk ide mind a nyugati, mind a keleti szakembereket. Hozzuk ide a nemzetközi tudományos közéletet. Talán meglepő, amit most mondok: ennek a lehetősége már adott is volt. Az Optikai, Akusztikai és Filmtechnikai Tudományos Egyesület akkor már kétévente rendezett optikai konferenciát. Az 1960-ban soron következő konferencia szervezése éppen elkezdődött. Az optikai konferenciák szervezését a népgazdaság szempontjából kiemelt fontosságúnak tekintett Magyar Optikai Művek, Gamma Finommechanikai és Optikai Művek meg az ipari minisztérium kezdeményezte és támogatta. A konferenciasorozat egyik fő szervezője pedig Hahn Emil volt. S mivel a vékonyrétegeket az optikai ipar már egyre szélesebb körben alkalmazta, elérte, hogy a konferencia tárgykörei közé felvegyék a vékonyrétegeket, mi pedig Pócza tanár úrral bekerültünk a szervezőbizottságba, majd lettünk annak elnöke és titkára. A támogatók révén a konferenciákat meghirdethettük mind a szocialista, mind a nyugati szakmai körökben, és előadók meghívására is lehetőség nyílt. Ilyen alapon és háttérrel rendezhettük meg a következő konferenciákat 1963-ban, 65-ben és 67-ben. A külföldi résztvevők száma és a vékonyréteg tárgykörű előadások száma fokozatosan nőtt. Úgy, hogy az 1965-ös és 67-es konferenciát már vékonyréteg-konferenciaként is hirdettük meg. Ezeken a konferenciákon, amelyek a világban is az elsők között voltak, és amelyeken a vékonyréteg-kutatás számos vezető szakembere is részt vett, ismertethettük szinte megszületésük pillanatában az elektronmikroszkópban végzett kísérleteink eredményeit. 1967-ben intézetlátogatást is szerveztünk, hogy a résztvevők láthassák a különleges kísérleti berendezést, és elvégeztünk egy kísérletet úgy, hogy az erre a célra kiépített TV lánc segítségével követhették a kísérletet. Így élőben, közvetlenül megfigyelhették, láthatták azokat a folyamatokat, amelyeket az előadásban már megismerhettek. Eredményeink nagy érdeklődést és elismerést váltottak ki. Pócza tanár urat előadásra hívta meg a Francia Fizikai Társulat, a Nemzetközi Vékonyréteg Bizottság pedig tagjai közé választotta. Az Elsevier, amelyik ma is az egyik legjelentősebb nemzetközi kiadó, az akkor indított Thin Solid Films című tudományos folyóiratának szerkesztőbizottságába kérte fel őt. A konferenciák során folytatott beszélgetések eredményeként számos szocialista és nyugati szakemberrel, egyetemmel, kutatóintézettel kerültünk kapcsolatba, majd az évek, és a politikai enyhülés során együttműködést, közös kutatást is létre tudtunk hozni.
Peking, 2010.
Úgy tudom, a kutatás területén az együttműködéseknek meghatározó szerepe van.
Igen. Mind hazai, mind külföldi vonatkozásban. Ma már nagy nemzetközi projektek keretében akár több tíz kutatóhely is tagja az együttműködésnek. Mi már a hatvanas évektől kezdve építettünk ki közös, elsősorban kétoldalú kutatást, mind hazai mind külföldi kutatócsoportokkal, intézetekkel. Ezek elsősorban a konferenciák során kialakult személyi kapcsolatokra épültek. Voltak csak egy-egy adott problémára épülő, rövidebb távú, néhány évre szóló együttműködések, de számos olyan is, amely, szinte egy életre szólt. A Fémipari Kutató Intézetben Csanády Andrásné Bodoky Ágnessel az 1970-es évektől kezdve szinte napjainkig együtt dolgoztunk. Az ő révén alakult ki a 80-as években egy igen gyümölcsöző, több évtizedig tartó közös kutatás az anyagszerkezet-vizsgálat legkorszerűbb, az ultranagy feloldású elektronmikroszkópia eszközének és módszerének egyik kidolgozójával, K. Urbán professzorral, a jülichi mikroszerkezet-kutató központ igazgatójával. A debreceni Atommagkutató Intézettel, Berényi Dénessel, Berecz Istvánnal, Bohátka Sándorral és Kövér Lászlóval a 70-es évektől kezdve dolgoztunk együtt. Az 1963-as és 1965-ös budapesti konferenciákon már számos közös kutatás kialakult. Több évtizedes együttműködés indult Pozsonyban J. Schilder és S. Luby kutatócsoportjával, K. Kinosita csoportjával Tokyoban, S. Kansky csoportjával Ljubljanaban, H. Bethge mikroszerkezetkutató és elektronmikroszkópiai intézetével Halleban. Az R. Grigorovici, R. Manaila és Dévényi András (Bukarest) kutatócsoportjával elhatározott közös kutatás egy életen át tartott. Az 1967-es budapesti konferencián kialakult kapcsolatra épült több évtizedes együttműködés marseillei, párizsi és bécsi kutatócsoportokkal. Szinte a mai napig tart a Marosvásárhelyen, kezdetben a Petru Maior Műszaki Egyetemen, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem dolgozó Biró Domokossal és Dávid Lászlóval az 1980-as években megkezdett közös munka. A linköpingi egyetemmel 1984-ben szintén a mai napig tartó közös kutatás kezdődött. Gyümölcsöző volt és az elektronmikroszkópiai vizsgálatok területén új lehetőségeket adott az osakai és a nagoyai egyetemek kutatócsoportjaival kialakult kapcsolat. És természetesen résztvevői voltunk, vagyunk az utóbbi évtizedek számos nemzetközi projektjének.
Péter bácsi külföldi elismerései azt bizonyítják, hogy a nemzetközi tudományos közéletnek is aktív tagja lett.
A nemzetközi tudományos közéletbe egyrészről a konferenciák szervezése és Pócza tanár úr kutatócsoportjának nemzetközi elismertsége révén, másrészről pedig, amire nem is mertem gondolni, intézetünk igazgatója, Szigeti György révén kerültem be. Szigeti György akadémikus volt, párttag. A Párt felső vezetéséhez szoros kapcsolatok fűzhették. Széles látókörű szakember s olyan intézetvezető volt, aki az eredményes munkát értékelte, s kész volt támogatni akkor is, ha az illető nem volt párttag s akár a „tűrt” besorolásba is tartozott, mint mi. Így támogatta Pócza tanár urat, akivel az Egyesült Izzóból már ismerték egymást, és minket, munkatársait is. Szigeti egyike volt azoknak, akik Magyarországot képviselték a nemzetközi tudományos közéletben. Így tagja volt az 1959-ben alakult Nemzetközi Vákuum Unió, az International Union for Vacuum Science, Technique and Applications, azaz IUVSTA vezetőségének, és elnöke volt az IUVSTA Magyar Nemzeti Bizottságának. Ebbe tartozott a vékonyréteg-kutatás tárgyköre is. Egyszer, az 1960-as évek végén közölte velem, hogy az IUVSTA Végrehajtó Tanácsának ülésére megy, és magával vinne. Ez meglepett, mert közvetlenebb kapcsolat nem volt közöttünk. Ez még két vagy három esetben megismétlődött. Ezek jó alkalmak voltak arra, hogy megismerkedjek ennek a nemzetközi szervezetnek vezető szakembereivel, és bepillantsak a nemzetközi szervezetek életébe, működésébe. Tagja lettem az IUVSTA Magyar Nemzeti Bizottságnak, majd az 1970-es években képviseltem azt az IUVSTA Végrehajtó Tanácsában. Itt elém tárult a lehetőség, hogy aktív részt vállaljak a nemzetközi szervezet munkájában is, szakosztály alapításában, bizottságok munkájában, nemzetközi konferenciák, iskolák, munkamegbeszélések szervezésében. Életutam során hetvennél több nemzetközi rendezvény szervezésében vettem részt. Ezek közül 17-nek voltam elnöke vagy titkára, és 26-ot Magyarországon rendeztünk. Közel 70 nemzetközi rendezvényen tartottam felkért, összefoglaló előadást. Mindezek elismeréseként nyertem el 2010-ben az IUVSTA „Science Prize” tudományos díját, amelyet a Pekingben tartott kongresszuson adtak át, és 2022-ben a szervezet közgyűlése tiszteletbeli elnökké választott. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezeket az elismeréseket személy szerint ugyan én kaptam meg, de megilletik feleségemet, fiaimat, akik megértő szeretettel vállaltak sok áldozatot azért, hogy mindezt végezhessem, és mindazokat, akik az eredmények kimunkálásának, kiérlelésének részesei voltak, illetőleg közéleti munkámhoz a hátteret biztosították és segítségemre voltak. S mindenekelőtt, azért, hogy mindezt a lehetőséget, feladatot, munkát megkaptam és el tudtam végezni, egyedül Istené legyen a dicsőség.
Számtalan elismerése közül melyik díjért a leghálásabb?
A Selényi Pál-díjért, amelyet az Eötvös Loránd Fizikai Társulat adományozott. Ez volt munkásságom első értékelése, amely nagy biztatást jelentett. Ez a díj külön is kedves és értékes számomra, mert névadójának, a fizika nagyjai között számon tartott alkotónak és nagy egyéniségnek indulásom idején tanítványa, segédje is lehettem.
Említette, hogy a „tűrt” besorolásba tartozott. Hogyan volt mégis lehetősége arra, hogy a nemzetközi tudományos közéletben ilyen aktív legyen, ennyi nemzetközi rendezvényen részt vegyen? Honnét kapott ehhez anyagi támogatást?
Jogos a kérdése. Kezdetben, a 60-as, 70-es években úgy kapcsolódtunk be a nemzetközi tudományos közéletbe, hogy konferenciák és iskolák szervezésével „idehoztuk” azt. Később pedig egyre több nemzetközi rendezvényre hívtak meg összefoglaló előadás tartására. Ilyen esetben a részvétel költségeit a meghívók fedezték. Azonban még így is előfordult, hogy pl. az 1970-es évek végén az első amerikai meghívásomat le kellett mondanom, mert kiutazásomhoz nem járultak hozzá.
Élete során felmerült, hogy külföldre megy dolgozni?
Az 50-es – 70-es évek időszakában, amikor fiatal voltam, s ez szóba jöhetett volna, a külföldi munkavállalásnak arról a nagy szabadságáról, lehetőségéről, amely ma oly természetes, álmodni sem lehetett. Külföldön dolgozni csak úgy lehetett, ha valaki disszidált, vagy ösztöndíjat kapott. Ha kérdése arra irányulna, hogy azért mentem volna-e külföldre dolgozni, mert jobb munka- és életlehetőségre vágytam, akkor azt mondom, hogy ez soha nem merült fel bennem, így soha nem kellett mérlegelnem sem. Úgy érzem, ennek igen egyszerű alapja, oka adatott meg, s bizonyára az Úr Istentől kaptam. Tőle kaptam a hivatástudatot, hogy azt a közösséget szolgáljam, amelybe beleszülettem s – érdekes módon? – életem folyását, családom kialakulását, találkozásaimat, kapcsolataimat életutam minden szakaszában is úgy irányította, hogy ez erősödjék bennem. Magammal kellett volna szembeszállnom, ha valami, valaki mégis arra tudott volna rászedni, hogy el akarjak menni. De, csodálatos módon, családom, feladataim, munkakörülményeim, s különösképpen is az az együttes, vagy annak a meghatározó magja, amelynek tagjaként, majd vezetőjeként dolgoztam, mindig azt erősítette, hogy itt lehet alkotó életet élni, itt jó élni, dolgozni. Máig maradandó, velem élő élmény az, ahogyan – sokszor külső intrikák bomlasztó szándéka ellenére is – kölcsönös tiszteletben, megbecsülésben és egymás iránti teljes bizalomban, sokszor nagy nehézségek közepette, akár lemondást, áldozatot is vállalva tudtunk csoportunkban együtt dolgozni. Bár külföldi ösztöndíjat, amely szakmailag s nem kevésbé anyagilag is előrevivő lehetett volna, egy három hónapos bukaresti kivételével nem kaptam, a nemzetközi tudományos közéletnek így is aktív résztvevőjévé válhattam.
Ha most Boglárka azt kérdezi, felmerült-e bennem egyáltalán, hogy külföldre menjek dolgozni, akkor azt tudom mondani, hogy egyetlenegyszer, és pedig, talán meglepő lesz, nem az egyetemről 1959-ben történt eltávolításom után, hanem az 1980-as évek végén, amikor a „rendszerváltás” elkezdődött. Korábbi tapasztalataim alapján ugyanis felmerült bennem a gondolat, s bevallom, meg is rémültem tőle, hogy olyan erők is felszabadulhatnak és a hatalmat is megszerezhetik, amelyek önös céljaik elérése érdekében akár arra is készek lehetnének, hogy térségünk társadalmainak átalakítása során az emberként létezés erkölcsi alapjait is felszámolhatják. De, ilyen nézőpontból végiggondolva a nyugati társadalmak életéről szerzett tapasztalataim, felsejlett, hogy ott ez már szinte el is kezdődött, mégpedig anélkül, hogy az emberek erre egyáltalán gondolnának. Az álláslehetőségekről ugyan tájékozódtam, de ennél nem léptem tovább. Nem bántam meg. Úgy érzem, népünkben elég erős tartás maradt a kilencvenes váltás idejére és utánra ahhoz, hogy hitét és erkölcsi tartását megőrizze.
Az egyetemről történt eltávolítása után eltávolodott az oktatástól?
Nem. Hazai és külföldi egyetemeken gyakran tartottam szemináriumi előadásokat, rövid szakmai tanfolyamokat. S amikor már a magam féléknek is lehetett, diploma és doktori (aspiránsi) munkák vezetését vállaltam. (megjegyzés: a szovjet rendszer szerint aspiránsoknak hívták a doktoranduszokat) Kezdetben, a 70-es és 80-as években csak egyiptomi aspiránsokat kaptam. Az 1990-es évek elején aztán tagja lettem az Eötvös Loránd és a debreceni egyetemek fizika doktori iskoláinak. Öt diploma és kilenc aspiránsi/doktori munkát vezettem. Közülük hárman Egyiptomból, egyikük Erdélyből, egy Szlovákiából és ketten Kárpátaljáról jöttek. Különösen örülök, hogy a nagyon tehetséges, Kárpátaljáról jött diák, Kovács András doktori munkájának is vezetője lehettem. András doktori munkájának befejezése után az Osakai Egyetemre kapott meghívást, majd a Cambridgei Egyetemen dolgozhatott, ma pedig a szupernagy-feloldású transzmissziós elektronmikroszkópia elméleti alapját és eszközét kidolgozó Ernst Ruska Kutató Köpont (Jülich) vezető munkatársa.
Talán nem tolakodó, ha felteszem azt a kérdést, hogy a kutatói évek során hogyan ismerte meg a feleségét?
Úgy érzem, ez is a titkos szálak szövésének egyike. Az ötvenes évek végén tbc-t kaptam, és szanatóriumba kerültem gyógyszeres kezelésre. Vagy három hónap után gyógyultnak nyilvánítottak. De 1961-ben újra fellángolt a betegség, visszakerültem a szabadsághegyi szanatóriumba. Itt végül úgy döntöttek, hogy a jobb felső lebenyt ki kell venni. A műtét utáni rehabilitációra szintén a szanatóriumban került sor. Sokszor üldögéltem a szanatórium nagy társalgójában, s itt a telefonfülkénél láttam meg Évát. Megtetszett. Késztetést éreztem, hogy megszólítsam. Kiderült, hogy a Baár-Madasba járt az államosításig. Érettségit már egy másik iskolában tett. Érettségi után, jó nyelvérzékére hivatkozva, az igazgatónő a Lenin Intézetbe akarta irányítani, amit ő nem vállalt. S mivel cserkészkora óta állandóan faragott, bicskával gubacsokból is, egy ilyen gubacsfaragvánnyal jelentkezett az Iparművészeti Főiskolára. Borsos Miklós felvette, és ott díszítő szobrászként végzett. Megismerkedésünkkor egy köztérre szánt szobron dolgozott. Kiderült az is, hogy Éva lelkes cserkész volt, életeleme az éneklés, különösen népdalok és zsoltárok éneklése. Ez aztán még jobban összehozott bennünket. De – egyszer aztán elmondta – zavarja, hogy nagy családi védettségben nőtt fel, és ebből ki akar lépni, önálló felnőtté akar válni, ezért alibi meghívó levéllel Münchenbe megy. S mivel nem szándékozik férjhez menni, kérte, hogy minden kapcsolatot szakítsunk meg. A hatvanas évek végén aztán értesített szülei haláláról. A temetésen találkoztunk, majd egyre sűrűbben. Elmondta életének folyását. Münchenben először cselédként vállalt munkát, majd a Francia Intézetben takarítónői, ill. könyvtárosi beosztásban dolgozott. Közben a Müncheni Képzőművészeti Főiskolán is kapott ösztöndíjat. A Francia Intézetben megismerkedett egy diplomata feleségével. A vele folytatott beszélgetések során találta meg hivatását, az elhagyatott vagy problémás gyerekek gondozását, segítését felhasználva képzőművészi adottságait, ismereteit. Ezt később, már a 2000-es évek elején, egy rádiós beszélgetésben Albert Schweitzert idézve „boldog vagy, ezért arra hívattál, hogy sokat adj tovább másoknak”, így fogalmazta meg: „Megtaláltam hivatásomat. Az a dolgom, hogy másoknak nyújtsak, főleg gyerekeknek, akiknek nem jutott annyi, mint nekem.” Ebben is találkoztunk. Aztán folytatta élete folyásának elmondását. 1968-ban hazajőve, szülei már súlyos betegek voltak. Őket ápolta, s mellette, hogy megtalált hivatását végezze és valami egzisztenciája is legyen, neurotikus, állami gondozásba vett fiúk számára akkor megnyílt nevelőotthonban vállalta el a kezdeményezésére létesített művészeti szakkör vezetését. Itt aztán az egyik fiú, becenevén Gyebi, aki mindig szomorú volt, mert soha senki sem látogatta, erősen kötődött Évához, olyannyira, hogy Éva megszerette, megsajnálta, és minden második hétvégén hazavitte. Aztán egyszer, mikor beérkezett az intézetbe, egy másik fiú, János, akit szintén nem látogattak, s igen nehéz eset is volt, mezei virágokból összeállított csokorral várta és sírva kérte: „Engem is tessék hazavinni!” Éva úgy mondta, akkor elhatározta, hogy ezeket a gyerekeket addig istápolja, amíg szükségük lesz rá. Elhatározása oly erős volt, hogy ennek közös vállalását házasságkötésünknek is feltételéül szabta. Erre én, megkérésemre pedig ő mondott igent. 1974-ben kötöttünk házasságot. Két fiúgyermekünk született, egyikőjük fizikus, a másik orvos lett. Három kicsi unokánk van, akik közül a legnagyobb most volt másodikos elemista.
Két egykori református gimnazista közös életútján megjelent még a cselekvő hit?
A nevelőotthoni gyerekek, Gyebi és János később is hozzánk jártak haza. Segítettük őket ügyeik intézésében, és ha kellett, anyagilag is. Gyebi családot alapított, egzisztenciát teremtett maguknak, de sajnos korán meghalt. János magányos maradt. „Haza” mindig hozzánk jött. Ma már túl van a hatvanon. Régóta vannak mozgásszervi problémái. Több műtéten esett át. Többször volt munkanélküli. Ilyenkor anyagilag is segítségre szorult. Feleségem, Éva a nevelőotthon megszüntetése után nevelési tanácsadóban dolgozott. Művészetterápiás szakkört vezetett és diszlexiás gyerekkel foglalkozott. Jenő bácsi megfogalmazása rá is illett. Amit munkája során hasznosnak, szükségesnek látott, tette, tettük. A rászoruló gyerekekkel s akár családjukkal is rendszeresen külön foglalkozott. Ha úgy látta jónak, tanítványát akár hónapokra magunkhoz vettük. Szakköröseivel gyakran kirándultunk, tatai faházunk kertjében pedig több nyáron tábort szerveztünk részükre.
2006 februárjában egy hosszabb időre kiható esemény történt. A Pasaréti Gyülekezetben Cseri Kálmán nagytiszteletű úr hirdette, hogy a Kelet-Európa Misszió Alapítvány útján vajdasági és kárpátaljai, szegény sorban élő családokat lehet támogatni egy havonkénti összeg befizetésével. Ez akkor hatezer forint volt. Jelentkeztünk. A nyár folyamán a misszió vajdasági képviselőjétől kaptunk egy levelet, benne két fényképpel és egy bácsfeketehegyi család bemutatásával. Elszomorító volt látni őket, a siralmas állapotú kunyhót, s olvasni helyzetüket. Ilyet tudhattunk meg: „A négy gyermek édesapja fiatalon, tragikusan meghalt. Az özvegy édesanya mostoha körülmények közt keservesen neveli négy gyermekét. Előfordult, hogy egy falat kenyér sem volt a háznál. Ilyenkor az édesanya arra kényszerült, hogy a szeméttelepen gyűjtögessen.” Nyilvánvaló volt, hogy a Misszió által kért támogatási összegnél lényegesen nagyobb segítség kell ahhoz, hogy életük valamennyire is rendeződjék. Decemberben a Misszió munkatársával, Nagy Tiborral központjukban, Inárcson találkoztunk, hogy a legszükségesebbekről és a lehetőségekről beszéljünk. Ekkor egy nagyobb összeget adtunk élelem és a téli tüzelő beszerzésére. Nagy Tibortól megtudtuk, hogy a községben három- és ötezer euró között már lehet házat vásárolni. Így arra gondoltunk, hogy a nemrégiben az egyik amerikai tudományos egyesülettől kapott díjam összegét erre fordítjuk. A következő nyáron Bácsfeketehegyre utaztunk, és Nagy Tiborral, meg Harangozó László ottani református lelkipásztorral kerestünk eladó házakat. Az elfogadható házakat azonban ennél jelentősen magasabb összegre tartották. Hazafelé utazva megfogalmazódtak bennünk a következő lépések. Megkerestük Cseri Kálmán nagytiszteletű urat azzal, hogy „Nagytiszteletű úr hozott bennünket ebbe a helyzetbe, tudna-e segíteni?” Ő a szokásos elgondolkodó komolyságával nézett maga elé és ránk, majd azt mondta, hogy tud segíteni, mivel a gyülekezet egyik idős tagja éppen felajánlott jó célra egy nagyobb összeget, amit rokonaitól kapott, és amire nem volt szüksége. Kaptunk még támogatást a Johannita Rendtől, egy ügyvéd barátunktól és fiainktól is. Így néhány nap alatt összejött a szükséges összeg, még több is, amiből így bútort és ágyneműt is tudtunk vásárolni. Hát nem csodás példája ez az Úr Isten hálószövésének? S engedje meg Boglárka, ismét, hogy ezzel kapcsolatban egy bájos történetet is elmondjak. A családnak volt egy szamara és szekere. Ezért házkeresésünk során mindig mérlegeltük, hogy a kapun befér-e a szamaras szekér. Ezt a házbeliek hallhatták. (Megjegyzem, a családból senki sem volt velünk a házkeresés során.) Harangozó László mesélte később, hogy visszahallotta, ahogy az asszonyok ilyesformán beszélték a házkeresésünket egymás közt: egy idős budapesti házaspár ide akar költözni és hozni akarják magukkal a szamarat meg a szekeret.
Szeptemberben, amikor a házba beköltöztek, Nagy Tiborral elvittük és összeállítottuk a bútorokat. Ez alatt a két iskolás lány, Magdika és Aranka eldicsekedett Évának, hogy szerepelnek a szavalóversenyen, de Feri, a legidősebb, nem, mert nem tudja elolvasni és megtanulni a verseket. Ezt hallva, Feri könnyes szemmel odaült Éva mellé, kezét térdére tette és azt mondta: „Tudja, ha majd minden rendbe jön, maga eljön ide, beülünk egy sarokba és megtanít engem olvasni.” Mit lehetett erre tenni? Az iskolaév során többször elmentünk néhány napra. Éva foglalkozott Ferivel, és tanítónőjével megbeszélte, hogy hogyan dolgozzanak együtt. Feri az évközi szüneteket, majd a következő nyáron másfél hónapot töltött nálunk. Megtanult olvasni. A gyerekek, általában párosával, az évközi és részben a nyári szünidőt is nálunk töltötték. Történt aztán, hogy amikor Aranka konfirmációjára Bácsfeketehegyre utaztunk, a nagyobbik lányt, Magdikát nagy szomorúságban találtuk. Az istentisztelet után Éva elbeszélgetett vele. Magdika elmondta, minden vágya az volt, hogy óvónőnek tanulhasson. Otthon azonban nincs lehetősége, hogy gimnáziumban, majd óvónőképzőben tanulhasson, mert kisegítő osztályba járt. Éva első gondolata az volt, hogy elhozzuk hozzánk és itt keresünk továbbtanulására lehetőséget, hiszen felmenői jogán Magdika is már megkapta a magyar állampolgárságot. Jó, jó, de meggondolva a helyzetet, ráeszméltünk, hogy ez szép és jó gondolat, de súlyos problémákkal kell szembesülnünk, elsősorban Magdikának, de nekünk is. Hiszen Magdikánál szinte teljesen hiányzik az a tudás, amire a gimnázium épít; s egyáltalán képes-e ilyen szinten tanulni, képes lehet-e a hiányzó tudást megszerezni, felzárkózni kortársaihoz; s mindezek mellett képes lesz-e a számára teljesen idegen társadalmi környezetbe beilleszkedni, elviselni az eddigi zárt családi és falusi közösségből történő kiszakadást, nem roppan-e bele ebbe a súlyos terhelésbe? Vállalhatjuk-e mindezek kezdeményezését, intézését, s a felelősséget is Magdikáért, hiszen ha meggondoljuk, már 80 feletti, alatti éveinkben vagyunk. Újabb tennivalót kaptunk, de ahogyan azután megtapasztalhattuk, folyamatosan kaptuk a megoldásokat is. Magdikát az évzáró után elhoztuk. Minderről beszélgettünk vele, s megkérdeztük, hogy vállalja-e ezeket a nehézségeket. Rövid gondolkodás után igent mondott. Arra aztán nem volt sok időnk, hogy azon töprengjünk, hogyan is kezdjük a tennivalók intézését. A Csökmei Kör (Karácsony Sándor tanítványainak köre) konferenciáján vettem részt, ahol találkoztam egyik barátom unokájával, s ő is azok közé került, akiket autóval hazahoztam Budapestre. Útközben elmondta, hogy most éppen a Református Missziói Központ Menekültmissziójának iskolai integrációs programjában dolgozik, s feladata a menekült családok gyerekei képességének, tehetségének felmérése, és a gyerekek iskolai elhelyezése. Felajánlotta, hogy elbeszélget Magdikával, megvizsgálja, és esetleg iskolát is tud majd javasolni. A Benkő István Református Gimnáziumot javasolta, aminek igazgatója megértően, segítőkészen felajánlotta, hogy Magdikát felveszik az induló 9. előkészítő osztályba, s továbbtanulásáról majd munkája és eredményei alapján lehet dönteni. Magdika 2019-ben sikeres érettségit tett. Gimnáziumi tanulmányai, küzdelmei során mind az igazgató asszonytól, osztályfőnökétől és tanáraitól megértő szeretetet és sok támogatást kapott. Az egyetemi óvónőképzésbe nem került be. Szakképzésen vett részt, s már két éve bölcsődei kisgyermeknevelőként dolgozik.
A nehéz sorsúakért való cselekvésünk kapcsán még egy dolgot megemlítek. 2009-ben látogatást tettünk Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, ahol Éva anyai nagyapja, Várkonyi Endre tanított és a múzeum őre volt. Éva kérésére nagyapjáról azzal is megemlékeztünk, hogy adománnyal hozzájárultunk a gimnázium jutalmazási keretéhez. Felajánlottuk, hogy egy akkor érettségiző diákjuk egyetemi tanulását szállásköltségének vállalásával segítjük.
Egykori pápai református gimnazistaként hogyan érintette az egyházi iskolák és egyesületek megszüntetése?
Elszomorító volt, hogy olyan világhelyzet alakult ki, amely lehetővé tette a krisztusi tanításra és az évszázadok tapasztalataira szervesen építkező iskolakultúrák felszámolását, „eltörlését”. Ez felbecsülhetetlen mértékű rombolás volt. Fájdalmas volt tudomásul venni, hogy ez ellen közvetlenül, emberi eszközökkel semmit sem lehetett tenni.
Az egyházi iskolák bezárásának kényszerű elfogadása ellenére az öregdiákok nem mondtak le az újraindulás lehetőségéről.
Így van. Az 1980-as évek végén a pápai gimnázium újraindításáért együtt gondolkodó társaságban aktívan részt vettem. Feleségem révén a Baár-Madas budapesti gimnázium újraindításáért munkálkodók között is ott voltunk. Első időkben elég komoly aggodalmaink voltak, hogy keresztül lehet-e vinni vagy sem. Olyan vélemények is voltak, hogy korai. De hát aztán ezeket végül az Úr Isten intézte, és egymás után megnyíltak az egyházi intézmények.
Mit ért együtt gondolkodó társaság alatt, kik alkották azt?
Hagyomány volt a Kollégium államosítása után is, hogy az öregdiákok Budapesten rendszeresen összejöttek, s az itt kialakult beszélgetések tulajdonképpen együtt-gondolkodások is voltak arról, hogy mit lehet tenni annak érdekében, hogy a Kollégium, annak szellemisége és a társadalomban betöltött szerepe, jelentősége továbbra is éljen a köztudatban. Az 1945 előtt érettségizettek az 50-es években esetlegesen, majd a 60-as évektől kezdődően rendszeresebben összejöttek baráti vacsorákra, főként a Kárpátia Étteremben. Ezeknek a vacsoráknak a szervezője, úgy tudom, elsősorban Dávid László ügyvéd és Lőrincze Lajos voltak. Mi, a 45 után érettségizettek a 60-as évek közepétől kezdve vettünk ezeken részt. A 1960-as évek közepén, az együtt-gondolkodás eredményeként Dávid László kezdeményezte, hogy íródjék meg a Kollégium részletes története. Ennek szervezésére és anyagi támogatására létrejött egy csoport. Ennek tagja voltam. A történet megírását Szíj Rezső vállalta. Ő azonban nem haladt a munkával a megbeszélt ütemben, így a 70-es évek elején a csoport úgy döntött, hogy Szíj Rezső munkáját a továbbiakban nem támogatja. Ekkor vállalta Trócsányi Zsolt, hogy a Kollégiumban végzett történészekkel összefogva megírják a történetet. Ez a kötet Trócsányi Zsolt szerkesztésében a Kollégium alapításának 450. évfordulójának évében, 1981-ben meg is jelent. Az 1970-es évek elejétől kezdődően a budapesti találkozóinkat, valószínűen Illés Jenő és mások kapcsolatai révén, Gosztonyi János miniszterhelyettes, meg Pozsgay Imre támogatásával úgy hallgatólagosan a Hazafias Népfront befogadta. Hivatalosan ugyan nem tartoztunk a Népfronthoz, de a meghívókat legálisan a központban sokszorosíthattuk, a találkozókat pedig a VI. kerületi szervezet helyiségében, Kodály köröndön tarthattuk. A szervezés, adminisztráció – többek között a kétszázat meghaladó számú meghívó készítése, postázása -, munkáját hosszú időn át Pap Kálmán gyermekgyógyász végezte. Ebben elég rendszeresen segítettem őt. Ilyen együtt-gondolkodás alapján kezdeményeztük 1971-ben az alapítás 440 éves évfordulójára emlékező összejövetel megszervezését az utód Petőfi Sándor Gimnáziummal együtt. 1981-ben pedig egy többnapos ünnepségsorozattal emlékezhettünk a 450. évfordulóra. Tagja voltam az ünnepségek szervezőbizottságainak.
Mikor járt Péter bácsi legutóbb Pápán, a Gimnáziumban?
2021-ben voltam Pápán, a Kollégium alapításának 490. évfordulóján. Más a kor, más az oktatás, de a hit és magyarságtudat, úgy érzékeltem, nem változott.
Kilencvenöt esztendő alatt jelentős eseményeket megért. Milyen társadalmi szerepvállalása volt azokban vagy azok kapcsán?
Akartam több ízben is szerepet vállalni, valamennyit csináltam is, de nem a terveim szerint és a lehetséges formában sikeredett. Úgy látszik, azokat az Úr Isten nem bízta rám. Édesapám búcsúlevelében arra intett, hogy óvakodjam, tartsam magam távol a politikától. De az indulat, hogy a közjó érdekében tegyek, azért mindig megvolt bennem, s ennek a politika az egyik, talán a leglátványosabb és leghatékonyabb, de a legingoványosabb útja is. Egyetemi hallgatóként 1947 után volt úgy, hogy bekerülök a Nemzeti Parasztpárt ifjúsági tagozatának vezetőségébe. De mikorra ez megvalósult volna, a pártot feloszlatták.
1956 egy sajátos helyzet volt, igen összetett dolog, ahogyan a mai ismeretek alapján is látom. De sajátos volt számomra is. Akkor már évek óta mozgásomban és aktivitásomban meglehetősen korlátozott az, hogy hosszabb idő óta vesekövem volt. Így felvonulásokban való részvételre gondolni se mertem. Énem szerint számos helyen ott kellett volna lennem, számos eseményben részt kellett volna vennem. Így részt kellett volna vennem például a már 56 tavaszától működő Petőfi Kör gyűlésein, akcióiban is, ahol a korábban már említett Cornides István is igen aktív volt. Oda el is akartam volna menni. De úgy tűnik, ott kellett volna lennem az egyetemi Párt szándéka szerint is. Erre utalt az, hogy – legnagyobb meglepetésemre – az egyik „beszélgetős” párttag erősen és többször biztatott: „Péter, most úgy alakulnak a dolgok, hogy neked tenni kéne valamit. Itt van a Petőfi Kör, oda menj el, kapcsolódj be akcióikba!” S ekkor kaptam azt a határozott meglátást, ha erre ő biztat, akkor ide biztosan nem szabad elmennem, a kör akcióiban nem szabad részt vennem. Az egyetemi intézetben tudták, milyen álláspontú vagyok. Ezért is távolítottak aztán el 1959-ben. S ahogyan Sólyom Jenő adatfeltárása megmutatta, az eltávolításunk első lépései már 1956 nyarán meg is történtek. Miért is lett volna hát a Párt részéről kívánatos, hogy ott legyek a Petőfi Körben és több dologban is részt vegyek? Megalapozottnak látom a következő feltételezést: azért kellett volna részt vennem a Petőfi Kör akcióiban, hogy legyenek olyan nyilvánvalóan megtörtént dolgok, amelyekre felfűzhetők lehettek volna a közvetlen eltávolításra, vagy akár feljelentésre, börtönbe juttatásra alkalmas koholt vádak, amint ez Cornides István esetében meg is történt.
Az 1990-es években, a „rendszerváltás” időszakában, édesapám útmutatását megfogadva egyetlen pártnak sem lettem tagja, bár az MDF-hez baráti köröm révén erősen kötődtem. Egy rövid időre, 1992-ben az MDF Tudománypolitikai Bizottságának tagja is voltam. Az Akadémia közgyűlésének doktori képviselőjévé választottak, így több bizottság munkájában vettem részt. Tagja voltam az újjáalakult Protestáns Közművelődési Egyesület intézőbizottságának.
Balról: Barna B. Péter, felesége Éva, Chopra és Dhere professzorok
A kutató fizikusi tevékenységből nyugdíjba tudott-e menni, és van olyan rész, amit a kutatásaiban le tudott zárni?
Nyugdíjas vagyok, de a kutatómunkától nem tudtam, igaz, nem is akartam elszakadni. A kutatás és a tudomány mibenlétéből adódik, hogy nem lehet kerek, lezárt, mert egy kérdésre adott érdemi válasz mindig magában hordozza a következő kérdést. Hálás vagyok az Úr Istennek, hogy Pócza tanár úr munkatársa lehettem, az 1950-es években az ő vezetésével kapcsolódhattam be az egyik legperspektivikusabb kutatási témába, a vékonyréteg-kutatásba, és kisebb-nagyobb megszakításokkal – igaz, sokszor jelentős áldozat vállalása révén – mindmáig, széleskörű hazai és nemzetközi együttműködésben, ebben dolgozhattam. Azok a közleményeink, amelyben az elektronmikroszkópban végzett és az azokat kiegészítő kísérletek eredményei alapján kidolgozott modellünket írtuk le, jelentős nemzetközi érdeklődést váltottak ki és a tudományterület alapmunkái lettek.
Elhangzott Dr. Márkus Mihály püspök úr és Dr. Kálmán Attila államtitkár, főgondnok, igazgató úr neve. Péter bácsival együtt valamennyien tatai reformátusok. Mi a titka annak, hogy az átlagnál több tehetséges ember került ki abból a gyülekezetből?
A titok igen egyszerű: a gyülekezetben, s ennek meghatározó részeként az épületeiben, így a templomudvarban olyan élet folyt, olyan légkör uralkodott, amely támogatta, elősegítette, hogy a fiatalok Isten által teremtett emberré növekedjenek, ilyenné érhessenek be, és ami legfőbb, ilyen emberként éljenek és dolgozzanak a társadalom tagjaként. Erről beszélgetésünk elején már szóltam. Ha hármunkat nézem, a templomudvarban folyó élet, annak légköre különösen is meghatározó volt, hiszen otthoni, mindennapi életünk tere is a templomudvar volt s mindent láthattunk, hallhattunk, megtapasztalhattunk, ami ott történt. Mihály és az én esetemben ez természetes volt. Ott laktunk. Attila pedig a történelem sodrában lett annak részese. Szülei történelmi (Félegyházy-Reviczky) családok sarjai voltak. Édesapja szolgabíró volt. Így 1945 után osztályidegennek, a nép ellenségének minősült. Internálták, börtönbe került. A családját kitelepítették Komáromból. Teherautóval elhozták Tatára, és egy késő őszi estén holmijukkal lerakták a Kossuth téren. Jenő bácsi akkor jött haza családlátogatásból. A két asszony (nagymama és édesanya) a három gyerekkel ott állt a téren. Havaseső esett. „Várnak valakit?” – kérdezte tőlük Jenő bácsi. Aztán a család egy óra múlva ott volt a templom udvaron, az akkor már üresen álló diakonissza lakásban.
Koromnál fogva én természetes résztvevője voltam a templomudvar életének. Erről már beszéltem. Mihály ebben az időszakban született. Attilának, a mindenre kíváncsi, értékeket gyűjtögető, magáévá tenni akaró gyereknek (a 10-es éveiben járt ekkor) ez a mozgalmas élet, ez a légkör, szellemiség ideális terep volt. A maga szintjén sok mindenbe be is kapcsolódott, „beszemtelenkedett”. Bátyjával, Szabolccsal együtt részt vett a táborokban, a népdaléneklésekben s természetesen ott ült és fülelt a színdarabokon, előadói esteken. Sok mindenkiről, sok mindenről hallott, hallhatott, de sokakkal találkozhatott is, akiknek, amiknek aztán életében, munkálkodásában szerepük lett. Találkozhatott Karácsony Sándorral s megcsodálhatta, hogy a nagydarab, háborús sérülése miatt csak bottal, sokszor esetlenül járó Sándor bácsi micsoda eleven tud lenni, amikor beszél, s micsoda érdeklődést tud varázsolni a hallgatók arcára. S megtapasztalhatott olyasmit is, hogy piarista tanárok részt vesznek „református” rendezvényeken. Sándor bácsi előadásain szinte mindig ott voltak. Attila sokszor hallhatta a Móricz Zsigmond, Arany János, Ady Endre, Sinka István, Reményik Sándor, Kodolányi János, Illyés Gyula, Németh László, József Attila, Thomas Mann, Ravasz László, Révész Imre, vagy a Kodály, Bartók, Bach nevet. S később elmesélte, mennyire megragadta, amikor Lévai Mihály, a nálánál 15 évvel idősebb parasztlegény, KIE-tag, aki később a gyülekezet gondnoka is lett, szavalt. Lévai Mihály sok alkalommal mondta el, szinte sajátjaként Veres Péter „Ha nem lehettél szálfa” és Reményik Sándor „Eredj, ha tudsz” című versét. Attila láthatta azt is, s bizonyára sokszor oda is settenkedett, hogy a lánykör tagjai a téli estéken gyakran összejönnek a gyülekezeti házban, és Lenke néni irányítgatásával hímeznek. Ilyenkor gyakran hallhatta Zsindelyné Tüdős Klára nevét, aki az úrasztalára és a szószékre szánt terítőket tervezte. Sok gondolatra, az emberi kapcsolódás, a társadalom életének sok problémájára figyelhetett fel a leánykör és a KIE tagjainak előadásában bemutatott színdarabokban, így Kodolányi Földindulásában, Tamási Hullámzó vőlegényében. Kodolányi egykéről írott darabja sokakban, elsősorban is a szereplőkben mély nyomot hagyott. Az egyik szereplő, Lévai Mihályné Julis, évtizedek múlva is remegő hangon idézte a részletet: „Maga is megtette, Julis néném? – Hát melyikünk nem tette meg, lányom?!”.
Attila láthatta azt is, hogy az egyházmegyei tanácsteremben, a KIE otthonában, szinte minden este világos van. Fiatal legények mennek be, mennek el. Odabenn pedig pingpongoznak, sakkoznak, biliárdoznak, beszélgetnek, olvasnak. Láthatta a könyvekkel teli szekrényt, s ahogy abból könyvet vesznek ki, beírják a füzetbe s viszik magukkal. Megfigyelhette, hogy András bácsi, a segédlelkész is néha ott sakkozik, vagy Jenő bácsi beszélget Kiss Gyulával. A fiatalok is szinte hazajárnak a templomkertbe.
Csak rövid utalásokat hozok fel arra, hogy ez az élénk, az emberré-felnövést támogató gyülekezeti élet alapjaiban szerves folytatása volt a gyülekezet korábbi életének. Ahogy tudom, az 1600-as évek elején újra alakult gyülekezet élniakaró volt. Iskolát, majd templomot épített, s a Debreceni Kollégium partikulájaként középiskolát hozott létre. Ezt az ellenreformáció elvette, elemi iskoláját azonban a kiűzetés időszakában is fenn tudta tartani. Mindig igyekeztek jó tanítókat megszerezni. Az 1800-as évek második felében az ifjúság számára könyveket is író rektor-tanítót, Flóris Benőt hívta meg, aki közel 50 évi szolgálata alatt nemzedékeket indított útjukra. Emlékezete máig él. A gyülekezetben a KIE és az SDG csoportjai az elsők között alakultak meg. De hasonló aktív élet jellemezte a várost is. Márkus Gábor „Szunnyadott itt érték és tehetség” c. dolgozata a régi Tatai Önművelődési Kört mutatja be, Kálmán Attila és Kocsis Lászlóné: A tatai népfőiskola emlékeiből 1940 – 44. című, 1987-ben megjelent kötete pedig a Tatai Népfőiskola munkáját, hatását tárja elénk. A népfőiskola alapítója Magyary Zoltán, a korszerű magyar közigazgatás megálmodója és Benda Kálmán történész volt.
Kutatásai során megtapasztalta-e Isten jelenlétét, továbbá foglalkoztatta-e a hit és tudás kapcsolata?
Kérdésének első felére a pályám alakulásával kapcsolatban elmondottak már válaszolnak. De Isten cselekedetének tulajdonítottam azt is, hogy amikor a 70-es évek végén egy újonnan megtalált sajátos kristálynövekedési jelenség magyarázatán töprengtem, a marseille-i egyetemről kaptam előadásra meghívást. Előadásomban erről a jelenségről is beszéltem. Az előadás után több laboratóriumot is meglátogathattam. S akkor történt, hogy az egyik laboratóriumban éppen akkor végzett felületkémiai mérések eredményeiben megtaláltam a magyarázatot. Így az ottani kutatókkal mindjárt meg is vitathattuk, hogy helyesen használom-e eredményeiket a kérdéses jelenség magyarázatára.
Bevallom, az Isten-hit és tudás-tudomány kapcsolatának kérdésével különösebben nem foglalkoztam. Soha nem merült fel bennem kérdésként, hogy lehet-e istenhitem, ha kutatással, tudománnyal foglalatoskodom. Bennem valahogy úgy él hit és tudomány, mint két teljesen különböző dolog. Az egyik végtelen lelkiség, szellemiség, transzcendencia, aki-ami ember által nem vizsgálható, szemben a tárgyi világgal, természettel, az azokban végbemenő folyamatokkal, ami egy zárt, megfogható és vizsgálható dolog. Nekem Isten léte, jelenléte, gyerekkoromtól kezdve teljesen természetes és a pályám során sem kérdőjeleződött meg. A Bibliát Istennek a próféták, Jézus Krisztus és a tanítványok, apostolok által közvetítetett üzeneteként, kijelentéseként gondolom. Mintha ezzel adná át: „Ember! Figyelj ide! Istened vagyok. Gondviselő atyád. Én teremtettelek, tudom ki vagy, milyen vagy. Most megmondom neked, hogyan élj és cselekedj, hogy emberként tudj élni. Gondodban, bajodban, szükségedben pedig bizalommal fordulhatsz hozzám. Kérj tőlem. De ne feledd, hálával tartozol.” Érdemes felidézni Friedrich Rückert tömör, költői megfogalmazását a tudomány feladatáról: „Isten lényét kutatni – nem feladatod, // kutasd az általa teremtett világot, – néked ez adatott”. Ennél több nem kell.
Kutatófizikusi pályája során volt olyan dolog, ami hátráltatta vagy bosszantotta?
Bosszantott, ha valamit értelmetlenül kellett csinálni, vagy értelmetlenül megnehezítette, hátráltatta, netán meg is akadályozta a munkát, vagy valaminek a megtörténtét. Ilyenek voltak az 50-es években a különböző társadalmi munkák, ilyenek voltak az adminisztratív formalitásokból kötelező, de soha, senki által érdemben el nem olvasott jelentések, statisztikák. Véleményem és tapasztalatom szerint a hatékony kutatómunkát nagymértékben gátolta és gátolja ma is a 60-as évek közepén, az új gazdasági mechanizmus ideológiájához kötődő, pályázatokra épülő kutatásfinanszírozási rendszer bevezetése.
Amikor Péter bácsi visszatekint az életére, akkor elégedettség tölti el?
Az Úr Isten iránti hála tölt el, hogy ilyen lelkülettel, benne való hittel ajándékozott meg, hogy meghatározó lehetett számomra a pápai templomban sokszor olvasott üzenete: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Hálás vagyok, hogy családdal ajándékozott meg, és életem, életünk folyását irányította, titkos hálóját értem, értünk szőtte.
Kutatásai során megannyi kérdéssel találkozott már Péter bácsi. Zárásként feltehetek néhány egyszerű, eldöntendő kérdést?
Természetesen, nyitott vagyok, és remélem, megtalálom a helyes választ! (mosolyog)
Betűk vagy számok? Ha kifejezünk vele valamit, akkor a betűk.
XX. vagy XXI. század? A XX. század, mert annak volt magyar vonatkozásban egy csodás korszaka, 1920-1944-ig, ami azóta se tért vissza. Diákként magam is megéltem ezt a szellemi fölpezsdülést, a közösségért munkálkodás időszakát, amit az 1946-47-es perekkel felszámoltak.
Boldogmondások vagy csodatörténetek? Jézus csodatörténetei.
Jog vagy kötelesség? Kötelesség.
Kanál vagy villa? A kanál praktikusabb.
Zsoltár vagy prófécia? Ha erről szól az igehirdetés, akkor inkább a prófécia.
Kérdés vagy válasz? A kérdés, mert gondolkodásra késztet.
Szabályszerűség vagy kivételesség? A vonatkoztatás a kulcs a választáskor. A szabályszerűség rendet jelent, és az alkotó élethez az kell, hogy ne ad hoc dolgok uralják az életet.
Gábriel vagy Mihály? Gábriel, a hírhozó.
Változó vagy állandó? Ha az életvitelre vonatkoztatjuk, akkor az állandóság.
Hálásan köszönöm Péter bácsinak, hogy találkozhattunk, és mint egy későbbi kor pápai öregdiákja kérdezhettem és választ kaptam! Mindezért egyedül Istené a dicsőség! SDG.
